A Központi Szeminárium elcsöndesedésre hívó kertjében vagyunk. Beszélgetőtársam 2019 óta vezeti ezt az intézményt, ahol az ország minden pontjáról érkező papnövendékek tanulnak, idén március óta pedig segédpüspökként szolgálja az Esztergom-budapesti Főegyházmegyét. A természet pazar kulisszái közt jut el beszélgetésünk a szolgálatra készüléstől nagypéntek teljes leborulásán és Krisztus sírba szállásán át a tavasz és húsvét az egyházon is túlmutató, feltartóztathatatlan örömhíréig. Nagyinterjú Martos Levente Balázs püspökkel.
Hazajut húsvétkor Sárvárra a családhoz?
A pihenés nekem részben még mindig azt jelenti, hogy meglátogatom a szüleimet. Négyen vagyunk testvérek, ilyenkor nagy ünnepi ebéd van, és hacsak lehet, ha nem is éppen az ünnep napján, de másnap vagy kicsit később igyekszem arra járni. Amikor káplán voltam, akkor is úgy volt, hogy húsvéthétfőn este tudtam hazamenni, és ez most is nagyjából így történik.
hirdetésMost az Esztergom-budapesti egyházmegyében szolgál, de előtte Szombathelyen volt nyolc évig káplán. Azért onnan könnyebb volt hazamenni…
Onnan sokkal könnyebb volt, igen. De azért ma már jó autók vannak…
Milyenek ezek a hosszú autóutak? Milyen érzések vannak Önben, amikor hazaindul? Ennyi év után is, egy püspöknek is tud adni valamit az otthoni húsvét?
Az egyik kép, ami eszembe jut, egy gyerekkori húsvétvasárnap. Együtt voltunk misén délelőtt a családtagjaimmal. Édesapám nem szokott templomba járni, de a többiek igen; aznap is elmentünk együtt. Mikor hazajöttünk az ünnep mise után, megkönnyebbült szívvel, derűsen, még megálltunk a kertben. Én fölültem a hintára, és ott hintázok, húsvétvasárnap van, együtt vagyunk: mi, a természet, az ébredés… Szóval egy életteli helyzet. És azt hiszem, hogy akarva-akaratlanul is, amikor most hazamegyek húsvétkor, bennem van ez az emlék. És az az öröm, hogy az ünnep örömét olyanokkal oszthatom meg, akikkel egy ilyen szeretetközösségben együtt vagyunk. Volt olyan húsvétom fiatal papként, amikor nagyon szép volt a szertartás, és utána egy addig számomra ismeretlen család meghívott ebédre. És azt éreztem, hogy az a szeretet-légkör hozta meg a húsvét igazi örömét és békéjét. Tehát e két dolog – az ünneplés a templomban és egy elfogadó közegben – összetartozik.
Kicsit visszakanyarodva papság és húsvét kapcsolatára. Minap olvasom, hogy a papképzésről tartott előadást, ahol megfogalmazta: a papnövendékeket nem lehet teljesen felkészíteni arra, hogy milyen lesz majd az, amikor a szolgálatot a maga teljes valójában megélik. A nagyhét, gondolom, egy ilyen kemény, kritikus időszak lehet.
Abban a bizonyos előadásban arra tettem a hangsúlyt, hogy nem tudunk előre kész dolgokat kimunkálni, ugyanakkor mégis tudjuk a hozzáállást, a belső készséget erősíteni. Egy papnövendéknek sem könnyű, hogy az ünnepet már nem egészen a családja körében tölti. Nem csak magával van elfoglalva, hanem egy nagy egészben próbálja meg értelmezni a szolgálatát, a tennivalóit. Amikor megfog bennünket a hivatás, részben éppen arra készülünk, hogy ilyen ünneplésekben részt vegyünk. Az a kihívás, hogy egy nagy közösségi esemény élményét, amelyikhez hozzátehettük a magunkét, amelyikben énekelhetünk, imádkozhattunk, ha tetszik: mások képviseletében is és másokat megszólítva is ott lehetünk, ez után egy személyes szintre, egy bensőséges családi körbe, vagy éppen egy kis közösségbe hogyan tudjuk áthozni az ünnepet.
