„Isten szabadítását és szeretetét minden nehéz helyzetben meg tudjuk tapasztalni, akkor is, ha nem szűnik meg, nem oldódik meg minden, de hogyha segítségül hívjuk, akkor Ő válaszolni fog” – vallja Thoma László, a Gazdagréti Református Gyülekezet vezető lelkipásztora. A 777-nek adott interjúban beszélt az elhívásunk megtalálásáról, a krízisekből való kiútról, a kiégésről, a hitben való gyereknevelésről és a pszichodráma műfajáról is, ugyanis már sok éve vezet önismereti csoportokat. Mint mondja, a kérdésekkel és kételyekkel semmi baj nincs: ezektől lesz dinamikus a hitünk.
Honnan indítanád az Istennel való kapcsolatod történetét? Gyerekként is kaptál már hitbeli érintést a családodon keresztül?
Van egy nagyon konkrét megtérésélményem, de Isten előtte már kopogtatott. Hadd kezdjem onnan, hogy a nagyapám piarista gimnáziumba járt, istenfélő ember volt – ami a kommunizmus közepén nehéz történet volt –, megkereszteltette a gyerekeit, gyakorolta a vallását. A nagymamám pedig már kisgyerekkoromban megtanította a Miatyánkot.
Nálam elég hamar jelentkezett az istenkeresés meg egzisztenciális válságok. Szerintem egész kicsi gyerekként már feltettem azt a kérdést, hogy mi értelme az életnek – ezt általában kamaszok szokták feltenni. Engem zenésznek szántak egyébként, hatéves korom óta csellózom. Sokszor a zenében találtam meg a spiritualitást, szavak nélkül. Nagyon sokszor klasszikus zenét hallgattam, amikor nehéznek éreztem az életet, ebbe menekültem. Egy ideig ez így elég volt, de egyre kevesebbnek éreztem.
Mégis az út része volt ez is, ha jól gondolom.
Gyakorlatilag a zenén keresztül kerültem közel Istenhez, mert egy vonós zenekarban játszottam és meghívtak koncertezni egy református templomba. Én akkor láttam életemben először gyülekezetet, igazi közösséget. Olyasmit tapasztaltam ott, amit azelőtt soha, egy olyan szeretetet, amelyről ma azt mondanám, Isten jelenléte volt. Megéreztem, hogy volt ott valami, ami nekem hiányzott. Megkérdeztem, be lehet-e kapcsolódni a templomi énekkarba. Akkor meghívtak az ifis szilveszterre is, és én rá egy héttel megtértem – 1995-ben. Kaptam egy bibliaolvasó kalauzt, és a napi ige nagyon személyesen megszólított: „Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) Itt állt össze bennem az evangélium, azt éreztem, Jézus értem is jött.
Fotó: Katona Flóra
Azt írtad a gyülekezeti bemutatkozásodban, hogy „Isten megragadott embere szeretnél lenni, aki mennyei célra tekint és mutat, miközben nem felejt el ember maradni”. Számodra mit jelent igazán embernek maradni?
Azt hiszem, megjártam azt a fejlődési utat, amit nagyon sokan, akik nagy lelkesedéssel keresztények lesznek: felismerve a mennyei gazdagságot, csak azzal foglalkoztam, és azt gondoltam, az élet értelme az, hogy az ember ezt megragadja, és minél inkább elmélyüljön benne. De közben kellett idő, hogy a testi-lelki egyensúlyra rátaláljak és azzal is törődjek, ami körülvesz bennünket.
Mivel egy nagyon jó keresztény közösséggel találkoztam, élt bennem egy ideál, hogy ha valaki keresztény, akkor az feltétlenül jó irányba fejlődik. De ma már azt látom, hogy keresztényként is nagyon torzulhat az ember személyisége és hívő közegben is ugyanúgy előfordulhat manipuláció például.
Szóval embernek maradni nekem azt jelenti, hogy miközben a hit útját járom, el akarok mélyülni az Istennel való személyes kapcsolatban, aközben tudom, hogy fejlődni kell emberileg is.
Automatikusan nem megyek keresztül jellemfejlődésen, erre külön figyelmet kell fordítani.
Te választottad a lelkészi hivatást vagy az választott téged?
