“Én ezt nem tudnám csinálni a hitem nélkül” – interjú egy fiatal tanárral

Csanády Dávid piarista diákból lett a Piarista Gimnázium történelemtanára. Másfél éve van a pályán, heti 10 órája van – ez körülbelül heti harminc óra munkával jár. Vallja, hogy a hite nélkül nem tudna ezen a pályán maradni, sokan le is akarták beszélni a tanárságról. Beszélgetés egy fiatal hívő tanárral nevelésről, tanításról, a pedagógusok jelenlegi helyzetéről. Az interjút meg is hallgathatjátok a cikk alatt – a szerkesztett változatot írásban közöljük. 

Mielőtt eldöntötted, hogy tanárnak mész, gondolom volt egy képed a pályáról.  Ahhoz képest milyen a tanári pálya?

Az elsődleges képem az én korábbi tanáraimtól jön. Érdekes, hogy több olyan tanárom is volt, akinek a tevékenységei kevésbé tetszett, az volt bennem, hogy ezt én hogyan csinálnám máshogy. Ez volt az első gondolat, ami végül arra vitt, hogy tanár legyek.

Ez olyan, mint az a fiú, aki azt mondja, hogy ő majd más édesapa lesz, mint amilyen az apja volt?

Nem teljesen. Nagyon sokat változott a tanároknak a diákokkal való kapcsolata azóta, hogy én suliba jártam. A koromból adódóan is más a helyzet, nekem nem sok fiatal tanárom volt.

hirdetés

Benned személy szerint ez a hivatás hogyan alakult ki? Egy nagy családból érkezel, édesanyád szintén tanár, ez mennyiben volt meghatározó? Inkább édesanyád miatt lettél tanár – vagy az iskolai tapasztalatok miatt?

Édesanyám tanárként végzett, viszont én úgy nőttem fel, hogy ő otthon volt, csak a gimnáziumi éveim alatt kezdett el tanítani, emiatt ebből kevesebbet láttam.

Ami engem leginkább a tanárság felé vezetett, az a cserkészet: 15-16 éves koromtól kezdve cserkészvezető voltam, hétről hétre fiatalokkal dolgoztam. Ott megtapasztaltam, milyen érzés, amikor az ember nagyon sokat beletesz, nagyon elfárad – mégis rengeteget tud töltekezni a fiatalok által. Amikor elkezdtem azon gondolkozni tizenegy-tizenkettedikes koromban, hogy merre szeretnék továbbmenni, akkor nagyon nagy szerepe volt a döntésemben a cserkészetnek.

Mind a kettőben ott van a tisztelet. A cserkészeknek tisztelni kell a parancsnokot, az őrsvezetőt, és a diákoknak is meg kell próbálniuk megadni a tiszteletet a tanárnak. Ebből a szempontból mennyiben látsz hasonlóságot a cserkész élet és a tanári pálya között?

Van benne hasonlóság, de nyilván nagy a különbség is. Talán a legnagyobb különbség, hogy a cserkészek azért mennek oda, mert ott szeretnének lenni, míg a diákok számára ez egy kötelező dolog. Hogyha valakit érdekel a történelem, szívesen van ott az órán, annak a tiszteletét és figyelmét is könnyebb kivívni.

Én nem nagyon szoktam azért küzdeni, hogy tiszteljenek, azt látom mind a cserkészetben, mind a tanárságban, hogy ha egy diák látja, hogy beletettem az időt és energiát, akkor ezt tisztelni fogja.

Szigorú tanárnak tartanak?

Tapasztalatom szerint inkább igen, ami érdekes, mert én belülről nem így látom magamat.

Mennyire fontos neked, hogy ők kívülről hogyan látnak téged? Befolyásolja a te tanítási módszereidet?

Nekem fontos, hogy mik a visszajelzések, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre. Folyamatosan igyekszem ennek megfelelően fejlődni. Szeretném elérni, hogy tartalmas és jó hangulatú órákat tarthassak.

Máshogy tanítod a történelmet, mint ahogy neked tanították?