Fotó: Bodnár Patrícia
Nekem az első kápláni helyemen soha nem kellett nagyheti szertartásokat vezetnem, hanem ezeket többnyire gyóntatószékben ülve töltöttem, mert a székesegyházban erre volt szükség.
Nem volt komoly hiányérzete?
Elsőre furcsa és szokatlan volt, ez igaz. De aztán megtaláltam a szépségét. Ezeken a napokon olyan emberek jöttek gyónni, akik talán már régóta nem. Megújultak. Meg lehet élni a liturgiával, meg a személyes élettel kapcsolatban is azt, amit a hitben úgy szoktunk mondani, hogy a húsvét mindent megújít. Az a nagy kérdés, hogy észre tudjuk-e venni a Lelket, aki különböző helyzetekben egyformán hatékony.
Még egy gondolatig vissza a szemináriumok papképzéséhez. Ön biblikumból habilitált. Rektorként hogy látja: ma, amikor annyi mindent várunk el egy paptól, hogy tudjon, nem szorulnak vissza a képzésben ezek a klasszikus diszciplínák?
A tudásnak, illetve a rendelkezésre álló szakmai ismereteknek a bővülése egy olyan kérdés, ami a mai embert gyakran foglalkoztatja, és ez nem csak a papokkal van így. Mi hisszük azt, hogy Jézus Krisztus emberré lett, az Isten fia. Vagyis akik papként az evangéliumot hirdetik, legyenek valódi emberek, egész személyiségek, akik a saját történetükkel, és közben mindazoknak az embereknek a történetével, élethelyzetével is legalább alapvető módon tisztában vannak, akikhez küldetésük van. Ugyanakkor ennek a küldetésnek a lényege – ha tetszik: a hatóanyaga – ma is ugyanaz, mint régen volt. Tehát a teológiai stúdiumokat nem lehet elhagyni, vagy felhígítani.
Ha egy mesterembertől elvárják, hogy tisztában legyen a szakmájának az alapjaival, akkor egy paptól is elvárható, hogy a teológiával tisztában legyen annak a szintnek megfelelően, ahogyan a világra rálát.
A magam részéről egyfajta holisztikus megközelítést tartok fontosnak, azt, hogy a tudás és emberi hozzáállás egységet képezzen. Nem kell mindenkinek szakteológussá válnia, ha pap akar lenni, de fontos, hogy a saját szakmáját, a küldetésének a lényegét, hatóanyagát jól ismerje.
Úgy képzelem, a szemináriumból kikerüléshez hasonlóan nagy változás az is, ha az embert püspökké szentelik. Önnel épp ez történt, még egy hónapja sincs. Apostol lett, az apostolok egy utóda. Ez közelebb hozza idén a nagyheti történeteket?
Ezt előre nehezen tudom megmondani. Egyelőre azok az emlékek aktiválódnak bennem, ahogyan papnövendék koromban mindig a püspöki liturgiákon vettünk részt húsvétkor. Az tényleg megdöbbentő, hogy most én vagyok ebben a helyzetben, hogy az egyházban a hagyományt, az apostoli megbízatást, a Krisztustól közvetlenül az apostoloknak átadott szeretetet szabad és kell megjelenítenem.
Azt kell mondanom, hogy amikor először fölpróbáltam egy római boltban a püspöki süveget, hirtelen nagyon öregnek tűntem saját magamnak.
Bizonyos értelemben beöltözni ezekbe a jelvényekbe magával hozza azt a tudatot, hogy magamra öltök egy felelősséget. Az apostol a hivatásánál fogva részben Krisztust jeleníti meg, részben pedig az Atyának a jelképe. A dolog lényege nem az, hogy akkor öreg és merev legyek. De amikor Krisztus odaadta az életét, azt nem egy fiatal, váratlan elhatározásból tette. Azt szokták mondani, hogy a fiatalok még nem becsülik az egész életüket, így könnyen odaadják. Jézus tökéletesen tudta, hogy mit ajánl fel. És persze a fiatal is, aki lobogó szeretettel él, tökéletesen tudja, hogy a legértékesebbet adja oda…
Bocsánat, most azt mondta, hogy mondjuk egy fiatal hivatás, akár e falak közt tanuló papnövendék, nem becsüli még eléggé az életét, amit teljesen odaad az Istennek?
Nem állítom ezt, de a fiatalokban máshogy van jelen az élet szeretete. Előrefelé akarják teljesen odaadni az életüket, az idős ember meg visszafelé látja az élet gazdagságát. Eljön az a pillanat, amikor tudja, hogy most nincs más tennivaló, most úgy lehet az életet szeretni, hogy odaadjuk. A fiatalnak meg valahogy a lényéből fakad ez a vágy arra, hogy az élet lobogását átélje.
Fotó: Bodnár Patrícia
Tehát ezen a nagyhéten, amikor arra figyelünk, hogy Jézus odaadja az életét értünk, hogy életünk legyen, talán leginkább ezzel a képpel tud kapcsolódni? Újra oda kell adnia az életét a püspöki szolgálat által?
Igen, ezt megélem. Túlzás, de megszólalt bennem egy hang, hogy az én életemben már nem következik újdonság. Azzal, hogy püspökké szenteltek, elérkeztem egy olyan fajta helyzetbe, amelyikben itt az ideje, hogy másokért éljek. Eddig is ezt próbáltam, de most új módon, a teljességet próbálom megélni. Bizonyos értelemben azt szeretném, hogyha Jézus lépéseihez tudnék odatársulni, és így az ő ritmusát fel tudnám venni. Amikor valakinek a lépéseit halljuk, vagy látjuk, akkor az ő személyét benne érezzük: ahogyan lép, ahogyan mozdul. Ennek a nagyhétnek egy különleges meghívása számomra, hogy ezt a fajta ráhangolódást megéljem.
Szentségtanilag a hierarchia csúcsára ért. A lelkiségi részén túl nagyon sok elvárás is társul ehhez a szerephez. Például megnyilatkozni bizonyos kérdésekben. Róma püspöke, Ferenc pápa, tavaly nagypénteki interjújában megfogalmazza, hogy letértünk a béke útjáról, illetve élesen elítéli a fegyverkereskedelmet. Önnek mi az a pont, ameddig még elmegy? Mikor érzi, hogy szólnia kell?
Ezek még olyan kérdések, amelyekkel én is úton vagyok. Ferenc pápa előző mondatához mindenképpen csatlakozom. A legnagyobb profitot mindig is a fegyverkereskedelem és a gyógyszergyártás kapcsán lehetett elérni. Az emberek életében különböző szinten jelenik meg a háború és a béke kérdése, és nagy kihívás, hogy ugyanúgy oda tudjunk állni egy családtagját féltő ember mellé, és közben ugyanezeknek a helyzeteknek a társadalmi vagy politikai szintű dimenziójához hozzá tudjak szólni. Én inkább a személyes oldal felől közelítem ezeket a kérdéseket.
Nagykedden este a Szent Egyed Közösség szervezésében tartottunk itt, az egyetemi templomban imádságot, amikor a szerte a világon megölt keresztényekért imádkozunk. Ennek is van társadalmi vetülete. Vagy éppen a napokban kaptam egy ismerősömtől olyan üzenetet, amelyben arra kér, hogy a fogságba került, illetve megölt hozzátartozóért imádkozzam. Emberként azzal szembesülök, hogy tragédiák történnek, amelyeknek többé-kevésbé vagyunk tudatában.
Papként és püspökként pedig egyre inkább meg kell tanulnom a békére meghívni nagyon különböző embereket.
A Szent Egyed Közösséget egyébként azért is említettem, mert ők hagyományosan inkább a megtámadottaknak az oldalán állnak. És úgy látom, hogy az egyház történelmében azok, akik igazán a békesség fiai voltak, gyakran nem kerülhették el, hogy a két szembenálló fél közül valamelyik végül is el ne tiporja őket. De ez már a vértanúságnak a helyzete, amelyiket az ember magának nem kíván, legfeljebb hiszi, hogy ebben is Isten dicsősége tud megmutatkozni.
