2022. 12. 25.

“Élethossziglan ámulunk a csodán, hogy Isten emberré lett” – Papp Miklós

Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa karácsonyi gondolatai – ahogyan már megszokhattátok Tolsztoj gondolataira alapozva!

„Léteznek e világi emberek, akik nehezek, szárnytalanok. Ezek lent nyüzsögnek. Vannak köztük erősek – a Napóleonok szörnyű nyomokat hagynak az emberek közt, zavargásokat okoznak az emberiség soraiban, de mindez a földön zajlik. Vannak viszont emberek, akik fokozatosan szárnyakat növesztenek, lassan felemelkednek és szárnyalni kezdenek. A szerzetesek. Vannak emelkedett emberek, szárnyalók, akik egy kicsit kiemelkednek a tömegből, és aztán megint visszaereszkednek – ezek a jó értelemben vett idealisták. Vannak nagy, erős szárnyakkal rendelkezők, akik érzéki vágyaiktól hajtva ereszkednek le a tömegbe, és szárnyaikat szegik. Ilyen vagyok én. Aztán szárnyaszegetten csapkod, felröppen egy időre, és visszazuhan. Ha begyógyul a szárnya, magasra tud szárnyalni. Segíts meg, Istenem! Vannak égi szárnyakkal rendelkezők, akik kifejezetten az emberek iránti szeretetüktől vezettetve ereszkednek le a földre (félretéve szárnyaikat), és az embereket repülni tanítják. És ha már nincs rájuk szükség – elszállnak. Krisztus!”
(Tolsztoj, Napló 146.)

Ez a karácsony egyik titka. Tudja az ember, hogy vannak szárnyai, hogy fontos a repülés, tudja hogy nem otromba materializmusra teremtetett. De mit is kezdjen a szárnyaival, a szárnyalásra való vágyaival?

Vannak, akik tudatosan tagadják a szárnyakat, nekik csak az e világi siker és élvezet számít. Ők „lent maradnak”. Tolsztoj ilyennek nevezi Napóleont, a háborút pedig valóságos mészárszéknek. De megvető megjegyzése van azokra is, akiknek csak a szexualitáson jár az eszük és erkölcstelenül élvezkednek: „undorító kancáknak és csődöröknek” nevezi őket.

Az a félelmetes az ilyen szárnytagadó emberekben, hogy nem csak a maguk szárnyainak ártanak, hanem másokénak is.

Szekulity Péter ír az egyik torokszorító történetében arról az emberről, aki a madarakat le akarja szoktatni a repülésről, s ezt a korszakhoz hasonlítja: amikor tehetségtékozlás folyik, amikor fél gőzzel dolgozik mindenki, amikor nem volt érdemes „izgága” embernek lenni. Mennyi ateista filozófus lépett fel úgy, hogy ők tulajdonképpen az embert védik, amikor a transzcendens szárnyakat tagadják, vagy levágják. Az ember leredukálása materialista, állati szintre sohasem felszabadításhoz vezet, hanem mindig embertelenséghez.

Vannak, akik önerőből próbálkoznak fölemelkedni: ők az idealisták. Az idealista tud a többről, az újról, a jobbról, a másról. Nem hiszi, hogy az ember csak matéria, hanem tud az ideákról. Tud arról, hogy két világ polgárai vagyunk, van fizikai és metafizikai természetünk is. Az idealista hibája, hogy önerőből akar repülni. Milyen sokan hittek a történelemben az önmegváltásban: már Szókratész hitte, hogy az emberek csak tudatlanságból tesznek rosszat, ha tanítjuk, jó lesz. Ez az intellektualizálás végig kísérte Európa szellemtörténetét, csúcsra jutott a felvilágosodás gőgjében. Nincs szükség Isten hipotézisére. Később a kommunizmus nevezte ópiumnak a szárnyakat, s izomból, ipari módon akarta megvalósítani a földi kommunizmust, s éppúgy izomból, ipari módon ölt és tett tönkre sorsokat. Ma is tart a folyamat: szinte önmegváltói pátosszal fordulnak a tudományokhoz, a pszichológiához, a demokráciához, a politikához.

Pedig nincs önmegváltás, szükségünk van a betlehemi Messiásra.

Vannak, akik Istenben bízva növesztik szárnyaikat: ők a szerzetesek. A szerzetes nem az élet peremén jár, hanem prófétai jelek minden szárnyas ember számára. Az evangéliumi tanácsok valamilyen szinten minden keresztényre vonatkoznak: a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség tulajdonképpen a szárnyakról szólnak. Az ember nem lehet a birtoklás, a szexualitás és az önzés foglya. Az evangéliumi tanácsok szárnyakat adnak mindenkinek, s nem engedik, hogy keresztényként beletespedjünk a világba. Még ha házasok is vagyunk, van pénzünk és van saját akaratunk, akkor is fontos egy fokkal szegényebben élni, nem beleragadni az érzékiségbe, és tudni csapatban, családban, közösségben működni. Drágák nekünk a jó szerzetesek!

És van Krisztus, aki félreteszi a szárnyait, emberré lesz, hogy minket repülni tanítson. Élethossziglan ámulunk a csodán, a misztériumon, hogy Isten emberré lett. Az emberré válásról megfeszítve gondolkodunk, betlehemest teszünk a szemünk elé, megfestjük az ikonokon, sőt, ezt a titkot körbe is kántáljuk. Hatalmas alázat, empátia, szeretet van abban, ahogy Krisztus félre teszi a szárnyait, isteni dicsőségét hátra hagyva kenotikusan emberré lesz. Sorstársunk, bajtársunk, testvérünk lett. Ám nemcsak a baráti leereszkedést kell értékelnünk: azért jött, hogy repülni tanítson. Hogy igazán emberré tegyen minket, olyanokká, akik élnek a szárnyaikkal is. A karácsony nemcsak az empatikus leereszkedés ünnepe, hanem benne van a felemelés dinamikája, a repülés sürgetése is.

A zsoltárossal együtt a mai ember is kiáltja az ég felé: „Ki ad nekem szárnyakat, mint a galambnak, hogy elröpüljek és megpihenjek?” (Zs 54,7) A betlehemi Kisded az, a jászolban, emberi alakban.

Leereszkedett, hogy repülni tanítson.

Papp Miklós


Szíves figyelmetekbe ajánljuk Papp Miklós 777-nél megjelent könyveit, “A Papp válaszol”, és “A Papp újra válaszol” című köteteket.

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Lelkiség Papp Miklós
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás