Bár jó ideje járok New Brunswickba, Dr. Horváth Istvánt csak Juhász Imre atya pappá szentelésének 20. évfordulóján ismertem meg. Halkszavú, mosolygós, csendben cselekvő ember, aki az ünnepi misén akolitusként asszisztálva kedvesen igazította el a kissé zavarban lévő fiatal ministránst, az azt követő ebéden pedig szerényen osztogatta, illetve a távozóknak és a későn érkezőknek csomagolta az ételt, amit az ünnep alkalmából készített. Akkor tudtam meg, hogy a kutatóelektromérnök és orvostanmérnök, feleségével, az orvos Dr. Mihályfi Brigittével együtt régóta szolgálja aktívan a helyi közösséget: volt az egyházközségi világi tanács tagja, alelnöke, elnöke; a magyar cserkészet tagja, tanítója, tisztje, tanára és a szülői munkaközösség tagja, majd elnöke; a hétvégi magyar iskola tanára, igazgatója is. Amikor legközelebbi utamon – a helyi cserkészek által szervezett Kodály-hétvégén – kikérdeztem, megtudtam, hogy három felnőtt gyermeke szintén élen jár a magyarság és hit ápolása terén. Antal-Ferencz Ildikó helyszíni riportja.
Beszélgetésünk a Szent László templom bejárásával kezdődik, amelyet korábban Imre atya is megmutatott, de mivel István a 10 éve New Brunswickban szolgáló pap előtt már évtizedekkel korábban is itt élt, hagyom magam vezetni: megmutatja a korábban észre nem vett részleteket is, és elmeséli a Szeneczey János atya által 1904-ben alapított templom történetének számomra kevésbé ismert fejezeteit is. Például azt, hogy családjaik nevei ún. második alapítóként helyet kaptak az egyik csodaszép üvegablakon; hogyan történt Füzér Júlián atya idejében a hívek jelentős anyagi támogatásával a ’73-ra befejezett újjáépítés, mit jelentett Mindszenty bíboros – akinek tiszteletére szobrot is emeltek – látogatása (amit ő nyolcévesen egy fára mászva követett) a számukra, méltatja az utolsó előtti pap, Polgár Kapisztrán atya munkásságát és az Imre atya idejében történt összevonást is, mely következtében a magyar plébánia elvesztette önállóságát. Amikor leülünk a Szent Ferenc teremben, egy Petőfi-idézettel indít: ,,Sors, Nyiss nekem Tért, hadd tehessek az emberiségért valamit! …” , ami nemcsak jól hangzó aktualitás, hanem személyes vallomása is, amihez hozzáfűzi: ,,Ugyan mind nem lehetünk Petőfik, de a mi kis világunkban sokat tehetünk a közösségért”. A személyes hangnem végigkíséri a hosszú beszélgetést, amely nem volt mentes megindító történetektől, elhalkuló szavaktól, meghatott csendektől, sőt, még a könnyektől sem.
Kétszeres kivándorlás Amerikába
Szülei ’51-ben érkeztek Amerikába, ún. ,,DP-sekként” (displaced persons). ’48-ban jutottak Ausztriába, az ottani táborban ismerkedtek meg és házasodtak össze, amit később egyházi esküvővel erősítettek meg a Pennsylvania állambeli Betlehemben. A latinul jól, a magyar mellett németül is anyanyelvi szinten beszélő, így az angolt is gyorsan elsajátító, gimnáziumot végzett férfi a Betlehem Steelnél dolgozott; „nem kellemes és nem könnyű munkával kereste kenyerét”, hogy egyre bővülő családját eltartsa: első lányuk ’50-ben, még Ausztriában született, első fiuk ’58 nyarán már az új világban. A feleség futószalag-munkásként dolgozott. Mindketten nagyon dolgosak voltak, így hamarosan házat tudtak venni, lent étteremmel, fent kiadó lakásokkal. Később Allentownba költöztek, majd a közismert Györkey Ferenc doktor meghívására Baltimore-ba, ahol szintén lett egy éttermük, és ahol a szellemi munkára vágyó, egészségügy iránt érdeklődő apát elküldték a John Hopkins orvosi egyetemre, ahol kitanulta a bonctant és segédje lett az osztályvezető Dr. Györkeynek.
