Milyen fiatalon bekerülni az idegsebészeti szakmába? Mi kell ahhoz, hogy valaki orvos legyen, és minden stressz ellenére elkerülje a kiégést? Hogyan lehet képviselni a hitet a betegek és az orvoskollégák felé? Többek között ezekről beszélgettünk Farkas Virággal, aki korábban művészi pályára készült, végül azonban Isten az orvoslás felé vezette. Mint mondta, szeretne a teljes emberrel foglalkozni, a test és lélek összefüggéseivel. Az egészségmegőrzésnek pedig óriási szerepe lenne itthon is, ezt az irányzatot is szeretné képviselni.
Miért választottad az orvosi hivatást?
Igazából nem voltam nagyon határozott. Korábban nagyon sokat rajzoltam, valamilyen művészi vonalon gondolkodtam. De aztán a nővérem elkezdte az orvosi egyetemet, és akkor sokat olvasgattam a könyveit, például az anatómiát. Mindig figyeltem, ő mit tanul, és valahogy megragadott ez a világ. Egyszer az utamba került az Áldott kezek című könyv, amelyet egy amerikai idegsebész írt, ő volt az első, aki a fejüknél összenőtt sziámi ikreket választott szét. Hívő orvosként arról is írt, milyen csodák történtek vele a pályája során, hogyan vezette Isten. Annyira varázslatos volt az egész történet, nagyon megtetszett, ahogy írt a szakmájáról, az életéről! Az is megfogott az idegsebészettel kapcsolatban, hogy aprólékos, manuális munka. Szóval ez vált az álmommá, és vissza-visszatért.
Más is volt rád ekkora hatással, mint ez a könyv?
Egyszer olvastam egy Dr. Csókay Andrással készült interjút, és annyira megragadó volt, hogy ő is egy olyan idegsebész, aki nyíltan vállalja a hitét! Az orvosi egyetem negyedévében volt egy szabadon választható gyakorlat és akkor az olvasottak hatására a Honvédkórház idegsebészeti osztályára mentem. Nagyon sok időt töltöttem itt, két éven át az összes lehetséges gyakorlati időmet és a nyarakat is.
Ennyire megszeretted?
Igen, teljesen beszippantott az egész közeg, és rendkívül segítőkészek voltak a kollégák. Az elején nagyon nehéz, már annak is örül az ember, hogyha bejut a sarokba, és nézheti, amit a nagyok csinálnak.
Teljesen elvarázsolt az első koponyaműtét is, amin részt vehettem.
Az elején még nem is értettem, hogy mi történik pontról pontra, hogyan is következik egyik lépés a másik után. Elemi erejű, elképesztő élmény, ahogy leveszik a koponyacsontot, ott lüktet az agy, és mindennek a része lehetek.
Akkor téged nem taszít ez az egész, hanem inkább érdekel?
Érdekes, mert korábban taszított a vér. Az első anatómiaórán behoztak egy boncolni való testet és akkor még nem is tudtam elképzelni, hogyan fogom ezt elviselni majd éveken keresztül. Nagyon megcsapott annak a valósága, hogy ez valaha egy élő emberi lény volt. De mindenhez hozzá lehet szokni. Mondjuk tény, hogy nem csak megszokni, el is lehet tőle szokni ismét. Most már jó ideje nem vagyok műtős szakmában, és amikor mondjuk baleseti sebészeten voltam gyakorlaton, évek után rendes műtét közelébe kerültem, akkor – én voltam a legjobban megdöbbenve, de – rosszul lettem ott, az asztal mellett, sokkolt az élmény.
Ennek ellenére vágysz vissza az idegsebészetbe?
Igen, részben igen. Nagyon rövid ideig dolgoztam ott hivatalosan rezidensként, úgy, hogy már nem csak gyakorlaton voltam, hanem „igazi” munkatárs. Akkoriban sok trauma ért, így végül fel kellett mondanom, de akkor igazából fel sem merült bennem, hogy soha nem térek vissza erre a területre. Egy magánklinikán folytattam a munkát átmenetileg. Közben tervezgettem, hogy hogyan tovább az idegsebészettel: ha nem itthon, akkor külföldön, ha nem Pesten, akkor vidéken. Komolyan gondolkoztam Németországon, elkezdtem nyelvet tanulni, de rájöttem, hogy nem szeretnék egyedül elmenni innen külföldre.
