„Minden küzdelemben van szépség is” – mondta beszélgetésünk során Molnár Katalin, a Fokoláre Mozgalom elkötelezett tagja, aki több mint egy éve él Ukrajnában. Már korábban is készítettünk vele interjút a háborús helyzet kapcsán, most arról számolt be a 777-nek, hogy hogyan zajlott a karácsonyi készület ebben a nehézségekkel tűzdelt helyzetben.
A beszélgetésünk technika szempontból nem indult egykönnyen; az akadozó internet miatt alig hallottuk egymást. Kati nem lepődött meg a hibán; elmondta ugyanis, hogy az emberek megélhetését segítő infrastruktúra 50 százaléka működésképtelen Ukrajnában, így már több mint egy hónapja folyamatos áramkimaradások vannak. „Nagyon nehéz a helyzet Ukrajnában, és ez alól Kárpátalja sem kivétel. Ma megint volt légiriadó és egy nagy rakétatámadás. Napi 12-14 órás áramkimaradások vannak minden háztartásban. A saját bőrömön is tapasztalom ennek a nehézségét; nincs villany, víz és fűtés a nap nagy részében. Egy öt órás kimaradás alatt 15-16 fokra le tud hűlni a ház, és ha napközben két órára bekapcsolják a fűtést az áramkimaradások között, az nem elég arra, hogy felfűtse a házat olyan mértékben, hogy komfortosan érezzük magunkat. Persze mindenki igyekszik alternatív megoldásokat találni, például aggregátort használni, de annak az ára a háromszorosára nőtt az elmúlt időben.”
„400 ezer menekült maradt Kárpátalján, ők nem tudtak visszamenni a lakóhelyükre, mert már nem volt meg a házuk, vagy mert olyan területekről jöttek, ahol most is élesben folyik a háború. Az ő segítésük továbbra is folyik. Az áram nélküliség nagy kihívás, mert teljesen felborítja az emberek életét. Ha megjön az áram, akkor gyorsan elindítod a mosógépet, megmosod a hajad, feltöltöd az összes elektromos eszközöd, a laptopod, telefonod, az akkumulátoros lámpád. A legtöbbször későn este és éjszaka van áram, az édesanyák ilyenkor főznek, hogy másnap legyen mit ennie a családnak.
A háborús ritmus hosszú távon nagyon elfárasztja az embert, az idegrendszerünk kimerül, és azon kell dolgoznunk, hogy ne győzzön le bennünket a rossz, hanem mi győzzük le a rosszat jóval.”
Kati elmondta azt is, hogy mi ad neki reményt ebben az embert próbáló helyzetben. „Igyekszem egyre kevesebbet olvasni a híreket, mert próbálok azokra a dolgokra fókuszálni, amelyek engem is segítenek. Az ember úgy tud másoknak segíteni, ha maga is segítve van, fel van töltve, és továbbra is egyértelműen az Istennel való kapcsolat és az embertársaimmal való szeretetkapcsolat tölti fel a lelki akkumulátoromat.”
„Konkrét elhatározásom nem volt az idei adventben, de arra koncentrálok, hogy mindenben észre tudjam venni Isten szeretetét; még a legnehezebb helyzetben is találjak valami jót, valami örömöt” – mondta Kati, mikor arról kérdeztem, hogyan tudott készülni karácsony ünnepére. „Már azért is hálát adok, ha nem 16, hanem 18 fok van a lakásban, vagy azért, ha két nap ömlő eső után végre kisüt a Nap. Hálás vagyok azért, ha valaki felajánl egy akkumulátort, amit használhatunk.
Nemcsak azért próbálom a kihívásokban felfedezni Isten szeretetét, hogy én jól érezzem magam, hanem hogy erősítsek másokat is az örömben, és hogy az örömöt továbbadhassam.