Amikor azonban felajánlottak neki egy még magasabb szintű munkát – egy labor vezetését Texasban -, azt már nem vállalta, hanem ’58 végén – immár amerikai állampolgárként – visszaköltöztek Ausztriába, ott várva a magyar határ akkor még lehetségesnek tűnő újranyitását és a hazaköltözést. „A DP-sek többsége akkoriban így gondolkozott; átmenetileg jöttek külföldre és nagyon várták a hazatérést. Mi is így lettünk nevelve; szüleink úgy tanították nekünk otthon a magyar nyelvet és történelmet, mintha magyarországi iskolába jártunk volna. Ez nagyon hasznos volt nekünk, de egy idegen világban élve nagyon nem volt könnyű ezt megvalósítani – hogy ez mekkora kihívás a szülők számára, akkor tudtam meg, amikor saját családot alapítottam. Ha van egy magyar közösség, akkor valamelyest könnyebb, de összességében nagyon nehéz. Amitől egyébként nehéz, az a jó anyagi körülmények; ugyanis a jóllét okozza, hogy az emberek nem hajlandóak megtartani örökségüket”. (E mellbevágó, de Amerikában élve nem először hallott gondolatra később még visszatérünk.)
hirdetésAusztriában a Horváth családi birtokon először egy kocsmát üzemeltettek, majd egy szállodát építettek, az Amerikában gyűjtött keresetükből. ’59-ben kezdődött az építkezés, ’64 karácsonyára már benne laktak. István ’64-ben született Németújváron, húga ’66-ban Szentkereszten; mindketten kettős állampolgárként. A szülők ’67-ig vártak a határnyitásra, akkor költöztek vissza Amerikába: először az apa indult el, előkészíteni a családi fészket, majd követte felesége a négy gyermekkel. Azért New Brunswickba jöttek, mert az apának itt voltak ismerősei, például a Kun-Szabó család. „Ekkor kezdődött az én ittlétem, alig négyévesen. Emlékszem, a sarkon volt az iskola-előkészítő magyar óvoda, egy azóta már lebontott épületben, ahova szüleim mindjárt beírattak, mert dolgoztak, és ahol Müller Marika, Rockenstein Ica és Balla Ági néni voltak az óvónénik. De már egészen kicsi, másfél éves korom óta vannak emlékeim, még az ausztriai időkből, és mivel mi is hajón érkeztünk ide,
élénk emlék számomra is a Szabadság-szobor első megpillantása. Mindannyiunk neve fel van tüntetve az Ellis Island-i bevándorló-listán,
amerikai állampolgárságunk ellenére, s bár gyorsított eljárásban fogadtak, a kiszállástól kezdve így is 6-8 órába telt, míg odajutottunk édesapánkhoz, aki a – gyermekként engem egy hatalmas pályaudvarra emlékeztető – nagy és üres terem másik végében, elkerítve várt ránk.”
István tehát már Amerikában nőtt fel. „Anyanyelvi szinten megtanultam angolul, de a szüleim ebben alig segítettek, az iskolára bízták, otthon magyarul beszéltünk – így mindkét nyelvet jól megtanultam. Szülőként látom, hogy ez milyen hatalmas kihívás. Nővérem járt Burg Kastl-ba, a bajorországi magyar nyelvű oktatásra, neki tehát volt formális oktatása is, bátyám ide járt a Szent Lászlóba egy-két évig; akkor épp volt mindennapos magyar oktatás – de ez mind nem lett volna elég, ha szüleink otthon nem tanítják őket magyarul. Én is elvihettem volna a gyerekeimet Magyarországra nyelvet tanulni egész nyarakra, hiszen sok rokonunk él ott, de akkor nem velem lettek volna és nem én tanítottam volna őket – ami nagy és nehéz kihívás, mert például fontos azonnal kijavítani, hogy ne rosszul rögzüljön, és ez persze sokszor rosszul esik a másiknak, de gyermekként és szülőként is állítom: érdemes elvállalni, megtérül.” Ő és húga nem jártak a helyi magyar iskolába, mert ’69-ben New Jersey állam északi részébe költöztek, édesapja munkája miatt, s csak a nagyobb közösségi eseményekre jöttek vissza; néha a pennsylvaniai Magyar Tanyára vagy a fillmore-i Sík Sándor cserkészparkba. Parsippany-ban ’76-ig éltek, utána négy évig Floridában, ami szintén nem segített nekik a magyar nyelv ápolásában.
Fiatalként New Brunswickon
Mivel sem Észak Jerseyben, sem Floridában nem volt a közelükben magyar közösség, Istvánnak egyáltalán nem volt természetes, sőt kifejezetten idegen volt a magyar nyelv használata a családon kívüli környezetben, amiért sokan meg is szólták, amikor ’80-ban visszakerültek a mindig is nagy létszámú magyar közösségbe. „Ha a szüleim feladták volna az otthoni magyar nyelvtanítást, ma már nem tudnék magyarul. Viszont amikor visszajöttünk, én már 16 éves voltam – elég idős ahhoz, hogy kézbe vegyem a sorsomat: elkezdtem intenzíven járni a magyar közösségbe, sokat segítettem például a Magyar Nap, az egyházközségi bálok és egyéb események előkészítésénél, a főzéseken. Szüleim ezt szinte észre sem vették, annyira önálló voltam: volt jogosítványom is, hiszen Floridában 12 évesen már traktort vezettem, de mivel a közelben laktunk, csak felpattantam a biciklimre és elkerekeztem a magyar templomhoz, a magyar klubhoz, vagy épp a cserkészházhoz.” A kamaszfiú számára ugyanis teljesen egyértelmű volt, hogy belép a magyar cserkészetbe is, hiszen felismerte: a cserkésztörvények nem tanítottak mást jellemnevelés címén, mint amit a hittanon már tanult:
az egyház, a nemzet és az embertársak tiszteletét és a természet szeretetét.
Így kezdődött tehát Horváth István közösségi szolgálata 43 éve, és azóta is ott, akkor és úgy segít, ahol, amikor és amire éppen szükség van. Ekkor elővesz egy lapot, sűrűn teleírva azzal a rengeteg tisztséggel és feladattal, amit ezalatt elvégzett, s közben szabadkozva mosolyog: csak nekem írta össze, eddig nem is gondolta végig, mi mindennel foglalkozott.
Mielőtt belemennénk a hosszú listába, rákérdezek a hitére, mert valamiért azt sejtem, ezt is „maga vette kézbe”. Megerősíti: a személyesen megélt hit és a templomi közösségi élet hiányzott a családjából, így azt is ő kereste meg a maga számára. „Nem tudom, pontosan mikor és hogyan kezdődött, csak arra emlékszem, hogy
kiskorom óta kívántam Isten közelében lenni.
A nővérem és bátyám egyházi iskolákba jártak és ott voltak elsőáldozók, de én és a húgom már nem, és nekem nagyon hiányzott. Ezért megkértem szüleimet, hadd legyek elsőáldozó (12 évesen), majd bérmálkozó (14 évesen), a közeli amerikai templomban, ahol éppen laktunk.” A kis korkülönbséggel utána született húga pedig „ment utána”, és így vele együtt megkapta ezeket a szentségeket. Mivel nem volt jó hitoktatója, akkor még nem igazán értette, miről is szól ez az egész, de vágyott rájuk: „a Szentlélek erősen dolgozott bennem”. A Szent László templomban Füzér Júlián atya azonnal észrevette a külső/családi késztetés nélküli hitkereső 16 éves fiatalt és sokat beszélgetett vele. „Nagy barátságba kerültünk; még akkor is leveleztünk, amikor elhelyezték. Az egyetem alatt is minden vasárnap itt voltam, és sokat segítettem a cserkészetben és a klubban is; valamennyit később, végzett mérnökként is. Isten egyébként mindig is irányította az életemet, gondviselésében tartott, bár én sokáig nem ismertem fel ezt.”
Elcsukló hangon mesél arról, hogy utólag jött rá: Isten számára mennyire fontosak a gyermekek, és hogy ő ezt ösztönösen érezte, mégis kamaszként és sokáig fiatal felnőttként sem értette meg, mi is a saját útja. Eredeti tervével ellentétben a közeli Rutgers Egyetemen tanult, ahol elsőként végzett, sok ösztöndíjat és kitüntetést kapott, így még jó ideig azt gondolta, ez kell neki, és csak sokára jött rá, mekkorát tévedett. „Nagyon szeretem a tudományt, a tanulást magát; bármit szívesen megtanulok, amit nem ismerek. Szinte minden, amit Isten teremtett ezen a világon, azért van, hogy megismerjük. De Őnélküle nem értékes és nem értelmes. Ha így fogjuk fel, akkor másképp állnánk a világhoz. Akkor megértenénk, hogy
semmik vagyunk Nélküle.