Az is felmerült, hogy az idegsebészet helyett valami ahhoz hasonló területre menjek, és akkoriban érsebészeteken kilincseltem egy pár helyen Budapesten. De azt Isten elég egyértelművé tette, hogy nem az én utam.
Miből érezted ezt?
Röviden? Zárt ajtókat találtam mindenhol. Az utolsó helyen, ahova érdeklődni mentem, hogy van-e lehetőség önkéntes gyakorlatra, volt egy nagyon jó fej főorvos. Persze fel-alá rohangált, százezer dolga volt. De mindezek közepette leült velem egy fél órát beszélgetni, és úgy éreztem, mintha egy pszichológus ülne velem szemben. Megkérdezte: „Igazából miért akarja ezt csinálni? Valóban komolyan gondolja? Higgye el, a nők nagyon szenvednek tőle, amikor rájönnek, hogy ez lett az életük, és például nem lehet már gyerekük. Gondoljon bele, hogyha lesz párja, bírni fogja azt, hogy maga soha nincs otthon? Vagy hogy egész nap stresszes – ezt kevesen tudják elviselni.”
Valahogy
akkor volt az első találkozásom a kontraszttal, ami a valóság és az én ábrándjaim között húzódott.
Fokozatosan jöttem rá, hogy igen, ez még mindig nagyon szép terület, meg hogy nem elérhetetlen, de én annyira gyerekfejjel gondolkodtam még akkor, fogalmam sem volt a valóságról. Teljesen más az, amikor csak a gyakorlatodon belenézel a szakmába, és más, amikor élesben beleállsz.
Régebben nem értettem, hogy a műtőben miért kérik a sebészek újra és újra, hogy csavarják lejjebb a hőfokot. Amikor csak ott álltam a kollégák mögött és megfigyeltem, akkor kimondottan fagyosnak éreztem a levegőt, csodálkoztam, ugyan mitől van melegük. Aztán viszont, amikor egy egyszerű beavatkozást már én magam végeztem, akkor annyira leizzadtam, hogy megértettem, többek között miért kell ez a hűvös.
Amit a főorvos mondott neked arról, hogy nehéz összeegyeztetni ezt a szakmát a magánélettel, arról mit gondolsz?
Szerintem nagyon egyéni. Az biztos, hogyha műtős szakmát választasz, akkor szinte ott élsz, és azokhoz vagy a legközelebb, akikkel együtt dolgozol. Ott ér a legnagyobb öröm, a legnagyobb stressz. Velük éled meg a legnehezebb és a legjobb pillanataidat is. És aki kívül van, az ugye ezt nem érti teljesen – ez egy másik világ.
Ha valaki – akár nőként – ezt a hivatást választaná, és nagyon szeretné csinálni, annak nem mondanám, hogy ne vágjon bele, de az biztos, hogy kell hozzá egy nagyon stabil háttér. Erős kapcsolatok, család, barátok, pszichés támogatás mindenképpen.
Fontos, hogy jóban legyél magaddal, ismerd magad, legyél annyira felnőtt, hogy tudj határt húzni, tudd valahol levezetni a stresszt, és legyen valaki – mentálhigiénés szakember, pszichológus vagy egy nagyon jó barát –, akihez elmehetsz, és elmondhatod, ami téged ér. Tudnod kell, hogy az életed nagy része ez lesz, és ha tényleg stabil alapjaid vannak, akkor meg lehet csinálni.
Most mivel foglalkozol, hogy telnek a napjaid?
A háziorvosi képzést csinálom, most tartok a végén. „Visszatérésnek” ezt választottam; az a hír járta, hogy ez a legkönnyebb, úgy csinálom végig, hogy meg sem érzem – de nekem ez most pont elég volt. Tanultam alázatot ezáltal is. Rájöttem, hogy semmit nem adnak csak úgy csettintésre.
Közben dolgozol is?
Az egyetem után rezidensek vagyunk, meg szakorvos-jelöltek, ez a képzésnek a gyakorlati része, de valójában dolgozunk, csak még nem kapunk akkora felelősséget, hatáskört. Ahogy említettem, sokat dolgoztam kórházakban, most pedig egy háziorvosi praxisban vagyok. Először nagyon furcsa volt, mert más fordulatszámot, magasabb stressz-szintet szoktam meg. A mai napig gondolkodom, hogy visszamenjek-e a sebészetre, de igazából minden területen lehet tök jó dolgokat csinálni.
