Érzelmes ember vagyok – mondta váratlanul beszélgetésünk közben Horváth István, az Amerikai Egyesült Államok keleti partjának egyetlen magyar plébániájának, a passiaci Szent István templom tanácsának elnöke. Nagyon meglepődtem, hiszen egyáltalán nem ilyennek ismertem meg. És amikor beszélgetésünk alatt többször is könnyes lett a szeme, végképp másképp néztem rá, mint korábban. Magas, szikár, komoly, sőt komor ember, akiről alig tudtam valamit, annak ellenére, hogy több mint fél éve minden hétvégén találkozunk, és nemcsak a miséken, hanem az egyházi események előkészítése során is. Mindig mindenhol ott van és rendületlenül dolgozik – így hónapokig ismeretlenül és csak távolról tiszteltem.
Istvánnal az elsők között ismerkedtünk meg, amikor kiköltöztünk Amerikába és első utunk a passaic-i Szent István templomba vezetett, ahova azóta is járunk, de sokáig nem beszéltünk vele. Nem az a kedélyesen barátkozós embertípus, hanem a feladatait csendben, komolyan, sőt néha komoran végző személy, akit tisztelettel figyelsz, de nem feltétlenül mersz/akarsz megszólítani, még azután sem, hogy bemutatkoztatok egymásnak. Ő sem szólított meg minket sokáig, de aztán egyre gyakrabban kérte meg a férjemet kisebb-nagyobb feladatokra; például átlag feletti magassága miatt gyertyagyújtásra, magas polcok lepakolására. Én csak akkor kezdtem jobban megismerni, amikor a konyhán segítettünk egy, majd több templomi rendezvény előkészítésében – és közben kiderült, hogy az is az ő terepe és ennek megfelelő határozottsággal irányítja az asszonyokat is az ottani teendőkről. Később megismertem jó kedélyű feleségét, Anát és lányát, Maggie-t, de Istvánnal továbbra is inkább tartózkodó maradtam, ami rám általában nem jellemző. Csak akkor tudtam „felengedni”, amikor a karácsonyi ebéd után váratlanul megölelt és megköszönte az előző napi segítséget, és hozzátette: milyen jó, hogy itt vagyunk. Karácsonykor és újévkor a templom bejáratánál már nagy öleléssel fogadott és azóta is ilyen jóban vagyunk. Ekkor jutott eszembe az interjú gondolata is, addig fel sem merült bennem. István meglepően könnyen igent mondott, és aztán beszélgetés közben is folyamatosan meglepett.
Mint mesélte, gyerekkorában sokat segített édesanyjának, bevásárolt és segített a konyhában, megtanulta és megszerette a főzést. Vendéglátóipari szakközépbe járt, abban is dolgozott, de csalódott az iparágban. „Nagy helyeken dolgoztam, sok pénzt csináltunk, de az többnyire fekete volt. Nem szerettem lopni, de ott másképp nem lehetett pénzt csinálni.” Végül váltott, viszont autómosó vállalkozása csődbe ment, elvesztette minden vagyonát és közben el is vált, így ’95-ben úgy érezte, nincs más választása, mint új életet kezdeni a tengerentúlon. (Akkor 15 éves, ma már 43 éves fia Németországban él.) Amerikában papírok nélkül kezdett el dolgozni, gipszkartonozott 50 dolláros napidíjjal, öt év után „kiváltotta az ipart”, vagyis egyéni vállalkozó lett, továbbra is az építőiparban, amit idővel kitanult. Jövőre nyugdíjba megy, de – mint mondja – ki fog találni valamit, mert „nem tud munka nélkül lenni”. 2001-ben ismerkedett meg salvadori származású feleségével – István házmester volt abban a nagy családi házban, ahol Ana 5 éves kislányával élt, szintén elváltan. Pár év után feleségül vette a nőt, és lett egy közös lányuk, a most 17 éves Maggie. „Nem akartam én már gyereket, öregnek éreztem magam, de rábeszéltek. És nagyon örülök, hogy van egy lányom is…”
Amikor a hitéről és a passaic-i templomról érdeklődtem, István felsóhajtott és újabb meglepő történetet mesélt el. Meg van keresztelve, de korábban sosem járt templomba. Házmesterként dolgozva ő gyűjtötte a lakbéreket is. Jól megfizették, jól éltek. Azonban 2010-ben, amikor egy nagy összeg volt nála, kirabolták. A rendőrség nem találta meg a táskát a pénzzel, a tulajdonos őt gyanúsította. Beperelte, de mivel egyik fél sem tudott megfelelő bizonyítékkal szolgálni, végül peren kívüli egyezséggel megállapodtak, hogy István havi részletekben visszafizeti a pénzt. „Nagyon mélyponton voltam, és úgy éreztem, nincs hova mennem, így hát bementem a templomba… Egyszer-kétszer voltam bent korábban is, beszéltem is Mustos atyával, de nem jártam rendszeresen. Akkor viszont úgy éreztem, sehová máshová nem tudok fordulni, de itt kaphatok segítséget. Így kezdődött, azóta is itt vagyok. Akkor csak reméltem, de ma már tudom: ha kérek valamit Istentől, azt előbb-utóbb megkapom. De ez nem azt jelenti, hogy az imáim csak arról szólnának, hogy kérek. Minden este lefekvéskor hosszú imát, köszönetet mondok mindenért, amim van. Sokaknak az egész katolikus lét arról szól, hogy csak kérnek, és csalódottak, hogy nem kapják meg. De ez nem így működik.”