Ennek volt egy abszolút egyszerű oldala: nekem nagyon szimpatikus volt az a lelkipásztor, akinél megtértem. Kamaszként találtam egy hőst, akire hasonlítani akartam. De ami ennél még erősebb volt, hogy éreztem, hogy Isten hív engem ebbe. Közben viszont úgy mentem a teológiára, hogy nem tudtam igazából, mit jelent lelkésznek lenni. Ami nem biztos, hogy baj. Valahogy az Isten tervében benne vannak azok a próbák, csalódások akár, amelyeken keresztül kikristályosodik, hogy egyáltalán mi az én elhívásom.
Amikor bekerültem Sárospatakra, a teológiára, ott az volt, hogy minden félévben más szolgálat mellett kellett elköteleződni: kórházmisszió, börtönmisszió, anyaotthon, hittanos gyerekek, gyülekezeti segítség, középiskolások – tehát minden félévre jutott valami. Én ott a középiskolát választottam másodévben, és féltem igazából, de annyira otthon éreztem magam köztük, hogy nagyon megdöbbentem. Így bomlott ki a hívás, így kerültem kapcsolatba a református közoktatással, ebből nőtt ki, hogy nekem ez a szívügyemmé vált, olyannyira, hogy végül valláspedagógiából doktoráltam.
Három terület fonódik össze az életemben: a teológia, a pedagógia és a pszichológia. Mindegyikhez lelkészként, keresztény emberként nyúlok, de ennek a háromnak a metszetében vagyok nagyon sokszor. A gyülekezeti vezetéshez is sokszor kell pszichológiai háttértudás, tapasztalat, ahogy a pedagógiai eszközök is.
Említetted, hogy azért erőteljesen érezted, hogy Isten ide hív. Szerinted hogy találhatunk rá, hogy Isten hol akar látni, mi az elhívásunk?
Van erre egy szép modell: a külső meg a belső elhívás. A belső elhívás az, amikor valamit érzek, valamire rádöbbenek, valamit akarok. Tehát az érzelem, az értelem és az akarat metszetében tud ez megszületni. Ezt valamilyen módon ki kell próbálni, el kell indulni ebbe az irányba. De nagyon fontos, hogy kapcsolódjon hozzá egy külső elhívás is: az a közösség, ahova bekapcsolódna az elhívásom, erősítse meg, hogy helyem van benne. Például én sokáig azt gondoltam, hogy önállóan szeretnék dolgozni, de Isten mindig úgy intézte, hogy csapatban kellett lennem. Eleinte szenvedtem ettől, aztán rádöbbentem, hogy nem véletlen: rendre olyan csapatokba kerültem, ahol azok az ajándékok voltak erősek, amelyek nekem hiányoztak – és fordítva. Meg kellett tapasztalnom, hogy együtt vagyunk a Krisztus teste, és Isten ajándéka, hogy nem egyedül kell mindent elvégeznünk.
Fotó: Katona Flóra
Lelkészként, pszichodráma-vezetőként, zenészként, családapaként nagyon intenzív napjaid lehetnek. Hogy tudsz ezek közepette igazán feltöltődni, hogy elkerüld a kiégést?
Én 2007-ben átestem egy nagy kiégésen. Egész életemben azt tanultam, hogy szolgálatra sosem mondunk nemet. Szóval egyszerre tanultam, gyakorlati évem volt, lelkészként közben már vallástanárként dolgoztam, heti 24-26 órában. Nagyon sok mindent csináltam, igazi napirend nélkül, feltöltődés nélkül, az önismeretnek is még nagyon az elején voltam. Nem jártam szupervízióra, tehát a nehéz eseteket nem tudtam hova vinni. Közben született két gyermekünk, így a családi életünk is változott. Nyilván fiatal voltam, és úgy látták, hogy erős vagyok, ezért mindenhol tolták rám a feladatot. Sőt, néha még meg is kérdeztem, nem akarnak-e újabb feladatokat rám bízni.
Én akkor a 12 lépcsős kiégésmodell kilencedik szintjéig jutottam, nagyon rossz állapotba kerültem. Voltak körülöttem olyan emberek, akik tükröt tartottak, akik azt mondták, hogy ez így nem jó, ezen változtatni kell. Másrészt én akkor kezdtem el pszichodrámázni, ott is kaptam visszajelzést arra, hogy kívülről ez milyen, amiben én vagyok.
Isten megállított, megszabadított és végül sikerült kimondani – nagyon sok lelkiismeret-furdalás árán –, hogy ez így sok, ezt nem bírom.