De akkor ezt még nem értettem meg. Önfejű voltam: tanultam, képeztem magam, erőltettem, bár célját és értelmét nem láttam. Amit korábban kértek tőlem a szüleim, hogy megtanuljak, mert szükséges nekem, azzal közvetlenül ugyan, de közelebb kerültem Istenhez, hiszen a szüleim kedvére tettem, de amikor már csak a magam kedvére tanultam, akkor tulajdonképpen magam ellen dolgoztam… Nagyon fontos lenne, hogy erre az emberek rájöjjenek… Ha valamit csak azért csinálsz, mert magadnak akarsz élményt vagy sikert, az mindig önző dolog. Tudom, ez egy nagyon erős társadalomkritika, hiszen ma minden az egyénről és a saját sikerekről szól. Még én sem tudtam akkor, de már éreztem, hogy ez így nincs rendben.”
Sokáig nem találta értelmét a rengeteg tanulásnak és később munkájának sem. Annak ellenére, hogy kitűzött maga elé célokat, céltalanul haladt előre. Mint mondja, az elektromérnöki az egyik legnehezebb szakterület, hiszen minden tudományágat tanulnak, a vegyészettől a fizikán át a matematikáig. Ma már nagyon kevés elektromérnököt képeznek ki, és azok sem a saját szakmájukban dolgoznak, mert nincs rá igény, amióta az ország nem gyárt és nem fejleszt. Amikor elkezdte, sőt még akkor is, amikor befejezte az egyetemet a ’90-es években, még nagy volt iránta az érdeklődés, ezért továbbtanult, PhD-t szerzett; ekkor azonban rájött, már nem érdeklődnek utána, mert ezt az ipart az USA már átadta másoknak. A világ legnagyobb és legelismertebb kutatóintézetébe került: a ’37-ben alakult Bell Laboratories-t az amerikai kormány távközlési agytrösztjének fejlesztették ki, évtizedeken keresztül minden hadi és civil fejlesztés onnan eredt. „Óriási szakmai kihívás volt, mégsem találtam a helyem. Mert ami engem érdekelt volna, a fényszálak fizikája, vegyészete és fejlesztése, eladták egy másik cégnek több lépésben külföldre. A legmenőbb, legfontosabb, az internet bevezetésére legalkalmasabb iparágról van szó – ezért ezt nem tudom másként nevezni, mint hazaárulásnak, aminek én is áldozata lettem. A második diplomám befejezésekor már tisztán láttam ezt, ezért már nem akartam ott maradni. A Gondviselés ismét segített: visszahívtak a Rutgers egyetemre, tanítani adjunktusként, közben szereztem egy másik doktorátust az orvostanban, mert úgy éreztem, ott még van lehetőségem.” Nem könnyű, de jó váltásnak tűnt, és közben elkezdett kifele nézni a tudomány világából: tanácsadó céget alapított, bár a világgazdasági válság egyre jobban megnehezített mindent, így 2014-re már azt sem végezhette főállásként. Pénzügyekkel és befektetéssekkel kezdett foglalkozni, sikeresen – a Gondviselés tehát újra megsegítette, bár nem úgy, ahogy ő elképzelte, hiszen szembe kellett néznie azzal a szomorú ténnyel: szakmája teljesen megszűnt.
Családalapítás
Itt kérésemre megállunk és visszaugrunk az időben. Brigittét is a New Brunswick-i magyar közösségben ismerte meg; már akkor, amikor még gyermekként itt laktak, illetve Parsippany-ból visszajártak. A lány szülei ’56-os menekültek, ’57-ben érkeztek ide, még otthon házasodtak össze, egyetlen lányuk New Brunswick-on született, és ezáltal a helyi magyar közösségbe is beleszületett: születésétől fogva hitben nevelkedett, már négy évesen kiscserkész volt és kiskorától kezdve néptáncolt – kiegészítve később mindazt, ami férjének hiányzott. István a ’80-as évek végén Balla Zsolttal együtt vezette a regös cserkészeket, együtt tartva a 18-26 év közötti kb. 30 fiatalt, péntekenként néptáncot tanítottak és együtt mulattak, hétvégén kirándultak. Az orvosi egyetemet (a koraszülött gyermekgyógyászat speciális ágát) befejező Brigitte is csatlakozott ehhez az ifjúsági közösséghez az unokatestvérével együtt, ahogy sokan mások New Yorkból és Passaic-ról is. István elmondása szerint mindketten csendes, szerény, dolgos emberek, így egymásra találtak. ’86-ban ismerkedtek meg, ’88-ban házasodtak össze, ’89-ben megszületett az első gyermek, Pisti, majd öt, illetve hét évvel később Katika és Lacika.
