„Nagyon sokáig nem tudtam feloldani a szakmám és a vallásom közt húzódó kontrasztot. Jó érzés volt gyónni mondjuk egy Rómeó-szerep után” – mondta el Dolhai Attila Jászai Mari-díjas magyar színész, musicalénekes a Balatonszemesi Katolikus Találkozón. A színész mesélt arról, miért akart egy időben pap lenni, hogyan küzdött meg az egójával, amikor sikeres lett a szakmájában és arról is, hogyan talált utat újra Istenhez.
„A családban én vagyok a legkisebb, két bátyám van. Nem voltunk túl jó gyerekek, sok borsot törtünk a szüleink orra alá. Volt vasárnap, amikor nem akartunk misére menni, de a szüleimnek nem volt kérdés, hogy menni kell. Sok keresztény programon részt vettem, mindeközben azonban távol voltam a Jóistentől.
Hiszek abban, hogy valamiféle rendeltetéssel, hivatással születünk a Földre. A szüleink nagyon szerették volna, hogy hármunk közül valamelyikünk pap legyen, és sokáig azt hittem, nekem kell azzá válnom. Aztán a pap a ministrálásom után megnyugtatott, hogy több jó út is van, csodálatos hivatás férjnek és szülőnek lenni, így én akkor elengedtem a papi utat.
Ha belegondolunk, hívőként nagyon szerencsések vagyunk, mert van kinek elmondani, ha valami nyomja a szívünket.
Rengeteget számít, hogy valaki napról napra találkozik a Szentírással és arról kap tapasztalatot, hogy mi a jó irány
– ez is egy ajándék. Mi egymásnak csak emberi tanácsokat adunk és persze próbálunk segíteni, de aki önzetlenül és frankón megmondja az igazat, az ott van, hogyha belenézel a tükörbe és hagyod, hogy a Jóisten vezessen.
Amikor sikeres lettem a színész-énekes szakmában, nem volt egyszerű, mert nagyon előretört az egóm. Ezt megszenvedte otthon a feleségem és a gyerekeim is. Nem vettem észre, hogy nem elég, ha anyagilag támogatom a családom, hanem otthon is kéne lenni, szólni kéne a másikhoz. Sokáig féltem nemet mondani a szakmában, de közben hívott vissza, hogy a saját családommal legyek. Csak Istennel találunk vissza a helyes útra.
Vissza kell térni ahhoz, hogy imádkozunk.
Ez az, ami valódi békességet tud hozni a belsőnkbe és a kapcsolatainkba is.
Nagyon sokáig nem tudtam feloldani a szakmám és a vallásom közt húzódó kontrasztot. Jó érzés volt gyónni mondjuk egy Rómeó-szerep után. Hiszen hitelesnek kell lenni, beleélni magad a szerepbe, de közben volt, hogy kifogytam és otthon már csak a csend maradt. De az, hogy kit szeretünk, hogy ki az, akit társunknak választunk, döntés kérdése.
Amikor felkértek a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökének, azt gondoltam, a Jóisten így talál meg újra. Pontosabban Ő mindig velem volt, de így váltam rá nyitottá én is újra.
Azóta megpróbálok nyitott szemmel járni, meghallani Őt jobban.
Sokáig azt hittem, a hitünk magánügy, de rájöttem, hogy nem az. A hitünk segítség másoknak is. Tudnunk kell, hogy van valaki, akire számíthatunk, akibe belekapaszkodhatunk, aki irányt mutathat az életünkben – és ez Isten.”
A teljes tanúságtételt itt megnézheted:
hirdetés