Elengedtem a sebezhetetlenség illúzióját. Akkor kezdtem el a jó irányba változni.
Ezen a múltbeli tapasztalaton kívül mi segít a jelenben?
Van ennek lelki és abszolút gyakorlati oldala. A lelki oldala, hogy az elmúlt években Isten megmutatta, hogy nagyon-nagyon szeret, mélyen elfogad, úgy, ahogy vagyok, és semmit nem kell tennem ehhez. A mély Krisztusba gyökerezettség, a megtaláltságnak az öröme, amibe belefér az, hogy töredékes vagyok, nem vagyok tökéletes – ezek által élem meg, hogy szabad vagyok belülről, mert Isten szeretete tart. Most már, ha jön egy felkérés vagy lehetőség, akkor nem válaszolok rögtön, hanem megkérdezem Istentől, hogy van-e itt dolgom.
A gyakorlati része meg az, hogy egy nagyon tervezett időbeosztásban élek, a naptárba beírom a pihenőnapokat – amikor tényleg nincs semmilyen kötelező program – és a családi időket is. Van évi, havi, heti és napirendem, nekem ezek segítenek.
Megengedheted magadnak, hogy legyenek kérdéseid, belső harcaid, kételyeid? Szabad egy vezetőnek időnként gyengének lenni, akár hibázni?
Ez nagyon fontos. Rick Warren, a Céltudatos élet írója egy hatezer fős konferencián egyszer megosztotta, hogy volt egy családi tragédiájuk, meghalt az egyik gyermekük felnőttkorában, és elmondta, hogy ezt a gyászfolyamatot vezetőként hogyan dolgozta fel, hogyan lehetett ennek a sebezhetőségét felvállalni. Én az élő példákból tudok tanulni, ezt is egy életre megjegyeztem. Vezetőként valóban tanulni kell, hogy mit jelent bocsánatot kérni, felelősséget vállalni, hibákat felvállalni – ezekben én sem vagyok még kész, van még mit tanulnom benne.
Egyébként maga a hit úgy tud dinamikus lenni, hogy jönnek a kérdések, a kételyek, és akkor erre születnek a válaszok.
Ha nincs kérdés, ha nincs kétely, akkor statikus lesz a hit.
Szoktak lenni bennem is kérdések, néha akár saját magammal kapcsolatban is, hogy jól döntöttem-e.
Az Istenkapcsolat tehát dinamikus, de ha valaki tényleg hitkrízisben van, annak mit mondanál, hogy mi lehet a kivezető út?
Az első annak az elfogadása, hogy lesz kiút, hogy Isten utat készít. Nincs olyan, hogy Ő ebben benne hagyjon végérvényesen. Akkor sem, ha nem úgy menekít ki, ahogy gondoljuk vagy amikor gondoljuk.
A másik, hogy nem szabad egyedül maradni benne. Isten közösségben gondolkozik. Nem kell egyedül hordozni a terheket, nyitni kell a közelünkben lévő emberek felé.
Az Istennel való kapcsolat krízisének a felelősségét nem kell teljesen egyedül elhordoznom, hanem egy kicsit át lehet adni Neki is. Ez nem Isten hibáztatását jelenti, hanem azt, hogy ez mindkettőnknek fontos. „Uram, akkor segíts ebből kijönni”. Innentől ez már valódi kapcsolódás Istenhez. A dühöt, a nehéz érzéseket oda kell vinni imádságban – ebben a zsoltárok is gyönyörű példát adnak.
Tudnál mondani személyes példát?
A krízisek nagyon gyakran fejlődési pontok, amelyek által egy megerősödött hit tud születni. Nekem is volt ilyen gyakorló lelkészként. Már itt voltunk Gazdagréten, amikor egy nagyon nehéz krízissel találkoztam a magánéletemben, és hónapokon keresztül nem tudtam érdemben imádkozni, dühös voltam Istenre. Közben dicsőítő szolgálatot vezettem, és énekeltem, hogy „nagy vagy Urunk”: azt éreztem, hogy szétszakadok. Végig kellett menni ezen, megtalálni a válaszokat, és végül azt mondom, hogy megerősödött a hitem ezek által. De ehhez kellett a nehéz érzések megnevezése, megélése, kellett csend, át kellett menni a fájdalom és az értetlenség sötétségén. Krisztusnál leltem nyugalmat, ő adott lépésről-lépésre erőt, ő építette újra összedőlt hitemet
Hogy írnád le az Istennel való kapcsolatodat most?
