Mindannyiunk életében elérkezik az a pont, amikor megfáradunk. Amikor úgy érezzük, túl sok a teher, amit cipelünk, és nem bírjuk tovább. Ilyenkor kell fokozottan odafigyelnünk Istenre, aki soha nem hagy minket magunkra.
Nagyon gyakran érzem magam elveszettnek, és biztos vagyok abban, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Mindenkinek nehéz élete van, mindenkit érnek csapások. Hol a családban történik valami, hol a munkahelyen, hol a saját lelkünkben. Ritka az, amikor „minden rendben van”. Nagyon, de nagyon ritka.
Bele is őrülnénk, ha ebben a nagy kavarodásban, amit életnek nevezünk, nem lenne egy biztos pont az életünkben. Ha nem lenne Ő, aki mindig rajtunk tartja vigyázó tekintetét, aki mindig megfogja a kezünket, hogy a helyes útra vezessen minket, aki mindig kitárja karjait, hogy magához ölelje megfáradt lelkünket. Gyakran lehunyom a szemem, és látom magam előtt Istent, ahogy átölel, ahogy mosolyog rám, és úgy érzem, akkor minden a helyére kerül.
Úgy érzem, bármilyen nehéz is az életem, megéri folytatni, mert Ő nem hiába teremtett meg engem is,
és Ő bízik bennem. Mikor érzem az ölelését, érzem azt is, hogy a terheim könnyebbek lesznek. Észrevétlenül szabadít meg tőlük, és magára veszi azokat, akárcsak a keresztet vette. Isten a mai napig cipeli a keresztet a nevünkben, csupán nekünk kell felfigyelnünk Rá.
Pászti Anna
hirdetés