Igen. Azt gondolom, hogy még egy előttünk álló feladat a történelemoktatás célját meghatározni. Az én történelemtanításomnak az egyik fontos eleme, hogy folyamatosan felteszem magamnak a kérdést, hogy amit most tanulunk, azt miért tanuljuk. Most éppen az egyik évfolyamban ókori demokráciákat tanítok. Előtte megtanultuk azt, hogy ma mi egy demokrácia, a magyar államnak a működéséről beszéltünk – ezt követően tértünk rá az ókorra, így a kettő összehasonlításával azt remélem, hogy egy picit jobban megértik a diákok, hogy miért kell ezzel foglalkozni.

Önmagában véve azt is meg kell értetni a diákokkal, hogy miért kell történelmet tanulniuk?

Határozottan úgy érzem, hogy ha nem értik meg, hogy miért csináljuk, akkor egy idő után – dacára annak, hogy érettségi tantárgy – nem fognak figyelni.

Ha valamit megértesz, akkor tudod csak megszeretni? Egyáltalán cél-e, hogy az adott tantárgyat megszeresse a diák?

Azt gondolom, hogy valahol cél, de ez két különböző dolog. Más az, amikor valaki átfogóbban, jelen korral összevetve, értelmezve próbálja meg a történelmet átlátni, és más, amikor valakinek nagyon tetszik egy korszak, és utánaolvas jobban, mondjuk izgalmas csatákró, hadvezérekről. Utóbbiakat igyekszem egy szakkörön tanítani, ott vannak azok, akiket kimondottan érdekel a történelem, bennük tudom ezt erősíteni.

Te piarista diákból lettél piarista tanár. Mi az, ami téged ennyire vonz a piarista létben?

Amikor tizenkettedikesként elballagtam a Piarista Gimnáziumból, akkor azt éreztem, hogy nagyon jó a tanári kar, nagyon jó a hangulat és a tanárokon azt láttam, hogy szívesen érkeznek meg reggelente. Ez nagyon vonzott, ezért igazából már az egyetemre úgy mentem el, hogy ha lehet, akkor itt szívesen tanítanék. Azóta nagyon sokat változott a tanári kar, de ez a jó hangulat megmaradt.

Ez nem furcsa, hogy korábban téged tanító tanárok is a kollégáid lettek? Kialakul a kollegialitás úgy, hogy korábban alá-fölérendeltségi viszony volt köztetek?  

Az elején azt éreztem, hogy egy-egy kollégámnak ez nagyobb nehézség, mint nekem. Én elég tudatosan úgy álltam bele, hogy mostantól kollégák vagyunk, én tegeződni fogok, hiszen ugyanabban a helyzetben vagyunk, persze a tapasztalatkülönbség megvan. Például amikor gyakornokként mentem oda, egy volt tanárom lett a mentortanárom. Azt éreztem, hogy neki abszolút nem okoz ez nehézséget. Kollégaként kezelt és tudott segíteni a pályám elején.

Ez mennyire bevett szokás a piaristáknál, hogy tulajdonképpen az önerőt felhasználva később integrálják tanárként azokat a diákokat, akik ott tanultak?

Kifejezetten jellemző a piaristákra, igyekeznek fenntartani a kapcsolatot. Visszahívnak öregdiákokat túrákra, különböző programokra, illetve van a piaristáknak egy ifjúsági mozgalma is, amely ezt segíti.  Nagyon sok fiatal tanár itt tanult.

Szerinted milyen a megbecsültsége a pedagóguspályának ma Magyarországon? Ha az anyagi részét csak egyetlen faktorának tekintjük, a társadalmi elismertségét hogyan látod?

Nagyon különböző, hogy milyen körben merül fel ez a kérdés. Amikor diák voltam, maximálisan felnéztem a tanáraimra, még azokra is, akiknek a tárgya nem érdekelt, vagy nem értettem egyet a pedagógiai módszereikkel. Volt egy alapvető tisztelet feléjük.

Amikor eldöntöttem, hogy tanár leszek, azt tapasztaltam a saját kortársaim körében, hogy kicsit lenézik ezt a pályát és megkaptam azt is, hogy te többre vihetnéd. Azt a kérdést is megkaptam, hogy miért nem akarsz karriert építeni inkább?

Szerintem nagyon sok emberben tudatlanság van azzal kapcsolatban, hogy egy tanár pontosan mit dolgozik és mennyit.