Nagyon szeretek futni, és sokszor éreztem meg azt, hogy Jézus együtt fut velem. A futás egy nagyon magányos, egyéni út, és Ő valahol mégis ott van ebben. Nagyon mélyen megélem azt, hogy Ő hordoz és tart.
Ő a legjobb barátom is, akivel lehet őszintének lenni.
Közben a dicsőítésben, Isten imádásában lehet eljutni abba az állapotba, mikor az emel fel, hogy egyszerűen Isten az, aki. Hogy Ő a legnagyobb úr, hogy tényleg nincs Nála hatalmasabb.
Korábban Jézusnak inkább csak a feltámadt oldalához kapcsolódtam, és arra figyeltem, hogy legyőzte a halált, és dicsőséges úr. A szenvedés-részt, a nagypénteket gyorsan át szoktam ugrani. Aztán a Covid idején, amikor nagyon sok szenvedést láttam, és én magam is azért átestem nehéz helyzeteken, különösen fontossá vált, hogy Jézusnak van a szenvedő és velünk együttérző oldala is. Jézus nem kivesz a valóságból, hanem megszabadít a mi valóságunkban. Tehát Ő itt van, Ő testet öltött, és belejött ebbe a földi valóságba – ezt szenteli meg és áldja meg.
Több éve biblio- és pszichodrámacsoportokat is vezetsz. Akik még nem ismernék ezeket a műfajokat, azoknak hogy foglalnád össze?
A pszichodráma egy dramatikus önismereti módszer. A lényege az, hogy egy csoport elköteleződik egy időre és vállalja, hogy rendszeresen találkoznak, és élettörténeti eseményeket dolgoznak fel. Tulajdonképpen újrajátszanak bizonyos szituációkat, és a céljuk az, hogy próbálják megérteni, hogy egy adott helyzetben miért úgy működtek, ahogy. A pszichodráma tükröt tart, illetve ötleteket, módokat mutat, hogy kis lépésekben hogyan lehet változni. Az önismeretnek vannak alaptémái, mint a szülőkkel való kapcsolat, a saját célok, a szexualitás, a harag kezelése. A csoport anonim, tehát olyan emberekkel találkozol itt, akikkel a hétköznapi életed során nem. Amikor a bizalmi légkör kialakul, nagyon fontos visszajelzéseket adnak neked arról, hogyan élnek meg téged kívülről. Ebben borzasztóan nagy erő van.
A bibliodráma a bibliai szövegek jobb megértését célozza, és alapjául ugyancsak pszichodrámás módszerek szolgálnak. Tulajdonképpen megelevenedik a csoportban a bibliai szöveg, eljátszunk bibliai történeteket. Van önismereti oldala, merthogy rádöbbenünk, hogy miért az adott szerepet választottuk, hogy érint. Van egy spirituális oldala is, mert Isten igéje akkor is élő és ható, hogyha olvassák, ha hallgatják, meg hogyha játsszák. Fontos, hogy a bibliodráma-csoportokban nem mindenki hívő. Olyan embereket is el lehet érni, és olyan emberekhez is lehet kapcsolódni, akik nem vágják csípőből a bibliai történeteket. Egyébként mind a biblio- mind a pszichodráma nagyban fejleszti a spontaneitást és a kreativitást, ami a mai élethez nagyon kell.
Mi motivált abban még anno, hogy elkezdd, és abban, hogy újabb és újabb önismereti csoportokat vezess?
Legelőször a feleségem. Ő volt, aki járt pszichodrámára, és mindig, mikor jött haza, mondta, hogy neked járnod kéne. Én sokáig nagyon ellenkeztem, és azt mondtam, hogy én ilyen butaságot még nem hallottam, hogy valaki átél egy nehéz dolgot, majd újra el akarja játszani más emberek előtt. Végül beadtam a derekam, hogy egyszer elmegyek egy alkalomra. Nagyon magával ragadott. Ez ugye abban a nehéz életszakaszomban volt, és azt éreztem, hogy az volt számomra a levegővétel.
Abban, hogy benne maradjak, az motivált, hogy éreztem – ugyanúgy, mint a lelkészi elhívásban is –, hogy nekem ezzel dolgom van. Azt gondoltam, hogyha én ezt használni akarom, akár csak egy ifi közösségben játszani egy pszichodramatikus játékot, akkor ezt jól meg kell tanulnom, hogy ne használjam felelőtlenül.
Kívülről úgy tűnik, hogy ezek csak ilyen kis játszogatások, de nem erről van szó. Nekem tíz évig tartott a képzés, és ez 500 óra önismerettel indult. Nagyon szeretem, nagyon sokat jelent.
Fotó: Katona Flóra
Négy gyermek édesapja vagy. Hogyan lehet úgy hitben nevelni a gyerekeket, hogy közben megmaradjon a szabadságuk, hogy megérezzék az Istentől kapott szabad akaratot?
Lehetetlen, nyugodtan kimondhatom. (nevet) Azt hiszem, a szülőség az a dolog az életemben, amire leginkább azt éreztem, hogy nem készültem fel. Sok mindenki mondott nagyon jó dolgokat, meg alapvetően a szüleim olyan életet éltek, amelyben sok követendő példa volt. De az éles helyzetekben sokszor éltem meg, hogy nem tudom, mit kell csinálni vagy mi lenne a legjobb.
Pécsi Rita fogalmazott egyszer úgy, hogy „a gyerekek a hátadat nézik”. Ez azt jelenti, hogy nem az számít, amit mondasz, hanem amit végül megteszel – a példaadás fontos.
Nem tökéletes szülőnek kell lenni, hanem elérhetőnek, hitelesnek, aki belátja a hibáit.
Azt is megtanultam – pedagógusként is –, hogy az adott szinten, ahol a gyerek van, bármiről lehet beszélni. Egyszer megkérdezte az egyik gyerekünk ötévesen, hogy „apa, hogy fog fájni a halál?” Erre nyilván őszintén kell felelni.
Fontos az a fajta szabadság, hogy akkor is szeretem a gyerekemet, hogyha nem úgy akar élni, mint én. A szabadság mellé persze felelősség is társul: az, hogy világossá tesszük szülőként, hogy mi mit tartunk helyesnek, hogyan értjük meg az Isten igazságát, mit tartunk jónak és rossznak. A gyereknek pedig egy bizonyos kor felett a saját felelőssége, hogy meghozzon egy adott döntést. Azt hiszem, hogy az a jó hitbeli nevelés, ahol megjelenik a törvény, az Isten igazsága mellett teljesen világosan a kegyelem is, tehát hogy az Isten megbocsát, és van újrakezdés.
Mivel 2023 elején készül az interjú, adódik a kérdés: hogy lehet Istennek adni az évünket, Vele tölteni azt?
Az 50. zsoltár jut eszembe: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak és te dicsőítesz engem”. Az elmúlt két és fél évben folyamatos krízisben élünk: Covid-járvány, gazdasági válság, háború, ökológiai válság. Tehát olyan, az egész világot érintő krízissorozat van, amiben nincs olyan ember, aki ne élné meg, hogy valamilyen módon ez egy nyomorúság. A hit nem abban segít, hogy elrepít egy álomvilágba, ahol picit megnyugszol, hanem azt mutatja meg, hogy ebbe a nyomorúságba, nehézségbe Isten behívható. Mindenkit tudok bátorítani – azt is, aki még csak keresi Istent –, hogy szólítsa meg, hívja segítségül. Hiszem, hogy valamilyen módon válaszol, és hogy
Isten nem hagyta magára ezt a világot.
Volt egy ifistársam annak idején, aki egy nagyon szigorú családban nőtt fel, mindig mindenét elhagyta. Egyszer elhagyta a lakáskulcsát, és azt mondták a szülei, hogy ez volt az utolsó csepp. Nagyon kétségbeesett, és őszintén imádkozott Istenhez, könyörgött, hogy legyen meg. Végül egy teljesen valószínűtlen helyen megtalálta a kulcsát, ahol előtte már megnézte, akkor nem volt ott, de egy óra múlva már igen. Neki ez volt a belépő az Istenkapcsolatába.
Én hiszem, hogy Isten szabadítását, kegyelmét és szeretetét minden nehéz helyzetben meg tudjuk tapasztalni, akkor is, ha nem szűnik meg, nem oldódik meg minden, hogyha segítségül hívjuk Őt, akkor Ő válaszolni fog.
Szilágyi Anna
hirdetés
