Milyen tényezők gátolhatják a leválást, és milyen következményei lehetnek a mindennapjainkra vagy akár a párkapcsolatunkra nézve, ha túl nagy befolyással vannak ránk a szüleink? Honnan tudhatjuk, hogy még nem váltunk le teljesen? Létezik erre egy skála? Ezekről és más izgalmas kérdésekről beszélgetett Szilágyi Anna és Fekete Ági a 777 Úton podcastrovatának legújabb adásában, személyes történeteket is megosztva.
A 777 Instagramjára szavazást írtunk ki a következő podcast téma ügyében, és magasan az otthonról való elszakadás témája nyert – ez tehát egy sokakat foglalkoztató téma. „A szüleinkről való leválás, az otthonunktól való elszakadás életszakaszváltás, és gyakori, hogy az ilyen változások során egyedül érezzük magunkat, azt hisszük, csak nekünk okoz nehézséget. Valójában a leválás az élet természetes velejárója, felnőtté válásunk része” – vezette fel Anna a témát. De miért fontos egyáltalán, hogy a leválás megtörténjen? „A felnőttkor egy lélektani feladata az eredeti családunkról való leválás, és ha ez nem történik meg, akkor az identitásunk nem tud megszilárdulni, nem leszünk tudatában az értékeinknek, céljainknak. Megvan a helye és az ideje annak, hogy eltávolodjunk a szüleinktől, mert így fogunk tudni később visszatalálni hozzájuk. Igen, szükség van arra, hogy távolságot vegyünk a szüleinktől, hogy utána egy másfajta minőségben tudjunk hozzájuk kapcsolódni.”
A KSH adatai szerint a 25 és 34 év közöttiek 41 százaléka még a szüleivel együtt él, ami elgondolkodtató adat. Anna és Ági arról is beszélt, hogy a leválás ideális esetben fokozatosan, évek alatt történik, nem egy hirtelen kiugrással. Ezután beszéltek a kapunyitási pánikról, amely szintén kicsúsztathatja az otthonról való elköltözés idejét. „Ez egy olyan időszak, amikor szinte egy időben kell dönteni sok-sok fontos dologról. A pályaválasztásról, arról, hogy hogyan fogsz önálló életet kezdeni, mind anyagilag, mind érzelmileg, és még a párválasztásról is. Minden egyszerre zúdul rá a fiatalokra, és nagyon sokan erre szorongással, félelemmel reagálnak, ezért halogatják az elköltözést, a biztonságot nyújtó otthon elhagyását” – fejtette ki Anna. „Talán azért is nehéz valakinek leválnia, mert fél, hogy ha elköltözik, akkor megromlik a szüleivel való kapcsolata. De a leválás, a határok meghúzása nem hidak felégetését jelenti. Ugyanakkor fontos, hogy a családtagjainkon kívül legyenek olyan jóbarátaink, akikben megbízhatunk, akikkel megoszthatjuk akár a szüleinkkel kapcsolatos nehézségeket is. Fontos, hogy ne csak a szüleinktől kérjünk tanácsokat, hanem legyenek mások is az éltünkben, akik segítenek minket eligazodni” – tette hozzá Ági.
A lányok ezután megosztották, hogy saját leválásuk hogyan zajlott le – illetve zajlik le, mert kiemelték, hogy még nem lezárult folyamatról van szó. Több hasonlóság is felfedezhető a történetükben; mindketten 18 éves korukban költöztek el otthonról, kollégisták voltak, és egyszerre élték meg izgatottsággal ezt az új életszakaszt, ugyanakkor félelem is volt bennük, az otthon hiánya. „A kollégium szerintem nagyon jó átmenet a teljesen önálló élet, mondjuk egy albérlet és az otthoni élet között. Hiszen biztonságos közegben vagy, a kortársaiddal együtt. Érdekes, hogy abszolút jobb lett a kapcsolatom a szüleimmel, miután elköltöztem. Míg otthon voltam, sok vitánk volt apróságokon, feszültebb volt a légkör.” Anna szerint nem csak az elköltözés, egy párkapcsolat is sokat segíthet a leválásban. „Ha hosszabb távon nézzük, akkor egy párkapcsolat is sokat tud segíteni abban, hogy elszakadj otthonról, hiszen elkezded az energiáidat egy másik emberre összpontosítani, arra gondolva, hogy majd neked is lesz saját családod.”
hirdetésÁgi megosztott egy történetet arról, hogy otthonról elköltözve, az egyetemi élet elején hogyan tudott tanulni a saját hibájából. „Egyetemistaként a hónap elején kaptam egy fix összeget a szüleimtől, máshogy nem tudtam volna megélni. És hát volt, hogy kicsit jobban költekeztem; nem kell extrém dolgokra gondolni, de nem volt annyira erősségem a pénz beosztása. Emlékszem, ahogy a hónap végén láttam, hogy húha, nincs túl sok pénzem már, és ilyenkor néhány napig low-budget kajákon éltem, zacskós leves és hasonlók. De közben örültem annak, hogy meg volt bennem az a tartás, hogy ne kérjek több pénzt a szüleimtől, és nem is tettem, hiszen be kellett volna tudnom osztani a pénzt. Évekkel később anyukám elmondta, hogy becsül engem, amiért sosem kértem több pénzt, mindig beosztottam, és még ha nehezen is, de kijöttem a hónap végére. Úgy gondolom, az is segíti a leválást, ha a szüleid azt érzékelik, hogy el tudod magadat látni, tudsz magadról gondoskodni. Egyre inkább felelősségteljesebbnek látnak majd.”
