„Miért gondoljuk azt, hogy a többség életrendjéhez kell igazodnunk? Miért hisszük azt, hogy az életnek csak egyenletes ritmusa lehet? Mintha lenne egy egyetemes elvárás, hogy x év tanulás után, y. évben kapcsolatnak/házasságnak, z.-ben gyerekvállalásnak kell következnie. Az időszakok sűrűsége között elkezdünk rettegni, hogy mikor érünk oda, mikor leszünk már ott.” A Margaret blog cikkét szemlézzük.
Sietünk, hogy lépcsőt ugorjunk vagy sietünk, mert azt gondoljuk, késésben vagyunk. Nőként meg pláne ketyeg a biológiai óra, bim-bam, bim-bam. A „hol tartasz az életedben” kérdéstől meg falnak is mehetünk. De kérdem én – persze teátrálisan – mi is az az élet (remélem mindenkinek más a definíciója rá)? Honnan tudjuk, hogy hol tartok benne, amikor nem tudom a halálom időpontját? Hiszen, mégha nem is ezzel a tudattal élünk, de valójában a halálunk bármikor bekövetkezhet. Egy életrend van, vagy lehet többféle is? Ha a bibliai nőalakokat nézzük (Lídia, Anna, Eszter) akkor is több sorsot láthatunk, ahogy a női szentek életútja is különböző volt (Szent Rita, Szent Erzsébet, Szent Ágnes), de ugyanott fejeződött be és – azt hiszem, ez az igazán fontos – , Isten oldalán.
Ha az az állításom, hogy az életrend milyensége nem fontos, akkor a születési évünktől eltelt időnek van-e jelentősége?
Hogy hány évesek vagyunk, az befolyásolja azt, hogy kik vagyunk?
Szeretem eljátszani a tippelős játékot az életkorommal és bevallom, minél kevesebbet mondanak, annál boldogabb vagyok. S büszkén meséljük egymásnak a barátnőimmel, ha elkérik a személyinket a dohányboltban. De miért? Mindez hiúság lenne csupán? Vagy félünk, nem vagyunk időben? Lekéssük a társadalmi elvárások diktálta ritmust? Akkor most nem leszünk jó keresztények? Elbuktunk? Megbicsaklottunk? Megrekedtünk? Válságban vagyunk?
Egyáltalán mi a társadalom, aminek meg akarunk felelni? A szomszéd nénik összessége, a volt osztálytársak helyzetével felszorozva, és a saját elvárásainkkal köbre emelve?
Csupán képzeljük az időkeretünket, vagy tényleg létezik egy elérhető optimum? Van szabályrendszer az életre, egy képlet, hogy boldogok legyünk? Vagy a megoldás – bármit írunk a változókhoz – valójában ugyanaz lesz: nulla vagy végtelen, hitünk szerint/válogatja.
Istennek van órája, naptára, határidőnaplója?
Neki hogy felelhetünk meg? Vajon neki van elvárása a mit, mikor, hogyan kérdésben?
Ha nem akkor házasodunk, mint a barátaink vagy nem akkor vállalunk gyermeket vagy éppen találunk párt, az baj? Vagy csak más tempóban jönnek a magasságok és a mélységek az életünkben? Miért akarunk mindent befolyásolni, amire valójában nincs hatásunk? Miért nem bízunk a Gondviselésben?
Hogy-hogy nem elégszünk meg soha? Épp ez lenne az ember motorja, hogy mindig célokat állítunk, a célokhoz viszonyítási pont kell és ez pedig mi más lehetne, mint az átlag? Az az átlag, ami legtöbbször több különböző számból lesz összeadva (majd osztva az elemszámmal). Azt hiszem, de lehet, hogy csak nyugtatom magam,
hogy hány éves vagyok, az nem befolyásol 18-40 éves koromig abban, hogy ki vagyok és mit akarok, csak a tapasztalatok száma nő.
Fejlődünk, traumatizálódunk, feldolgozunk, fejlődünk, traumatizálódunk? Esetleg fejlődünk, traumatizálódunk, feldolgozunk, fejlődünk, aztán kevésbé traumatizálódunk, utána feldogozunk, majd fejlődünk és nem traumatizálódunk? Számokhoz kötve és számok nélkül is, ezek a variánsok következhetnek be velünk. Így van értelme félni attól, hogy késlekedünk?
Talán felesleges, talán ösztönző, de 20 és 40 között, ez az érzés egyedülállóként legtöbbször bennünk van.
Losteiner Cecília
Forrás: Margaret blog
hirdetés
