Hajdú-Németh László bácsit akkor ismertem meg, amikor passaici ismerőseim javaslatára elmentünk a New Brunswick-i Szent László templomban tartott „Mindenki karácsonya” című vigíliakoncertre. Laci bácsi a tavaly éppen 30 éves megható zenei műsor szíve-lelke. Akkor nem volt alkalmunk beszélgetni, januárban viszont meghívott somerseti otthonába, ahol a szüleit és nagyapját ábrázoló festmények alatt órákig mesélt népes családjáról, a New Brunswick-i magyar templomról és a helyi magyar közösségekről.
Az interjúra készülve megtudtam: 1953-ban, nyolcévesen, a Sopron környéki Nagylózsról menekült édesanyjával és három nagyobb bátyjával nyugatra, a Kisgazdapárt országgyűlési képviselőjeként ’47-ben emigrálásra kényszerült édesapát követve. Németországból két évvel később kerültek New Brunswickba. Közgazdasági diplomáját a Leuveni Katolikus Egyetemen szerezte, majd ’69-ben visszatért Amerikába, ahol magyar lányt vett feleségül. Négy gyermekük és tíz unokájuk született. Lakásukban mindenütt hangulatos karácsonyi dekorációkat látni, felesége kézügyességét dicsérve – a magyar hagyományokat követve szenteste kerültek oda és február másodikáig díszítik a lakást. A folyosó falán egy nagy családi fotóalbum, ott kezdjük az ismerkedést. Mind a négy gyermekük magyar házastársat talált magának – ami Amerikában nem egyértelmű (és nem könnyű), de a család aktív részvétele a magyar közösségekben sokat könnyített a párválasztásukban is.
Érkezéskor három ajándékot is kapok: a Magyarországon élő unokái által alapított Sarjú Banda lemezét, ahonnan a Felszállott a páva nézői számára ismerős arcok tekintenek rám, elsőként a nagyapjával egyező nevű Lacika; édesapja meneküléséről szóló, Sorsdöntő évek című életrajzi könyvet és egy róla szóló emlékalbumot. Utóbbiakat tavaly adta ki az agyagosszergényi Közi Horváth József Népiskola, Hajdú-Németh Lajos nagylózsi emléktáblája felavatásának apropóján. Emléke érezhetően jelen van az egész lakásban és, mint később kiderül, Laci bácsi – és az egész család – életében is.
Kissé megilletődöm a szívélyes fogadtatástól, de Laci bácsit szerencsére nem kell noszogatni, hogy meséljen. Hamarosan ő lesz a megilletődöttebb. Amikor elhalkul vagy elfutja szemét a könny, megállunk, hallgatunk. Aztán folytatjuk a beszélgetést, aminek csak rövid kivonatát tudom visszaadni írásban, remélhetőleg annak meghitt hangulatával együtt. „Menekülésünk kalandos történetét már ismeri, így kezdem onnan: ’63-ban kerültem Belgiumba, Muzslay István jezsuita atyának, az akkori Cardinal Mindszenty Collegium Hungaricum igazgatójának és jótevőjének köszönhetően. Az akkori magyar egyetemisták közül kettőt meg korábbról, Németországból ismertem, Barcsay Ákost és Kemenes Pétert. Életre szóló barátságok kötődtek velük és későbbi családjukkal, életem legszebb évei voltak. Amikor onnan visszakerültem
a Szent László templom magyar közösségébe, olyan volt, mintha semmi sem változott volna, hiszen családunk mindig is nagyon aktív közösségi életet élt.”
Édesapja a Magyar Amerikai Republikánus Szövetség alapítójaként és a magyar érdek – a kommunista elnyomás alóli felszabadítás – fáradhatatlan képviselőjeként országosan, de különösen New Jersey-ben aktív alakítója volt a helyi magyar közösségnek. A fiatal felnőtt Laci hamarosan bekapcsolódott a helyi magyar cserkészcsapat mellé „vigalminak”. (Ez a szülői munkaközösséget jelenti, amelynek feladata a támogatások szerzése, rendezvények szervezése.) Az úgynevezett Pöttyös Bálon ismerte meg passaici feleségét, Keresztes Irént, tavaly 50 éve. Gyerekeik is aktívan részt vettek a cserkészetben, a szülők pedig mentek főzni a táborokba, így még több magyar családdal ismerkedtek meg. Három gyerekük a cserkészek Jubi-táborában ismerte meg jövendőbelijét, Laci fiuk pedig az övét a néptáncon és a népzenén keresztül.