Azt gondolom, hogy érdemes lenne a társadalomban ezeket a kérdéseket tudatosítani. Az elmúlt hetek, hónapok eseményei ezt azért segítették – az elmúlt időszakban javult a tanárok megbecsülése.

Sokan azt hiszik, hogy a tanár nyáron nem dolgozik, pedig ez sem feltétlenül igaz. Te mennyit dolgozol, hogyan néz ki egy átlagos heted?

Alapvetően én most félállásban dolgozom, heti 10 órám van, illetve osztályfőnök-helyettes vagyok. Az óráimra kezdő tanárként sokkal több idő felkészülni, mint tapasztalattal. Egy órára általában egy teljes órát szoktam készülni. A szakkörre még többet, sok mindennek utánaolvasok előtte. Ezen kívül, mivel nem vagyok osztályfőnök, nincs több adminisztrációs feladatom, mint az órákat, a jegyeket beírni.

Nagylétszámú osztályokban tanítok, így ha íratok egy dolgozatot, akkor utána elég hosszú idő kijavítani. Különösen ha történelemből esszét írnak, arra egy hétvégém rá tud menni, hogy az összes dolgozatot kijavítsam.

Szerinted az a tanár, aki a pályája elején van, még lelkiismeretesen nagyon beleteszi magát, de mondjuk tíz év múlva már kevesebb energiát tesz bele a készülésbe? Lehet rutinból csinálni ezt a szakmát?

Valamennyire lehet rutinból csinálni, de ez hosszú távon nem lehet jó, mert itt külön-külön gyerekekről beszélünk, egy picit mindenkihez máshogy kell hozzáállni. Azt gondolom, hogy elsősorban azért tudok lelkiismeretesebben készülni, mert csak tíz órában tanítok, és még nincs családom, így több időt tudok rászánni.

Te tulajdonképpen félállásban vagy, de teljes állású munkaként fogod fel, hiszen ha tíz órát tanítasz, emellett még tíz órát készülsz, ott vannak a szakkörök, a dolgozatjavítás, akkor azért könnyen kijöhet egy 35-40 órás heti munkarend.

Nagyjából én ezt így fogom föl, heti harmincöt órát bőven dolgozom.

A pedagógusoknak milyen a megbecsültsége a diákok részéről? Neked már van egy összehasonlítási alapod, mert nemrég voltál gimnazista. Ahogy te ránéztél a tanárokra, azzal a tisztelettel, azt te is megkapod a diákjaidtól?

Azt érzem, hogy megkapom, igen. Odafigyelnek rám az órán, a folyosón is köszönnek. Azt persze érzik a diákok, hogy nagyjából csak tíz év van közöttünk, ami nem annyira sok. Ennek vannak nehézségei, és vannak előnyei is.

Sokszor érzik azt a diákok, hogy most először tanítom az anyagot vagy először próbálok ki módszert, feladatot velük, és adott esetben azt is érzik, hogyha ez nem működik. Van olyan is, hogy ezt el is mondom nekik, hogy most kipróbáltuk és nem működött.

Meg merik mondani neked, ha valami nem tetszik nekik? Könnyebb így, hogy fiatal vagy?

Szerintem nem kor-, hanem inkább személyiségfüggő. Sokszor az is kérdés, hogy mennyire tudnak egyáltalán úgy visszajelezni, hogy segítsék a tanárt, vagy csak éppen az aktuális hangulattól függően teszik ezt.

Mennyire engeded közel magadhoz a diákokat? Tudatosan kell meghúzni azt a határt, hogy én vagyok a tanár, te a diák?

Még egyelőre ebben keresem a helyemet. Abban az osztályban, ahol több osztálykiránduláson voltam, ott egy picit közelebb engedtem magamhoz a diákokat, és azt tapasztalom, hogy az órák azóta jobb hangulatúak, felszabadultabbak a diákok, és nem megy a folyamat rovására.

Azért is egy nagyon szép hivatás a tiétek, mert látva a családok helyzetét, hogy mondjuk minden második házasság válással végződik, hogy hány olyan diák van, aki apa nélkül nő fel, a tanároknak a lehetősége megnő abban, hogy példaképként tekintsenek rájuk a diákok. Benned mennyire van meg ez a vágy, hogy a későbbiekben ott lehessél mellettük, támogasd őket?