Amikor visszakérdeztem, hogy mi mindent kapott, inkább arra kaptam választ, hogy ő mi mindent csinál a passaic-i templom körül. „Nem félek a munkától és szeretek segíteni, hát megkérdeztem itt is, miben segíthetek, és egyre többet dolgoztam. Az emberek megismertek, megszerettek, mert kijövök mindenkivel, nincsenek ellenségeim.
hirdetésLelki támaszt, közösséget, feladatot kaptam, és közben a hitem folyamatosan erősödött, mélyült.
Vas László atyával is nagyon jóban voltam; akkor lettem először tanácselnök. Ez a pozíció jól kiegészül azzal, hogy én vagyok a mindenes a templomban: a karbantartással, javítással, de a bevásárlással kapcsolatban is mindent én csinálok, már három nappal a rendezvények előtt elkezdem. Amikor a konyhában is szükség volt segítségre, beálltam oda is. Amikor elkezdtem, 3-4 idős néni vitte a konyhát, plusz pár embert mozgósítottak, akik segített nekik. Aztán meghaltak és rám szakadt az egész. Jött a feleségem és a lányom, és Aminger Éva is, akivel azóta nagyon jó barátok vagyunk. Mára kialakult, négyen csináljuk. Sosem főztem nagyban, de itt megtanultam.”
A tanács feladatkörébe tartozik az ingatlankezelés is. István elmesélte: pár éve nem tudtak megegyezni a hétvégi magyar iskolával – aminek pénzügyi és személyes okai is voltak –, így az iskola végül kiköltözött az egyházi ingatlanból, amit azóta kiadtak, de múlt tanév óta sajnos nincs bérlőjük. „Nagy épület, nem egyszerű kiadni, dolgozunk rajta, megpróbáljuk ingatlanoson keresztül hosszabb távra kiadni. Nagyon hiányzik az a bevétel, mert – nagyon őszintén – ha abból kellene élnünk, amit a hívek adnánk, akkor már nem lennénk.” Emellett minden év elején leülnek a többi magyar szervezettel és egyeztetnek az adott év eseményeinek időpontjairól. Mint mondta, szeretnének a New Brunswick-iakkal is egyeztetni, mert sok az ütközés. De mivel ott sem egyszerű a templom és a szervezetek helyzete, így az egyeztetés velük sem könnyű.
Amikor a tanácselnök és a plébános viszonyáról kérdeztem, így válaszolt: „A tanáccsal kapcsolatban van egy kis félreértés: a tanács azért van, hogy összegyűjtsön minden véleményt és lehetőséget és ezt megmutassa az atyának, aki a végső döntést meghozza. A tanács tehát nem dönt, hanem javasol. A döntés a plébánosé. Mustos atyával nem volt sok közünk egymáshoz, én akkor kerültem ide. Vas László atyánál lendültünk bele igazán a dolgokba. De az egy nehéz időszak volt, ő nem volt egy könnyű ember. Ami a szívén, az a száján volt, nagyon egyenes volt. Senki sem tökéletes, ő sem, jó szándékú volt, de túl nyers. És bizalmatlan. De én vele is megtaláltam a hangot. Mondhatni barátok voltunk…egy-két év után. Rengeteget dolgoztam, ezt látta és értékelte. Tudta, hogy számíthat rám, és én is rá. Meghallgattuk egymást. Ő Chicagóból jött, nagy tapasztalattal, de valahogy nem találta meg a hangot az itteni emberekkel. Csúnya dolgokkal gyanúsították meg. Emellett évek óta beteg volt, és ez a kedélyére is rátette a bélyegét, sokszor volt rosszkedvű. És konok; orvoshoz sem akart menni, csak az orvos nővérében bízott, aki viszont Erdélyben élt, így nem láthatta mindennap. Én vittem orvoshoz, de akkor már késő volt. Negyedik stádiumú rákja volt, s mikor megtudta, úgy döntött, hogy hazamegy. Nagy fájdalmai voltak, ez látszott rajta az utolsó miséjén is. Kerkay Lacival kísértük ki, tolószékben ült, de bízott abban, hogy nővére meggyógyítja, és mi is reméltük, hogy nem végleg köszöntünk el tőle. Karácsonykor utazott haza és két hét múlva, épp ma öt éve halt meg…”
Utána következett – István elmondása szerint – „kemény 6-8 hónap”, akkor is éppen tanácselnök volt és igyekezett összetartani a közösséget, ahogy tudta, akikkel nagyon várták már az új papot. „Amikor Laci atya megérkezett, kezdtük elölről az egészet, hiszen ő teljesen új volt itt. Mindent megmutattam neki, Keresztes Ferivel együtt, aki 50 évig volt itt kántor, de három éve öt gyermekükkel együtt elköltözött Alabamába. Laci atya sokkal könnyebb és közvetlenebb ember, mint elődje, de nála is meg kell dolgozni a bizalomért. De nekem ez sem jelentett gondot, én végeztem a dolgomat, ahogy addig is, ő pedig értékelte azt, hogy számíthat rám.”