New Brunswick-ban ugyanis nagy hagyománya van a magyar néptáncnak, három néptánc-csoport is működik. A ’70-es években ő maga is táncolt, a gyerekek születése után is aktív maradt, például átvette a regösöket. (Ez a magyar népi hagyományokat – elsősorban néptánc révén – őrző idősebb cserkészek csoportja; náluk ma már eltűnőben van ez a hagyomány, de ahol van hozzáértő szakember, mint például Clevelandben, ott ma is virulnak a regösök.) Amikor testvérvárosuk, Debrecen polgármestere meghívta őket a Virágkarneválra, az akkor létező két tánccsoportot összevonták, és létrehozták a Csűrdöngölő tánccsoportot. Maga Zsuráfszky Zoltán, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetője jött el hozzájuk betanítani a magyarországi fellépés táncait; Debrecen után a Budai Várban is felléptek. Később nagyobbik fia, Laci vette át a csoport vezetését, ő inkább szervezői feladatokat vállalt. A csoport azóta is együtt maradt, de tagjai idővel kiöregedtek, viszont az azóta létrejött Mákvirág gyerekcsoportból folyamatosan kapnak utánpótlást. A Szilvafa pedig a középkorúak és idősebbek néptánccsoportja.
Laci bácsi unokái is cserkészkednek (kisebbik fia, Gergely időnként most is besegít a cserkészeknek), és többen néptáncolnak, elsősorban a már Magyarországon élő Laci fiuk gyermekei, akiknek lemezét kaptam ajándékba. „Mind a tíz unokám beszél, ír és olvas magyarul. Ugyanakkor az angol nyelv egyre erősebben hódít még a mi családjanikon belül is: a szülők, vagyis a gyermekeim és házastársaik is sokszor úgy beszélnek egymással. Erre nagyon érzékeny vagyok, egyszer meg is mondtam nekik mérgemben, hogy kérem vissza az ajándékot. Milyen ajándékot? – kérdezték, mire én: a magyar kultúrát, amit tőlem kaptatok. Nem tudom megérteni, hogy
ha az embernek van egy értéke, miért adja fel? Ha ezt elveszíti, miből fog meríteni?
Amerikában azért nincs nemzeti önérzet, mert a legtöbben nem tartották fontosnak megőrizni azt, ahonnan jöttek. Mi is amerikaiak vagyunk egy bizonyos fokig, tiszteljük az országot, ami olyan lehetőségeket adott nekünk, amilyenek otthon sohasem adódtak volna – ezt a saját szememmel láttam, amikor a ’60-as években hazamentem édesanyámmal. Nem volt sok mindenünk, de az otthoniaknál mégis sokkal jobban éltünk. De mára már annyira belemerültünk a jólét megteremtésének mindennapos harcába, hogy elveszítjük a lényeget…”
Amikor visszakérdezek, így válaszol: „Több mint száz gyerek jár a hétvégi magyar iskolába, ebből sokan járnak táncházba és cserkészetbe is, de a Szent László templomunk üres. A reformátusoké is. Ha egyik fele hozzánk, másik fele oda járna, máris jobban állnánk, templomaink és intézményeink jövője biztosabb lenne.”
Személyes hitéről kérdezve hirtelen elnémul és elérzékenyül. „Azt hiszem, gyermekkorban érzelmileg vesszük át a hitet. Sokszor gondolkodtam, miért vagyok olyan, amilyen, és miért olyan fontos számomra a hit. Nálam ez összefonódik az énekkel és a gyermekkori élményeimmel, mint a karácsonyi és húsvéti szertartások, az úrnapi körmenet a falun át és a déli harangszó, amire megállt a földi munka és a emberek elmondták az Úrangyalát. Itt, Amerikában is fontos maradt ezeknek az ünnepeknek a megtartása, és igyekszünk kivenni részünket az előkészületekből, ahogy a hagyomány megköveteli. Szüleimtől is nagyon sok jó példát kaptam, ami hozzájárult hitem és vallásom megtartásához. Nem emlékszem tehát egy hihetetlen mély vágyra, hogy nekem a templomba kell menni, egyszerűen csak természetes volt, hogy ott(hon) vagyok. És ez ma is így van. Nekem ma is jóval többet mondanak az egyházi énekeink szövegei, mint például az angol énekeké. Az angol nyelvű prédikációkat is másnak látom, talán mert olyan magyar papok prédikációin nőttem fel, amelyek mélyen vallásos alapokon nyugodtak. Juhász Imre atya prédikációi remekek, ahogy Kapisztrán atyáéi is azok voltak – még akkor is, ha ő angolul misézett, mert közben mély filozófiai, teológiai ismereteket adott át. Belgiumban Muzslay atya jelentette számomra a folytonosságot, itt pedig ugyancsak közel laktunk a templomhoz és természetes volt, hogy megyünk a litániákra, énekelünk és ministrálunk. Mindez jó alapot adott arra, hogy az legyek, aki vagyok. Sajnos sokszor megbotlottam életemben, de
mindig volt, amibe és akibe belekapaszkodhattam…
Persze ebben nagy szerepe van Irénnek is, akivel tavaly ünnepeltük házasságunk 50. évfordulóját. Nagyon sokat köszönhetek neki, életem útravalójaként.”