Fotó: Bodnár Patrícia
A közélet eseményei a tragédia és a fájdalom mellett egyfajta zajként is megjelennek. A média zaja olyan kérdéseket is fölvet, hogy mit szabad magunkhoz közel engedni. Ha folyamatosan benne élünk, nem tudunk elcsendesedni, imádkozni sem. Ez rektorként és püspökként még nehezebb lehet. Hogyan találja meg a helyes egyensúlyt?
Vannak olyan helyzetek, amelyeket nem tudunk magunkhoz közel engedni, mert azt érezzük, hogy felborulna a belső egyensúlyunk. Ezt látni kell…
De olyan nehéz ezeket előre látni!
Ez teljesen így van. Egy tudatosságot kell megélnünk, ami valamennyire jelzi azt, hogy mikor történt bennünk valami olyan, amire akkor mindenképpen oda kell figyelni. A nagy nehézségek idején mutatkozik meg, hogy igazából mit hordozunk magunkban. És lehet, hogy saját magamtól is csalódott vagyok azért, mert nem sikerül jól reagálni erre vagy arra, vagy éppen lehet, hogy a manapság elvárt közéleti tempóhoz képest lassabb vagyok. Az az életmód, amelyikben otthon vagyok egy kicsit szelídebb, egy kicsit talán kevésbé azonnal reagáló, mint amit a közéletben ma megszoktunk.
Ez inkább előny vagy inkább hátrány?
Biztos vagyok abban, hogy ha nagyon felpörögnék, sokan mondanák azt, hogy Balázs, szerettük azt, hogy te tudtál békés lenni. Tehát úgy gondolom, hogy inkább továbbra is megpróbálok a saját adottságaimmal jelen lenni ezekben a közösségekben. Kispap koromban csodálkoztam azon, hogy a püspök atya karácsonyeste a vacsoránál még azt mondta, hogy na, gyerekek, most vissza kell húzódnom, hogy készüljek egy kicsit az esti misére. Azt gondoltam, hogy ő már réges-rég felkészült. Manapság bizony sokszor átélem azt, hogy nem érzem magamat eléggé felkészültnek, amikor ott vagyok. Mégis: a Jóisten felhasználja ezt az adott helyzetet, felhasználja azt az igyekezetet, amivel arra az estére napok vagy hetek óta gondoltam, készültem.
Sokszor azért hívőként is csak úgy beesünk az ünnepre.
Alapvetően olyan liturgiákat szeretek tartani, ahol jut idő a megérkezésre is. Amit a szentmisében a bűnbánati részként nevezünk meg, annak többek között éppen az a szerepe, hogyha emberi oldalról nézem, hogy érkezzünk oda azzal a lényünkkel, amelyikkel éppen ott vagyunk. Manapság gyakran ajánlják, hogy figyeljünk a testünk jelzéseire. Egy mély sóhaj sokszor segít abban, hogy elkezdjünk önmagunk lenni, jelen lenni egy adott helyzetben. Nem kell rá törekedni, de megijedni sem kell tőle, ha az utca forgatagából belépünk egy templomba, egy liturgiába. A gesztusok, az imádság szokásai is segítenek.
Sokan, akik akár hétről hétre nem járnak templomba, fontosnak érzik, hogy nagypénteken a kereszthódolatnál jelen legyenek. Mi az, ami odavisz minket a kereszthez? Mit kapunk ott?
Vannak olyan pillanatok, amikor azt, hogy valaki szeret bennünket, paradox módon csak akkor tudjuk elhinni, hogyha értünk a szenvedést is vállalja. Illetve amikor saját magunktól is szenvedünk, mert elhibáztunk valamit, és valaki mégis szeret bennünket, mégis el tud fogadni, mégis magához ölel. A keresztre feszített Jézust magunkhoz ölelni, ez ezzel a fajta szeretettel hoz bennünket kapcsolatba.