Abszolút megvan bennem ez a vágy. Szeretnék olyan tanár lenni, akihez oda mernek fordulni, és bármilyen kérdéssel meg tudják keresni.

Az, hogy a Piarista Gimnázium egy egyházi iskola, mennyit tesz hozzá? Miben más, több, mint egy világi iskola?

A Piarista Gimnázium az elmúlt évtizedekben azért elég komoly hangsúlyt fektet arra, hogy az itt tanuló diákok számára lelki nevelést is nyújtson a hat év alatt. Sok lelkigyakorlat van, a hittanóráknál nem azon van a hangsúly, hogy tananyag legyen, hanem az, hogy a beszélgetések, közös megosztások révén ténylegesen tudjanak fejlődni a lelki életben is.

Azt érzem, hogy ebben még erősebb is az iskola, mint amikor ide jártam.

A te saját hitedet erősíti az, hogy tanár vagy? Meg tudod élni a hitedet ebben a hivatásban?

Igen, abszolút. Világos, hogy a tanárságban elég nagy adag lemondás is van, ezt én nem tudnám csinálni a hitem nélkül. Megvan az a Jóistenbe vetett bizalom, hogy én azért vagyok itt, és azért ezt csinálom, mert ezt az utat szánja nekem, és ebben tudok leginkább kibontakozni.

Ez egyébként tényleg lemondás, vagy csak a külső világ látja így?

Biztos, hogy nagyon sokat kapunk, tehát azt nem mondanám egyértelműen, hogy csak lemondás, de sok különböző ok miatt – és nem csak az anyagi okokra gondolok – azért egyértelműen más jellegű, sokkal összetettebb ez a munka, mint egy átlagos.

Arra biztattátok az egyházi iskolák tanárait egy közleményben, amelyet több tanár is aláírt, hogy csatlakozzanak a polgári engedetlenséghez. A közleményben a katolikus egyház katekizmusát is idéztétek. Miért volt szerinted fontos, hogy a közleményben bibliai, illetve katekézisből származó idézet legyen?

Ezt azért tartom fontosnak, hogy ne arról szóljon egy vita, akár csak nálunk az iskolában, hogy egyáltalán szabad-e engedetlenkedni vagy nem. A katolikus egyház – és általában az európai jogrend is – megfogalmazza, hogy mit jelent a polgári engedetlenség. A katekizmusban egyértelműen le van írva, hogy milyen esetben lehet ezzel élni. Akkor tudjuk egymást jobban megérteni olyan tanárokkal, akik esetleg nem állnak bele, hogyha erről beszélgetünk. 

A tanári karon belül voltak párbeszédek? Vagy úgy kell elképzelni, hogy van két tábor, az egyik a sztrájk mellettiek, a másik pedig az ellenzők?

Azt gondolom, hogy minden iskolában így van ez, ugyanakkor nem táborokra osztanám. Inkább egy nagyon hosszú skálán oszlanak meg a tanárok, nem végletesen nagyok az ellentétek.

Hogyan dől el szerinted, hogy ki hol áll a skálán? Generációs, szakmai, politikai szimpátia kérdése? Vagy ennek a háromnak az összetevője, hogy valaki ezen a skálán hol foglal helyet?

Egy kicsit mind benne van. Sokszor az egész tanárkérdést, ami most zajlik, le szokták egyszerűsíteni pénzkérdésre. Ami önmagában szerintem probléma, mert ez egy nulladik lépés, hogy utána a problémákról beszéljünk. Sokan talán emiatt kevésbé érzik személyes problémának, mert adott esetben egy negyven éve pályán lévő tanárnak az anyagi része nem feltétlenül jelent már nehézséget. Ez nem jelenti azt, hogy nálunk kifejezetten csak fiatal tanárok álltak volna bele, több idősebb, akár nyugdíjas tanár is csatlakozott, ugyanakkor a fiatalok közül sem mindenki, tehát ilyen szempontból teljesen vegyes volt a részvétel.

Erről a tanári karon belül van párbeszéd? Volt olyan, hogy leültetek és megbeszéltétek, érveket ütköztettetek? Tudtok ebből a szempontból jó példát mutatni a diákoknak vagy általában a magyar társadalomnak?