„Házasságunk előtt megegyeztünk, hogy a gyermeknevelés egységes lesz, amelynek alapja a hit, a család és az embertársak szolgálata. A hitélet mindig is fontos volt a családunk számára, és sokáig azt hittem, hogy ezzel én eleget is tettem e feladatomnak, hogy aztán később kiderüljön: ez az abszolút minimum.” Gyerekeik kezdettől fogva cserkészkedtek, végigjárva a ranglétrát; a hétvégi magyar iskolában pedig nekik inkább az az feladat jutott, hogy másokat tanítsanak. Mindegyikük néptáncolt és zenélt, de mindenki másban volt tehetséges: Pisti az irodalomban, Katika a néptáncban, Lacika a zenében. „Nagyon jó érzés, hogy elérték, amit mindig is szerettem volna:
amit csinálnak, az ne legyen csak az övék vagy a mienk, legyen a másé is.”
István nagyon szereti a költészetet, sok verset olvasott fel otthon, ami Pistit nagyon megfogta, és az iskolában is gyakran felkérték szavalásokra. Azóta maga is ír verseket, van saját kötete is; most is nagyon szeret olvasni és sokat fordít, miközben foglalkozása szerint a Rutgers egyetem közbiztonságáért felel. Katika szüleit is lekörözte a néptáncban. A Mákvirágban, majd a Csűrdöngölőben táncolt; majd a Balassi Intézet révén Magyarországra kerülve csatlakozott Timárék Csillagszemű néptáncegyütteséhez. Bár nehéz szívvel ment el, annyira jól érezte magát, hogy ott akart maradni. Szülei kérésére visszajött, tanácsukra beiratkozott a gyógyszerészeti egyetemre, az első évének elvégzése után pedig átkérte magát a Semmelweis Egyetemre (SOTE) angol nyelvű oktatására, amit idén fog befejezni. Utána visszajön, hogy angolul is letegye vizsgáit, és eldöntse, hol fog elkezdeni dolgozni. Időközben Budapesten csatlakozott a Zsuráfszky Zoltán által vezetett Erkel Ferenc néptáncegyütteshez is.
Lacika története még különlegesebb: már négyévesen közölte a szüleivel, hogy pap szeretne lenni. Három évvel később ezt megismételte, és amikor 9-10 évesen ellátogattak egy rokoni temetésre Magyarországra, annyira megkedvelte Pannonhalmát, hogy folyamatosan nyaggatta édesapját, hogyan lehet oda bekerülni. István azt javasolta neki, írjon levelet az igazgatónak, amit a kisfiú megtett és el is postázta, a szülei tudta nélkül – majd válasz hiányában újra kérlelni kezdte apját, járjon utána, megérkezett-e a levél. Hetek múlva sikerült elérni a titkárságot, ahol megerősítették: megkapták a levelet, de nem tudják, mit kezdjenek vele, hiszen a gyermek „nincs a rendszerben”. A történet onnantól felpörgött: Lacika fél éven keresztül minden felvételi tantárgyból készült, felvételi teszteket írt, nyáron személyesen írásban és szóban levizsgázott, ami után a szüleit is alaposan kikérdezték, s a kimerítő vizsgáztatás után végül felvették a kisfiút, aki mire elkezdte a gimnáziumot (vagyis a hetedik osztályt), még mindig csak 12 éves volt, miközben osztálytársai 14-15 évesek. Az első másfél év rettentő nehéz volt – nem annyira a felzárkózás miatt, hanem lelkileg, nagyon távol a családtól, a fiú egyetlen segítsége édesanyja közelben élő rokonsága volt, így amikor félévente hazajött, nagyon nehezen ment vissza. „Azt hittem, a lányom férjhez adása lesz a legnehezebb, de nem így történt: Lacikáért majd’ megszakadt a szívem, amíg túl nem esett az első időszakon.” A második év közepén már nem volt kérdés, hogy visszamegy-e: magára talált és onnantól szárnyakat kapott. A család minden otthoni igyekezete ellenére is létező óriási kulturális különbségeket behozta, illetve megszokta, nyolcadiktól kezdve osztályelső lett és zenei tehetsége is újra ki tudott bontakozni.