Fotó: Bodnár Patrícia
Nagyon sokat jelent nekem Benedek pápa egy elmélkedése a torinói halotti lepelről. Ez a lepel egész közel hoz bennünket ahhoz a pillanathoz, amelyikben Krisztus a legmélyebben azonosult a halálosan tehetetlen emberrel. A halál egy végső tehetetlenség, amelyik a megsemmisülés félelmét nyitja meg bennünk. És az, hogy Jézus ott a kereszten ezt magára vállalta, ez azt jelenti, hogy még a teljesen magára maradt, a látszólag még Istentől is elszakadó ember mellé oda fekszik a sírba, vagy oda ereszkedik a mélységbe, a sötétségbe.
Úgy gondolom, hogy van egy pont, ahol az ember egy tehetetlen Istent tud a legjobban szeretni.
Krisztus keresztje alatt állva érezhetjük azt, hogy saját keresztünk által csatlakoznánk, részt vállalnánk az Ő szenvedéséből. Miközben az Ő áldozata tökéletes, és nincs hozzá szükség a mienkre. Mégis miért jó, miben segít ez a beleérzés, Hozzá társulás? Mi ez a szükséglet, hogy ilyen módon szeretnénk hozzá kapcsolódni?
Az életünkből a veszteséget, a fájdalmat, a gyászt és időnként a haragot nem szabad kivágni, nem szabad letagadni, hogy ilyen van. S ha ilyen van, akkor kérdés, hogy ezzel Isten hogyan van? Hogyan tud Isten jelen lenni a haragunkban, a veszteségünkben, a gyászunkban, a fájdalmunkban.
Amikor az ember nagypénteken önmegtagadást végez, akkor ez nem azt jelenti, hogy azt hiszem, át tudom venni a másik fájdalmát, hogy azt hiszem, hogy nekem tud jobban fájni valami, mint neki. Ez mindig csak egy jel. Mindig csak jele annak, hogy én szeretném befogadni a fájdalmat akkor is, amikor nem én választom, akkor is, amikor az olyan erővel jön meg az életembe, amilyenre nem is számítottam.
Valaki egyszer azt mondta, hogy ha van egy barátod, akkor őt nem csak akkor akarod szeretni, amikor a topon van, hanem akkor is mellette akarsz lenni, amikor bajban van, és amikor fáj neki. Lehet, hogy ez egy szinte gyerekes megközelítés, de hogyha Jézust tényleg akarjuk szeretni, akkor szeretnénk valamit átélni abból, ami neki fáj.
És ezt azért tesszük, mert jelét akarjuk adni, hogy készek vagyunk erre a vele való egységre.
Korábban elterjedt szokás volt, hogy nagypénteken egyáltalán nem étkeztek. Talán furcsálljuk ezt, pedig a természetfeletti a természetesre, így például fizikai valóságunkra, állapotunkra tud építeni. Mi maradt ebből a mai kor emberének? Mi az, ami a szertartáson túl mélyítheti a nagypéntekünket?
A kérdés teljesen jogos, hogy mi az, amit csak az Isten kedvéért teszünk, mi az, amivel nem önmagunkat keressük. Ad erre a hitünk, a vallásosságunk fogódzó pontokat. Egyrészt számos helyen gyakorolják nagypénteken a szertartás mellett a zsolozsma imádkozását, azoknak a szövegeknek az olvasását, amelyek kapcsolatban vannak Jézus szenvedéstörténetével. Vannak, akiket a keresztút imádkozása segít. Biztos, hogy egy sajátos gyakorlata lehet akár a nagypénteknek, hogy meglátogatunk olyanokat, akik szenvednek, akiknek fizikai betegségeik vannak.
A szerzetesek tapasztalata arra mutat, hogy a böjt a lelki életnek egy nagyon erős támasztéka. Az ételben, italban való lemondás egy nagyon egyszerű és konkrét módja annak, hogy valamiben növekedjünk. Számomra mégis az tűnik fontosnak, hogy ne egy hőstettet akarjunk véghezvinni. Ne valami különleges dologba meneküljünk, hanem a szemünket, a szívünket próbáljuk Jézusra irányítani.
E nap megrendítő mozzanata, ahogy a szertartás elején a papság leborul a földre. Talán, ha több hely lenne, sok hívő is melléjük feküdne – mindenesetre érezzük: ez a mi nevünkben is történik. Mit jelent püspök atyának a leborulás? Szokta máskor is alkalmazni imádságban ezt a gesztust?