A háziorvoslásban az tűnt fel, hogy nagyon kevesen foglalkoznak az egészségmegőrzéssel. Nyilván állami ellátásban korlátozott erre a lehetőség, nagy teher van a kollégákon. Kihívás egy krónikus beteget úgy kezelni, hogy hosszú évekig jó életminősége lehessen, kihívás egy új gyógyszert beilleszteni a terápiájába, ha a hosszú listán már szerepel tíz-húsz másik szer. De
arról nagyon keveset beszélünk, hogy hogyan ne betegedj meg, hogyan tudsz vigyázni az egészségedre –azt hiszem, én ezt a vonalat szeretném képviselni.
Ebben szerinted lehet szemléletváltozás a közeljövőben? Hogy azért a megelőzésre is többen figyeljenek?
Attól függ, melyik réteget nézzük. Itt, Pesten – abban a kis buborékban, amelyben élek – azt érzem, hogy hú, persze, mindenki eljutott oda, hogy fontos az egészségmegőrzés. De erre nem mindenhol van lehetőség, idő, pénz, nem oktatnak bennünket erre kicsi korunktól fogva, hogy mit tehetünk az egészségünkért.
Mostanában azt veszem észre, hogy egyre többen foglalkoznak ezzel, és alulról szerveződik az egészségmegőrzés edukációja. Az orvosoknak érthető módon sokszor nincs rá kapacitásuk, de egyre több Instagram-oldalt látok, ahol ezzel foglalkoznak olyan emberek, akik mondjuk átmentek egy betegségen és kiemelten fontossá vált, hogy egészségesebben éljenek.
Igény van rá, úgyhogy úgy vagyok vele, hogy akkor én miért ne csinálnám? Nem is kell semmilyen extra dologra gondolni, mondjuk csak felteszek néhány egyszerű kérdést, ha jön be egy páciens beutalóért vagy receptért. Mondjuk megkérdezem, hogy mennyire volt stresszes időszaka, vagy történt-e valami lelkileg megterhelő esemény, mielőtt megbetegedett. Általában nagyon meglepődnek ezeken a kérdéseken, pedig ezek látható összefüggések: az embert egészben kell látnunk. Van, aki nagyon örül, amikor kérdezek, olyan is volt, aki elsírta magát, annyira jólesett neki, hogy valaki törődik vele. Egyszerűen annyira van szükség, hogy orvosként is észrevegyük az embert a beteg mögött.
Miben segít a hited a munkád során? Volt, hogy Isten vitt át egy-egy nehéz helyzeten?
Igen, nagyon-nagyon sokszor. Korábban talán ezt túlzottan is így gondoltam, azt hittem, hogy Isten mindent megmond és vezet, hogy mindenhez kaphatunk igét, ami egyértelművé teszi az utat. Sokat értem az utóbbi években, már nem gondolom, hogy minden lépéshez kellenek a mankók, de azt
továbbra is hiszem, hogy amikor te elfogysz, akkor odaáll az Isten.
Az idegsebészetnél valóban az volt, hogy kicsi esély volt rá, hogy bekerüljek, de úgy éreztem, Isten bátorít. Végül megkaptam a helyet, amit csodaként éltem meg. Aztán jött egy óriási zuhanás, amit nem értettem, de még akkor is éreztem, hogy Isten biztat, hogy most tovább kell menni, és hogy valami jobb irányba vezet. És olyan is megesett, hogy én nem akartam továbblépni, de éreztem, hogy valamiért indulni kell. Például a legutóbbi munkahelyem nem volt stresszes, kényelmes volt, jó fizetést kaptam, ráadásul előrelépést ajánlottak – minden arra mutatott emberileg, hogy maradjak. De valahogy nyugtalan voltam, és tudtam, hogy Isten arra hív, most kell továbbmennem, még ha nem is értettem, miért. A világjárvány miatt ezen a területen átmenetileg nem is volt munka néhány hónapig, ezt nem tudhattam előre.
A háziorvoslásban szeretnél még maradni?
A háziorvoslásban még mindig keresgélek, szóval azt érzem, hogy jó, hogy ezt alapnak választottam, de annyira jó lenne még valamivel kiegészíteni. Mostanában akadtam rá Máté Gáborra, és nagyon-nagyon megszerettem, tetszik a szemlélete. Amikor a könyveit olvastam, azt mondtam, hogy na ez az! Hasonlóan szeretnék gondolkodni én is. Máté Gábor is azt képviseli, hogy
nem lehet különválasztani a testet az elmétől és a lélektől.