Ugyanis bár mindhárom gyermek hegedült, de Lacika művészi szinten, igazi virtuózként tette: hatévesen New Yorkban járt zeneiskolába, nyolcévesen volt az első előadása, később zenetudományt is tanult, és nemzetközi versenyekre járt, a Magyarországról érkező Rajkó zenekarral is fellépett. Pannonhalmára a Liszt Ferenc Akadémiától jártak hozzájuk hegedűtanárok, akik nagyon szerették őt. Külön engedéllyel három fő tárgyból érettségizett, anyanyelvi szintű angol és német nyelvű érettségit tett, utána engedéllyel maradhatott a kollégiumban, hogy a gödöllői zeneakadémiát elvégezze, miközben Pannonhalmán kinevezték liturgiavezetőnek – így megtanult zongorázni és orgonálni is, nyolc helyi községben szolgálva, szolgálati időt és pénzt is keresve. Utána viszont egy nagy váltással a SOTE-ra jelentkezett, édesanyja nyomdokában, de az első tanév után – maximális jegyei ellenére – meggondolta magát. Édesapjának ezt mondta: minden nap el kell mennie a szeminárium előtt és úgy érzi, oda húz a szíve, így átjelentkezett oda. „Még hosszú út áll előtte, de most nagyon boldog másodéves, teljesen a helyén érzi magát, sikerei vannak. Úgy tűnik, bölcsen elkerülte az én sorsomat.”
Közösségi szolgálatok
Visszatérünk a hosszú listára, melynek fő részei az egyházközséggel, a cserkészettel, a hétvégi magyar iskolával és a magyar klubbal kapcsolatos változatos feladatok, valamint a Magyar Napok és további alkalmi események („kifőzések”) szervezése és lebonyolítása. Amikor vezető beosztásairól kérdezem, felnevet: „Engem általában azért hívtak mindenhová, mert valamit rendbe kellett tenni. Így is fognak nyilatkozni rólam mások: Pista nehéz ember. Szigorú voltam, de nemcsak másokkal, magammal is.” Például a ’90-es évek elején Kis Máté atya azért kérte fel tanácstagnak őt, Hajdú-Németh Lászlóval és Varga Gyulával együtt, mert a pap nem tudta kezelni a közösségbeli nézeteltéréseket. Rotondi Paul olasz származású atya azért kérte fel a II. renováció bizottsága vezetőjének ’94-’98 között, hogy az akkor komoly anyagi gondokkal küzdő egyházközséget pénzügyileg rendbe tegye, és a felújítás rendben megtörténhessen. A 2010-es években zajlott a templomösszevonások nehéz időszaka, amikor Kerrigan atya felkérte az új Szent Család plébánia tanácsába is – aminek azóta is tagja, 2018-tól pedig a plébániai hírlap (angol nyelvű) rovatának szerkesztője is, amelyben a heti liturgia alapján és saját tapasztalatai mentén született gondolatait írja le. Büszke arra, hogy vannak más állambeli olvasói is.
Hitoktatóként ezt vallja: „Egy olyan realitásra jöttem rá 2008-ban, a hitbéli újjászületésem során, hogy
Isten nélkül minden tudomány csak hiúság.
Minden tudás és képesség Őtőle jön, te csak őrzője és formálója vagy annak, amit kaptál. És ha ezt megtartod magadnak, akkor a tehetségedből nem részesül más. A Szűzanya kérésére jött a hitoktatás. Először azt hittem, csak a gyerekeimre vonatkozik, de néhány héttel később Kapisztrán atya szólt, hogy elment a hitoktató, át kellene vennem. Nem sokat tudtam, de elvállaltam, s mivel nem volt időm készülni, az első alkalommal csak úgy fejből-szívből elkezdtem beszélni. Nem tudom honnan jöttek a szavak, de amikor később kinyitottam a hittankönyvet, éppen az volt leírva, amit mondtam. És ez így történt hétről hétre. Később jöttek mások is, összesen 55 diákom volt, abból 39 elsőáldozó, a többi bérmálkozó, utóbbiból most is van hat. Sokan aggódnak, hogy a gyerek nem érti a misén vagy a hittanon elhangzottakat. Nem kell lebutítani, sem az evangéliumot, sem a hitoktatást, de fontos élettapasztalattal összekötni. Nem baj, ha a gyerekek nem értenek meg egyből mindent. Volt úgy, hogy egy-egy gyermek csak hetek múlva mert először megszólalni a hittanórán, amikor mondanivalóm megérintette a lelkét. Szerintem ez a legfontosabb, nem a tudásátadás, mert otthon lehet, hogy nem tud megszólalni arról, amiről szeretne. A gyermekek fel merik tenni azokat a kérdéseket is, amelyeket a felnőttek már nem: miért vagyok, mi az életem értelme?”
A hétvégi magyar iskola vezetésére is elsősorban az anyagi helyzet rendezése miatt kérték fel, ami sikerült, de ő nem erre, hanem arra büszke, hogy három év alatt hat tanár tért meg. „Buzgón hirdettem az igét, így persze sok ellenségem is lett, de a végeredmény engem, pontosabban a Szentlelket igazolta: hat felnőtt megkeresztelkedés történt.” A cserkészetben felnőttként mindenféle alkalmi feladatot elvállalt (volt sportversenyző, bíró, rendező, szavalóverseny résztvevő, rendező, zsűritag, stb.), a szülői munkaközösség vezetőjeként pedig felügyelte a cserkészház teljes renoválását, a Jubileumi táborokban a műszaki vezetőnek, a clevelandi Kovács Gyurinak volt többször jobbkeze. „A Jóisten gondoskodott róla, hogy mérnöki tudásomat így is megosszam, de büszke vagyok arra is, hogy a magyar iskolatáborban a magyarságismereti tanárok egyike vagyok.” (A magyarságismereti vizsga az őrsvezetőség és a segédtisztség feltétele, amit abban a táborban is le lehet tenni.)
A ’73-ban elindított Magyar Nap fesztiválról így mesél: a Garden State Centerből ’76-ban áthozták New Brunswick-ra, ahol azóta is megrendezik minden június első szombatján. Az első helyi Magyar Napon (First Hungarian Festival), ahol 10-15 párból álló regölő csapat is fellépett, nemcsak az ország 200, hanem a város 250 éves alapítását is ünnepelték, 25-30 ezer emberrel. (Ez nagyjából a város teljes lakossága, tehát rengeteg nem magyar vagy magyarságát aznap felfedező résztvevő is volt.) A városban aznap nem lehetett közlekedni, teljesen lezárták. Ma már csak néhány utcát zárnak le az esemény napjára, de a program ma is hasonló, mint a ’70-es években volt: a megnyitó után elindul a felvonulás, amihez a különböző magyar egyesületek és egyletek csapatai csatlakoznak, a város szívében bemutatók és beszédek zajlanak, majd a Somerset nevű, valaha teljesen magyar lakosságú utcán végigvonulnak, amit színpadi műsor, beszédek követnek, végül szabad zene és tánc, miközben az utcán hosszan végig magyar portékákat (és szolgálatatásokat) árulnak. Az esemény szervezésére ’73-ban megalakult a Hungarian Civil Association, a bizottságban az összes magyar szervezet képviselője részt vett, s ez 2011-ig működött, utána viszont megszűnt. István összesen közel 30 évig volt Magyar Nap rendezője-felügyelője a négy magyar szervezet (egyház, cserkészek, iskola és klub) képviseletében, és a többezer fős kifőzések szervezője-lebonyolítója. Emellett a bográcsfőző verseny zsűrielnöke is volt hét évig, és tevékeny részese az alkalmi kifőzéseknek és sütéseknek; szilveszter, húsvét, mikulás, farsang, bálok és piknikek során.
Zárszó
Búcsúzás előtt visszakérdezek az anyagiak és a hit, illetve a magyar örökség őrzésével kapcsolatos, korábban ki nem fejtett gondolatára – tudva, hogy New Brunswick-on a magyarok többsége nagy jólétben élt és él ma is. István kifejti: amíg Magyarországon a kommunizmus hitette el az emberekkel, hogy nincs szükségük az Istenre, Amerikában a kapitalizmus. Az először érkező magyaroknak szükségük volt egymásra és Istenre, felépítették a templomot és hitük visszatükröződött a közösségben is: számos egylet jött létre, pezsgő egyházi élet folyt. A következő két generáció viszont eltűnt a templomból. István ekkor Pál apostol korinthosziakhoz írt levelét idézi: „Tanítottalak mind a jóra és ti mégis a rosszat választottátok. Miért vagytok ilyenek?” [I Kor 11:18-19; 12:1-11; 14:26,29-32] Ez szerinte részben megdorgálás, ugyanakkor figyelmeztetés is: kár a belénk fektetett energiáért, ha a kapott tálentumokat elherdáljuk. Ezután folytatja Pál levelét: „Nem tudjátok, hogy a testetek a Szentlélek temploma?” [I Kor 6:19], majd kifejti: „Ahogy elpuhulunk a jólétben, mert nem vagyunk próbára téve és nem igyekszünk a Teremtőnkkel kapcsolatban lenni, úgy lassan elmaradunk a hitből is. Ahogy kivesszük Istent az életünkből, magunk ellen fordítjuk a világot. Azt hisszük, hogy a világ fordult ellenünk, de éppen fordítva van: mi fordultunk az Istentől származó világ ellen. Ezért ha jót akarunk a világnak, akkor az nem jelenthet például egy görcsös <zöldítést>, hiszen azzal, hogy Istent belevesszük a tevékenységünkbe, jön magától a környezetvédelem is. És mindig csak egy nappal kell megküzdeni egyszerre, és ha azt a napot Istennel kezdjük, akkor sikerülni fog azzal, és majd a többi nappal is megküzdeni. Sokan annyira örülnek gyerekeik, unokáik világi sikereinek – ez mind szép és jó, de Istennel együtt lenne igazán szép. Vele minden dolgunk sikerré válna és értelmet kapna, úgy saját életünkben, mind a közösségben is.
Nem szükséges a sikert görcsösen keresni.”
Végül a magyarság egyre nehézkesebb ápolását illetőn így szól: „Kisebbségben élő magyarként én azt látom: nagyon sokan panaszkodnak, hogy nem jönnek a fiatalok, és azt kérdezgetik: miért nem tudtok toborozni? Én ilyenkor visszakérdezek: hol vannak a te gyerekeid, a te unokáid? Ha az a kérdésük, miért nem tudtok olyan műsorokat szervezni, mint régen, hogy eljöjjenek a fiatalok is, azt kérdezem tőlük: ki fogja őket tanítani, te eljössz? Ilyenkor nagyon elhallgatnak, pedig nem számonkérésnek vagy hibáztatásnak szánom. Ugyanakkor meggyőződésem: ha mindenki a saját családjával kezdené, nem itt tartanánk… Ha ezt a kérdést mindenki őszintén feltenné magának: <Én mit tettem ennek vagy annak érdekében?> . És ha nincs megelégedve azzal, ami van, akkor ezt: <Én ezután mit fogok tenni?>. Sokan személyes ellentétek miatt maradnak el, de ha ennél leragadunk, akkor mi lesz a közösséggel? Ha mindenki csak a saját érdekét követi, ha csak fogyaszt, de semmit nem ad vissza, akkor előbb-utóbb elfogy minden, ami egykor a közösségé volt. (És ennek az áldozatnak a pénz a legkisebb része.)
Pedig olyan bőségben és kegyelemben van részünk, minden nap, hogy azt el sem tudjuk képzelni!
Gondoljunk csak kivándorló őseink nehéz sorsára, vagy azokra, akik a háború vagy más miatt nagyon nehéz körülmények között, akár ivóvíz nélkül élnek! Mi nagyon jól élünk; ezért én nem sírok, hanem teszek. Az én lelkiismeretem tiszta, és azt kívánom, hogy másoknak is az legyen. Itt a húsvét, tartsunk igazi és tényleges bűnbánatot – nézzünk magunkkal szembe. És ha megijedünk attól, amit magunkban látunk, akkor tudhatjuk: sok munkánk van még. De az első lépés a tükör magunk felé fordítása. Ez az igazi bűnbánat! (A csokievés elhagyása csak a felszínesség…)”
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