Mint mesélte, a közösség nagyon sokat változott, kicserélődött az idők során. Laci atyának köszönhetően
visszajöttek a fiatalok – azok, akik az előző pap idején elmentek, és újak is –, és közben sok gyerek született.
„Mondtam is Kerkay Lacinak a mai misén, hogy rengeteg a gyermek, és ez nagyon jó. De van itt valami más is. Az öregek szépen lassan elmennek, a fiatalok viszont olyan elfoglaltak, hogy nem tudnak igazán részt venni a közösség életében. Mi örülünk, ha egyáltalán be tudunk vonni valakit. Ez egy időigényes dolog, én aztán tudom, mert rengeteget teszek bele, de ők nem látják át, mert nincsenek itt. Ez mindenhol gond, de itt a távolságok miatt ez még bonyolultabb. Én közel lakom, különben én sem tudnék ilyen könnyen ugrani.”
Elárulta azt is, hogy a viszonylag gyakori, havi-kéthavi templomi események nem a pénzgyűjtés miatt fontosak – a jegyekből befolyt összeg kis részét képezi az éves bevételnek –, hanem a közösség egyben tartása miatt. Ezért is lenne olyan fontos az utánpótlás. „Van egy mag, aki csinálja a munkát, a többi csak tudomásul veszi: eszik-iszik, megköszöni, ennyi. Próbáljuk őket bevonni, de félnek tőle. Száznál több emberre főzni nem könnyű. Nem kellene egyből az egészet elvállalni, a lényeg az lenne, hogy eljöjjenek, megismerjék a konyhát, mi meg tudnánk nekik mindent mutatni, be tudnánk őket tanítani. Az öregek beleszoktak a templomi életbe, de a fiataloknak nem ez az első, sajnos. És ezt muszáj tudomásul venni. Sokuk nagyon elfoglalt, hétvégén inkább pihenni akarnak. Maximálisan megértem. De akkor mi lesz a közösséggel?!…Van pár család, akikre lehet számítani, de nem sok. Azért is örültünk nektek annyira, mert nagy szükség van a kétkezi munkára is.”
Végül családjára visszatérve, egyetértett azzal, hogy elsősorban a szülőkön múlik a gyerekek hitének és a magyarságának léte és ápolása. Mint mondta, felesége mindig is vallásos volt, s bár a magyar nyelv neki gondot jelent, akkor is inkább ide jön, nem a spanyol templomba, és nem az angol misére, hanem vele a magyarra. „Ebben csak 20 százalék a hit, 80 százalékban miattam jár ide. De otthon szoktunk beszélgetni Istenről. A nagylány a maga világában él, a kisebbiket próbáltam rávenni a hittanra, de a nyelv miatt ő sem nagyon akarja, és megélt egy nagy veszteséget: volt egy barátom, akivel nagyon közeli kapcsolatban voltunk, de meghalt. Maggie-nek ő lett volna a keresztapja, és ő annyira kötődött hozzá, elvesztése annyira fáj neki, hogy nem akar másvalakit, és így a hittant sem. Sajnálom, de megértem őt, és nem erőltetem. Érzelmes embernek tartom magam, és örülök, hogy ő is ilyen. Ami pedig a magyarságot illeti, mi sajnos családi szinten elvesztettük, mert
csak én beszélek magyarul, de otthon nincs kivel.
A feleségem mindig is spanyolul beszélt a nagylányával, aztán a kisebbikkel is, velem meg angolul. Így kimaradt a magyar nyelv. Maggie járt magyar iskolába, de ragaszkodott egy tanárhoz, aki nem tudta folytatni, így ő is abbahagyta. Én már többet beszélek és értek spanyolul, mint ők magyarul. Nem haragszom rájuk, hiszen tudom, milyen nehéz a magyar nyelv, nem egyszerű megtanulni. Azokat viszont nem értem, ahol mindkét szülő magyar, a gyerekek mégis angolul beszélnek – szerintem azért, mert a szülők is angolul beszélnek otthon, még ha ennek az ellenkezőjét is állítják. A nyelv fontos; akármi is történik az én családomban, én mindig magyarnak tartom magam és úgy is fogok meghalni. Amikor szól a Himnusz, az én szívem nagyon ver, és ez már így is marad, amíg élek.”
Antal-Ferencz Ildikó
hirdetés