Nagyheti szertartásaink magas szinten ritualizáltak. Nagyon erősen azt élem át, amiben tudom, hogy a többi jelenlévőnek is része van. És sok mindent tükrözünk egymásnak abból, ahogyan jelen vagyunk, hiszen mélyen összekapcsolódunk akkor is, amikor ezt nem vesszük észre. Vannak helyzetek, amikor attól szenvedek, hogy nem tudok mélyebben belépni a titokba. Mégis: ez is egy reális szenvedés, amit felajánlhatunk. Ebben is ott vagyok a többiekkel is, meg abban is, amikor jólesően benne vagyok egy liturgiában.
A leborulásban odaadom a tehetetlenségemet. Többször előfordul, hogy imasámlin imádkozom, és leborulással fejezem be. De nem biztos, hogy minden alkalom ugyanolyan intenzív.
Fotó: Bodnár Patrícia
Egy nagypéntek délutáni leborulásban nagyon is átélem azt, hogy az egész világon keresztények azért imádkozunk, hogy tudjunk ott lenni az Úr Jézussal, hogy tudjuk a hitünket belé vetni és nem a saját teljesítményünkbe, hogy ne utasítsuk el azokat a szenvedőket, akikkel találkozunk, és akiknek az éhség nem azt jelenti, hogy lemondtak a cukorkáról, hanem hogy régen laktak úgy igazán jól. Ezeknek a tudatosítása kifejez valamit abból a titokból, ami ilyenkor történik.
Harmadnapra öröménekbe fordul a gyászunk. Milyen eszközöket, lehetséges utakat lát az örömhír terjesztésére?
Egy hete kirándultam az erdőben, és lefényképeztem, ahogyan a téli szürkeségben egy-két fehér virág kibomlik. Ezt az örömet nagyon szívesen megosztom másokkal.
Ez szimbolizálhatja valakinek akár Krisztus feltámadását is, de azért direkt módon nincs abban benne, hogy egy virág kinyílik…
Direkt módon nincs, de én benne látom. A feltámadás titok. Nem voltak jelen akkor a tanítványok. Senki nem volt jelen, amikor Krisztus föltámadt, legyőzte a halált, szétfeszítette a kősírt. Amikor erről beszélek, arra a figyelemre szeretném meghívni azt, akihez eljutok, hogy vegye észre a feltámadásnak a jeleit, amelyek benne és körülötte jelen vannak.
Amikor a média segítségével sokakhoz eljut, érdemes valamennyire újrafogalmazni egy templomba szánt üzenetet?
Az embereket általában nem a keresztény üzenet lényege tartja távol a hittől, hanem az a sokféle csalódás, amelyet az üzenet körítésével kapcsolatban átéltek. Csak azt tudjuk tenni, hogy az üzenet lényegét felkínáljuk. Ezt nevezem olyasminek, mint az igazság, szépség, jóság, vagyis a létezésnek a legszebb teljessége. Mint egy műalkotás, amelyik akkor is megragad a szépségével, hogyha nem tudom, hogy milyenfajta műalkotás az.
Húsvétkor is egyszerre van jelen világunkban a szépség, igazság, jóság és a rút, a hamis, a rossz, az árnyékos, a sötét. Miért figyelünk mégis előbbiekre?
Úgy tudom, Hans Urs von Balthasar mondta, hogy a világon a legszebb dolog az odaadott, feláldozott Krisztus. A keresztre feszített Krisztus, aki annyira elgyötört, és annyira elrútított, hogy a szeretet valóságában a legszebb. Húsvétkor arra a szépségre figyelünk oda, amelyik mindent fölemel. Arra az igazságra kapunk meghívást, amelyikre lehet életet építeni, mert Krisztus feltámadása annak az igazsága, hogy Isten nem vonta vissza a szeretetét, a hűségét az ő szolgájától. Lehet hinni abban, hogy az élet erősebb a halálnál. Ez nagyon sok erőt ad ahhoz, hogy a mindennapokban meg tudjuk küzdeni a magunk harcait.
Tóth Marci
hirdetés