Ha bejön egy páciens, megtanultuk, hogy mely vizsgálatokat, gyógyszereket írjuk ki neki, aztán kilépünk a helyzetből. Sokunknak idegen, hogy foglalkozzunk az emberi oldallal is. Mert ugye az elég egzakt, hogy az adott betegségre milyen gyógyszer szükséges, de az, hogy milyen lelki probléma állhat a háttérben, milyen trauma érte az embert, az megfoghatatlan, és ezért ettől a részétől tartanak sokan. A hit ebben nekem segít egy kicsit, talán nem vagyok teljesen elveszve, ha nem csak a megfogható, mérhető problémákkal kell foglalkozni. De nem könnyű szemléletet váltani, az biztos.
Tudod közvetíteni Isten szeretetét a hozzád forduló betegeknek?
Igyekszem igazából, bár sokszor nem tudom, hogy hogy kell. Tök nehéz. Az egyik idősebb kollégám sokszor mondogatta, hogy húzz határokat, tarts pár lépés távolságot, nem fognak tisztelni, ha túl közel engeded őket. És persze, ebben meg kell találni a középutat, de én tényleg szeretem megkérdezni tőlük, hogy hogy vannak és emlékezni a nevükre. Ez nem kerül semmibe, nem is fárasztó, nem találtam fel a spanyolviaszt, mégis nagyon értékelik.
A kollégáid tudják, hogy hívő vagy? Tudsz nekik bizonyságot tenni az Istennel való kapcsolatodról?
Igen. Most két helyen dolgozom praxisban, és hamar szóba jött mindenhol. Nem is gondoltam, hogy ilyen egyszerű, mert nekem sosem ment az evangelizálás, a bizonyságtétel, elég rejtőzködő vagyok. Elég annyi például, hogyha megkérdezik, mit csinálok hétvégén, és akkor szóba jönnek a gyülis programok, ők is mesélnek magukról. Mindkét közeg nagyon jó egyébként, ahol dolgozom, látszik a kollégáimon is, hogy szeretik az embereket.
Hogyan töltődsz fel, kapcsolsz ki, hogy ne égj ki? Ebben a szakmában azért, gondolom, könnyen ki lehet merülni attól, hogy folyamatosan emberekkel foglalkozol.
Olvasni nagyon szeretek, az számomra menekülőhely. Lelépsz egy másik világba, nem szól hozzád senki. A futás is nagyon sokat segít, levezetem általa a stresszt. A gyülekezet is nagy megtartó erő, lett ott néhány olyan barátom, akikkel rendszeresen tudunk imádkozni és kiönteni a szívünket egymásnak. Tényleg mindent.
Mostanában én is többször megbetegedtem, és most kezdtem el jobban foglalkozni azzal, hogy ez miért van, tanulom az öngondoskodást. Rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem vagyok mindig erős, én is ugyanúgy sebezhető vagyok, mint a betegeim.
Azt is tanulom, hogy kérjek és elfogadjak segítséget, egyáltalán nem könnyű ez.
Hol képzeled el magad a jövőben?
Valahogy az van bennem, hogy mindegy, hogy pontosan milyen szakképesítéseket építek az eddigiekre, de olyan orvos szeretnék lenni, aki egyben foglalkozik az emberrel.
Érteni akarok a szakmai részéhez is, hogy az adott páciensnek milyen betegsége van, de ugyanígy szeretnék foglalkozni a lelkével-szellemével is. Szerintem ez nagyon nehéz, ez művészet. Úgyhogy azért gondolkozom, hogy valamilyen pszichológiai vagy mentálhigiénés képzést még szuper lenne elvégezni. Hogyha csak egy-egy jól eltalált mondatot mondasz, az olyan sokat ad másnak!
A másik, amit tényleg nagyon fontosnak tartok, az egészségmegőrzés – ami itthon még egy feltérképezetlen terület. Ha mondjuk megkérdezi a páciens, mit egyen, hogyan változtasson az életmódján ahhoz, hogy meggyógyulhasson, olyan jó lenne, ha tudnék hasznos tanácsokat adni. Szuper lenne, ha erről már kisiskolás korunkban tanulnánk, ha ez a szemlélet elterjedne szélesebb körben is.
Szilágyi Anna
hirdetés