Kifelé talán ez kevésbé látható, de sok személyes beszélgetésünk volt. Én magam is több kollégámmal beszélgettem, és azt érzem, hogy sokakkal sikerült oda eljutni, hogy én ezt gondolom, te azt gondolod, és ezzel semmi probléma nincsen, máshogy állunk ehhez a témához.

Nem feltétlen meggyőzni akartuk egymást, hanem inkább megérteni, mert így tudjuk a körülmények ellenére is fenntartani a jó hangulatot a tanáriban.

Ha a mélyére megyünk, akkor a magyar oktatás helyzetével szerinted mi a legnagyobb probléma?

Erre van egy hasonlatom. Az első világháború az egyik legnagyobb fordulópontja szerintem a világtörténelmünknek: államok szűntek meg, államhatárok, sőt akár államformák változtak meg. Ehhez képest az oktatási rendszer 1914-ben és 1920-ban ugyanúgy nézett ki. Szerintem a legnagyobb probléma, hogy nem tud változni. Fel kell építeni egy stratégiát, megfogalmazni kérdéseket, hogy miért van iskola, kinek szóljon az iskola? Ilyen alapvető kérdéseket évtizedek óta nem tesznek föl, és ennek megfelelően nagyon-nagyon lassan, és csak felszínesen változik az oktatás.

Ez kicsit olyan, mint az egyház? Az egyházról azt szokták mondani, hogy nem feltétlenül kell változnia, csak bizonyos dolgokban, mondjuk a kommunikációjában, de a tanítása örök.

Külső jellegét tekintve lehet párhuzamot vonni, de azért az egyházban az, hogy van egy örök igazság, sokkal indokoltabbá teszi azt, hogy nehezen mozog, nehezen változik. Míg az oktatás egy „szolgáltatás” a fiatalok számára, egy lehetőség, hogy utána a legjobban ki tudjanak bontakozni az életben. Emiatt szerintem újra és újra át kellene gondolni, hogy pontosan miért csináljuk, kinek csináljuk és hogyan.

Mi az, ami konkretizálva a legnagyobb probléma?

Először elméleti szinten kell megválaszolni a miérteket és utána lehet a gyakorlati dolgokat ehhez hozzáilleszteni. Nagyon nagy kérdés például, hogy az iskolának az elsődleges célja az, hogy tudása, kompetenciái, képességei legyenek a diákoknak, vagy az, hogy szocializálódjanak a társadalomban, legyenek kortársak között, tanuljanak meg együttműködni, kommunikálni egymással.

Utóbbiban az online oktatás kudarcot vallott. És ennek a tapasztalatai abszolút megvannak, tehát a gyerekek szociális nehézségei másfél év alatt is előjöttek. De ez csak egy példa arra, ahol láttuk, hogy ez a kettő dolog együtt kell, hogy járjon.

És most hogyan jár együtt, amióta nincs már online oktatás?

Itt megint egy konkrét nehézséget fogok előhozni. A diákoknak van hat-hét órájuk egy nap, és ezen túl még nagyon sok leckét, tanulnivalót kapnak. Ebben a helyzetben egy leterhelt diákot próbál meg egy leterhelt tanár szocializálni, közösségi programot szervezni, az a tapasztalat, hogy így ez nagyon nehéz. Azért kéne az alapoktól kezdve újragondolni ezt az egészet, mert lehet, hogy töredék ennyi tudással is tudnánk olyan embereket nevelni az iskolákban, akik utána sokkal boldogabbak lennének az életben.

Magyarán túl sok időt vesz el a tanulás, a szociális életének a megélése helyett?

Igen, ez a tapasztalat. Ennél egy picit összetettebb a probléma, mert a digitális világ megjelenése is nagyon komoly kihívás elé állítja a fiatalságot, és ezáltal az iskolát is. Hogyha egy diák adott esetben játékfüggő, amire nagyon sok példát látunk, akkor vagy megcsinálja, amit az iskolában szükséges, és az alvás helyett fog játszani, vagy egész egyszerűen a tanulás helyett játszik. Mind a kettőre látunk példát, és mind a kettőnek negatív hatása van.

De egy káros szenvedélyen az oktatás tud segíteni? Te tanárként tudsz azon segíteni, hogy egy diákod ne legyen játékfüggő?