Anna és Ági egy kutatásról is beszélt, melynek eredményei szerint az egykéknek és a család legkisebbeinek megy a legnehezebben a leválás, mert ők érzik legjobban a magukon annak a súlyát, hogy magukra hagyják a szüleiket. „Engem ez kicsit meglep, a legnagyobbakra gondoltam volna, hiszen ők az úttörők, ők azok, akik először ott hagyják a családot, a szüleiket, a testvéreiket, amikor még mindenki otthon van” – mondta Ági. Anna megosztotta azt a tapasztalatát, mely szerint a leválásnak is lehetnek különböző időszakai. „Mikor egy nehezebb élethelyzetben, krízisben vagy, akkor természetes reakció, hogy kicsit jobban húzol az otthoni közeghez, a biztonsághoz, a megszokotthoz. Vagy ha otthon valamilyen nehézség lép fel, például az egyik szülőd megbetegszik.”
A mamahotel-szindróma is természetesen szóba jött, illetve a jelenség hátterében meghúzódó okok. „Lehetnek természetesen anyagi okok a háttérben, a kényelem, de
az otthonmaradásnak van lelki oldala is, amire a szülő is rátehet egy lapáttal, ha túlfélti a gyerekét. Ezzel azt sugallja felé, hogy te még nem tudnád saját magadat fenntartani.
Sok szülő szeretné befolyásolni gyermeke életét, és még akkor is nevelni, mikor már bőven túl van a 18-on.” Az otthonmaradásban szerepet játszhat az üres fészek szindróma is, mikor a szülők felnőtt gyermeke egy plusz funkciót tölt be; azért marasztalják otthon, hogy a szülőknek ne kelljen szembenézniük az ellaposodott, érzelmileg kihűlt párkapcsolatukkal. Lényegében már csak a gyerek az összekötő kapocs a szülők között. Azt azonban fontos tudni, hogy „egy egészséges én-határokkal rendelkező felnőtt tudja, hogy nem tartozik felelősséggel más felnőttek szükségleteiért”.
Anna és Ági több jó könyvet is említ, amit érdemes lehet elolvasnia annak, aki úgy érzi, elakadásai vannak a témában, ilyen például az Elszakadás a szülői háztól – A megnyúlt köldökzsinór. „A leválás gyakorlatilag gyerekkorunktól elkezdődik, tehát nagyon nem mindegy, hogy milyen fokú önállóságra neveltek minket a szüleink. Ahogy Maria Montessori, pszichológus és híres pedagógus mondta: arra taníts, hogy önálló lehessek, hogy büszke lehessek magamra, hogy elgondolkozzam rajta, hogy képesé váljak rá, hogy eldönthessem, hogy véghez vigyem. Én magam. Mert ez az út vezet el a gyermekilét végső céljához, a boldog felnőttséghez.”
Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az otthonról való elköltözés, tehát a fizikai leválás nem jelenti azt, hogy érzelmileg is leváltunk volna a szüleinkről. „Tapasztalhatunk ilyet a saját környezetünkben, hogy bár egy fiatal elköltözött otthonról, saját lakásában vagy albérletben él, a szülő szinte mindennapos vendég a gyereke életében. Jön az apuka, anyuka, hoznak ebédet, feltöltik a hűtőt, mosnak, vasalnak, számlákat fizetnek be. Gyakorlatilag rövidpórázon van tartva a fiatal.” Ha nem történik meg a leválás, annak szomorú következményei lehetnek. „Néhány éve párkapcsolati előadáson vettem részt, ahol keresztény elvált emberek meséltek arról, mi vezetett a váláshoz. Világos volt mindegyikük esetében, hogy
a válás egyik nyomós oka az volt, hogy a házaspár egyik fele nem tudott rendesen leválni a családjáról.
Az egyik fél szülei rendszeresen kéretlenül beállítottak, folyton telefonáltak, ebédet hoztak. Az új család nem tudta a saját határait kialakítani, nem tudott megerősödni a házaspár” – mesélte el Ági, majd Anna kiegészítette: „Idehoznék egy bibliai idézetet: ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Azt is mondja ez az igeszakasz, hogy amíg nem válunk le a szüleinkről, addig nem tudunk egy testté válni a házastársunkkal. Istent is kérjük arra, hogy legyen támaszunk ebben a folyamatban, hogy adjon bölcsességet a leváláshoz. Jézust követve tudunk leginkább önállósodni; Ő ennek nagyon jó példáját adta, hogy hogyan lehet a Földön úgy élni, hogy leginkább Istentől függsz, és nem a szüleidtől.”
Anna és Ági ezután arról is beszéltek, hogy milyen konkrét lépéseket lehet tenni, ha felismertük, hogy van még mit tennünk a leválás, az otthonról való fizikai és érzelmi elszakadás érdekében. Bemutattak egy „leválási skálát” is, ami alapján meg tudjuk állapítani, mi hol tartunk a folyamatban. „Ha képesek vagyunk kritikát megfogalmazni a családunkról, az már egy jó jel, és ha tuduk a saját magam által meghatározott célok felé haladni, a döntéseimért felelősséget vállalni. Ugyanakkor az is fontos, hogy nem lázadás van bennem a szüleim felé, hanem alapvetően béke és elfogadás.”
További történetek és segítő tippek is elhangzottak az adásban, amit alább tudsz teljes egészében meghallgatni:
hirdetés