Amikor az immár 30 éves vigíliakoncertről érdeklődöm, szomorkás mosollyal válaszol: „Az is úgy kezdődött, hogy észrevettem: a templom ürül, a gyerekeinkkel egyidősöket nem hozzák el szüleik. Ahogy említettem, az én vallásosságom érzelmi alapú is. Mivel nekem mindig is sokat jelentett a karácsony, mert lelki élményt nyújt és melegebb családi hangulatot teremt, arra gondoltam, hogy hátha másokban is fel tudom ébreszteni ugyanezt, a fiatalokban, hogy valahogy visszakerüljenek a templomba, a misék hallgatására. Regösvezetőként könnyű volt a helyzetem a vigíliakoncert létrehozásával, mert egyszerűen előkészítettem őket…” Laci bácsi ugyanis szórólapokat gyártott és osztogatott, bement minden magyar szervezethez, mindenkit elhívott és megkért, hogy hívjanak másokat is. A rendezvény egyre népszerűbb lett, az emberek egy idő után már számítottak rá, eljöttek rábeszélés nélkül is. Eleinte csak énekeltek, verset mondtak, majd pásztorjátékot adtak elő, később bevonták a Szentírást is. Bereczki István jelenlegi cserkészparancsnok több mint tíz éve felolvas, így foglalva keretbe az eseményt, amit Laci bácsi három témakör köré szervez: jelenés (adventi énekek), szülés (Szűzanya-énekek) és öröm (karácsonyi énekek).
Bár ez „csak” egy évi egyszeri esemény, rengeteg munka van benne. Laci bácsi nem képzett zenész (ahogy néptáncos sem), de kottát tud olvasni, viszont klasszikus szopránjai nincsenek, így találnia kellett valakit, aki transzponálni tudta az énekeket négy szólamba; utána azokat meg kellett tanulnia és betanítania. Általában már szeptemberben nekiállnak a próbáknak. „Egy időben egy 20 tagú klasszikus zenekart is sikerült összehoznom. Amikor Laci fiamék még itt éltek, gyerekei hegedűtanárját kerestem meg. A férje csellózott, aztán az egyik zenész hozta a másikat.” Az utóbbi időben bejött a népi vonal is. „Sok zenét hallgatok, rengeteg CD-m van, innen jött a népzene ötlete is. A legutóbbi vigíliakoncerten pedig egy tizenévesekből álló népi zenekar is létrejött.” Ekkor megáll egy pillanatra, majd mosolyogva hozzáteszi: „Olyan nincs, hogy ne legyen előadás, de most már kezdek belefáradni, szívesen átadnám és én csak énekelnék, de egyelőre nincs kinek. Ezért aztán az utóbbi időben egyre gyakrabban előveszem a régi számokat: a repertoárunk már 60 énekből áll, ezért ha kiesnek emberek és újakat kell betanítani, leporoljuk a régieket.” Sajnos már nincs állandó kórusa a templomunknak, így év közben nincs más zenés rendezvény, csak a Passió húsvétkor, de azt is egyre nehezebb énekelni. „Amíg vagyunk, énekelni fogjuk, de egyre kevesebb, akivel ezt megtehetjük.” Amikor rákérdezek, mi mindent csinál még, kiderül, hogy gyakorlatilag mindent, ami a templomi zenével kapcsolatos: szervez, ügyeket intéz , orgonistát-kántort szerez, ha éppen nincs, mert ez a szívügye.
Amikor a magyar közösség jövőjéről kérdezem, nagyot sóhajt. „Az évente megrendezett Magyar Nap alatt is sokan vannak itt, de a covid óta egyre kevesebben járnak a rendezvényekre, nekem legalábbis egyre kevesebb az ismerős arc, pedig 55 éve élek itt. A baj az, hogy nincs közös célunk. ’56 után volt; az elnyomás és a létbizonytalanság összehozta az embereket, igényelték, hogy magyar közösségben legyenek, ahol a régebben érkezők segítették az újabbakat. Amikor ’73-ban itt volt Mindszenty, hatalmas szervezkedés folyt, mindenki megmozdult. Ez mára valahogy eltűnt. Pedig
a hit lelki táplálék, amibe kapaszkodni lehet, ha baj van. Ezt tapasztalatból mondom.”
És mi az ő személyes célja, kérdezem végül, mire a válasz: manapság, ha hazamegy Magyarországra, első útja mindig a temetőbe vezet, ugyanis a hatalmas családi hagyaték feldolgozásával foglalkozik. Már egy ideje elkezdték, de még mindig rengeteg a feldolgozatlan dokumentum. Például annak is szeretne utánajárni, miért Hajdú-Németh a neve: vannak családtagok Hajdú és Németh névvel is, de senki nem tudja, miért alakult így. „Szeretném előbányászni az összes rokonságot, és örökül hagyni a gyermekeimnek…” – mondja könnybe lábadó szemmel.
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