Az oktatás úgy tudna segíteni, hogyha a személyes kapcsolatokat megpróbálná erősíteni, ha a közösségépítésbe még több energiát tenne. Szerintem a mi iskolánk ebben elég erős, de mindig lehet fejlődni.

Tehát, ha jól értem, az egyik legnagyobb problémád az, hogy annyira le vannak terhelve a tanárok és a diákok egyaránt, hogy nem marad energia azoknak a programoknak a megszervezésére, amelyek élményt jelentenek a diákoknak, és nem csak tanulást?

Igen, ez egyértelműen így van. Azt is tapasztaljuk, hogy a diákok számára az iskola általában kötelező rossz, míg eközben a cserkészet, a Regnum, vagy bármilyen edzés , ahol pedig élményszerűen kapnak közösségi programot, azokat várják, azok fontosabbá válnak.

Melyik a fontosabb: hogy az iskola ne kötelező rossz legyen, hanem egy jó dolog, vagy az, hogy elég idejük és energiájuk maradjon a cserkészetre, a sportra, a személyes kapcsolatok megélésére?

Inkább arra gondolok, hogy ha egy diáknak nincsen jó hangulata az iskolában, akkor az azt jelenti, hogy egy héten az idejének igen jelentős részét alapvetően rossz hangulatban tölti. Ez nem mindenkire jellemző, de egyre elterjedtebb.

Személy szerint neked mennyire jelentett erkölcsi dilemmát csatlakozni a közleményhez? Mennyire volt egyértelmű döntés, hogy te is aláírod?

Szerintem ez senkinek nem egyértelmű döntés. Alapvetően egy szerződést megszegni, nem tanítani – ezt senki nem csinálja szívesen. Aki ma tanárként dolgozik Magyarországon, egészen biztos, hogy szívesen tart órákat. Ezzel találkoztam, ez volt a legnagyobb dilemma mindenkiben, hogy szeretnénk megtartani az óráinkat. Azért álltunk bele ennek ellenére, mert ez az egyetlen eszközünk, ami maradt.

A diákok mennyire értik meg ezt az egész problémát? Vagy mennyire látnak csak annyit belőle, hogy, most nem kell órára bemenni, hanem mondjuk egy élőláncot lehet állítani? A saját magam diákkori élményeiből indulok ki, amikor kevés dolognak örültem annyira, mint amikor egy tanár nem jött be tanítani, és mondjuk szabad foglalkozásunk volt, kimentünk focizni az udvarra.

Erre személy szerint azért tudok nehezebben válaszolni, mert én fiatalabbakat tanítok, és nem beszéltem diákokkal arról, hogy ezt ők hogy élik meg. Idősebb korukban fontosnak tartanám már megmagyarázni, hogy ez miért van, meghallgatni az ő véleményüket, de alapvetően ez nagyon nehéz terep. Sokszor éri az a vád a tanárokat, hogy felhasználják a diákokat. Én olyat egyáltalán nem hallottam, hogy egy tanár azt mondta volna a diákjainak, hogy most menjünk ki valamelyik tüntetésre.

Te mit tanácsolnál annak a fiatalnak, aki azon gondolkodik, hogy szeretne ő is tanárnak menni, és neki is azt mondják, hogy gondold meg jól, mert akkor nem lesz karriered?

Az biztos, hogy mindenféle szépítés nélkül elmondanám a nehézségeit és az örömeit is ennek a pályának. Az iskolában az udvarról látszódik egy iroda, ahol nap mint nap dolgoznak. Az én hivatásomat nagyon meg tudja az erősíteni, hogy nem egy gép előtt ülve kell dolgoznom, hanem diákok között. Talán erre próbálnám rávezetni, hogy magában is felfedezze, mi az, amit ebben élvezne.

Mert ha szeret fiatalok között dolgozni, akkor igazából ez a munka bármit megér.

Benned felmerült az elmúlt hónapokban, hogy pályát váltasz?

Egyelőre nem merült föl. Nagyon szeretem csinálni, amit most csinálok, de tény, hogy abban a helyzetben vagyok, hogy nincs családom, akit el kéne tartanom. El tudom képzelni, hogyha már lesz, akkor ezt újra át fogom gondolni, mert a jelenlegi helyzetben, ha nem lesz változás, fiatal tanárként nincs lehetőségem családot alapítani.

Martí Zoltán

A teljes beszélgetés:

hirdetés