Azt tapasztaltam meg, hogy ha a hálaadásra fókuszálok, akkor nem veszítem el a lelki békém, és tudok mások számára is a jó, az öröm, és a béke forrása lenni. Úgy látom, ez a legfontosabb.” Arról is beszélt, hogy sokat jelent számára és az ott élőknek egyaránt, hogy tudják, az egész világon imádkoznak a békéért. „A béke bennünk kezdődik. Sokat beszél erről Ferenc pápa, akit az emberek nagyon közel éreznek magukhoz.”
Fotó: Molnár Katalin a munkácsi közösséggel (saját fotó)
Őszintén felmerült bennem a kérdés, hogy vajon ilyen mostoha körülmények között lehet-e, kell-e egyáltalán ünnepelni? Kati szerint „karácsony ünnepét mindenki közel érzi magához, az is, aki nem hívő.” Azt tapasztalta, hogy az emberek szívesen készültek karácsonyra, mert szükség van az ünnepre. „Szükség van arra is, hogy az ünnepnek legyenek külső megnyilvánulásai is, hogy fel legyen díszítve a lakásunk, hogy tartsuk a családi hagyományokat, hiszen ez is megtartó erő” – tette hozzá.
„Az a valóság, amiben most élünk, közelebb hozzá egymáshoz az embereket. Ezt nagyon szép látni. Persze ehhez nyitott szívre van szükségünk, mert csak akkor vesszük észre mások szükségletét. Az emberek segítik egymást, ahogy tudják. Több családnál láttam, hogy befogadtak magukhoz rokonokat, akik nem tudták az áramfejlesztést megoldani. Ez kicsit hasonló ahhoz, mint mikor menekültek jöttek, hiszen ők is be lettek fogadva. Nemrég a templomi közösségből beszélgettem egy hölggyel, akit kevéssé ismerek, de rögtön elpanaszolta nekem a fájdalmát a lánya félresiklott életéről. Elkezdett sírni, és a nyakamba borult. A háború ott él mindannyiunk családjában, környezetében, a szívünkben. De a hitnek és a közösségnek óriási megtartó ereje van ebben a válságos helyzetben. Sokat tudok tanulni az itteni emberektől, mert
ha jön egy probléma, egy nehézség, akkor abba nem süppednek bele, nem panaszkodnak, hanem keresik a megoldást, és meg is találják, mert kreatívak, és összefognak másokkal.”
Kérdeztem arról is, hogyan zajlik tovább a segélyszervezetek munkája Ukrajnában. „Nagyon sok civil szervezet jött létre a háború óta, sokan segítik a katonákat is. Ha bármelyik boltba betérsz vásárolni, lehetőséged van, hogy ha kettőt veszel valamiből, az egyiket odaadod, hogy ezzel a katonákat segítsd. A cipősdoboz akció hozzánk is eljutott, itteni szegény családok gyermekei kaptak ajándékokat.”
Kati mesélt arról is, hogy a háború okozta pszichés nehézségeket hogyan próbálja a helyi egyházközösség orvosolni. „A háborúnak sajnos hosszú távon nagyon komoly pszichés hatásai vannak; lelkileg sérülnek a katonák, azok, akik elvesztették egy vagy több hozzátartozójukat, és özvegyek, árvák lettek… de szép azt látni, hogy az egyházmegyénkben létrehoztak egy segítő központot, ami az emberek lelki sebeinek gyógyítását célozza pszichológusok segítségével.”
Végül arról beszélgettünk, hogyan ünnepelte Jézus születését. „A karácsonyt Munkácson töltöttem az itteni egyházközséggel, és olyanokkal, akik egyébként egyedül töltötték volna az ünnepet. Az ortodox karácsonyra Kijevbe megyek majd, ott is a helyi közösséggel ünneplünk együtt. Azért szerettem volna Ukrajnában maradni az ünnepekre, hogy ezzel is kifejezzem az itt élők iránti közelséget, együttérzést, hogy nem hagyom őket magukra a nehézségben sem. És hogy mi az, ami mégis szép lehet az idei karácsonyban? A remény. A reményt kell életben tartani magunkban és egymásban.
A karácsony nem kisebb ünnep, mint a nagy r betűvel írt Remény, a Megváltó születése, aki a szívünkben lakást vesz.”
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás