„Rengeteget jelent egy hajléktalan embernek, ha azt tapasztalja, hogy ő fontos, értékes és van miért élnie” – mondta el a 777-nek adott interjúban Kunszabóné Pataki Anna, a Csak Egyet Szolgálat alapítója, vezetője. A jelenlegi gazdasági és energiaválság a hajéktalanellátó központokat is erősen sújtja, többnél kérdéses, egyáltalán fenn tudnak-e maradni. Beszélgettünk arról, mit lehet tenni, hogy átvészeljék ezt az időszakot, hogy hogyan fogadják az utcáról bejövő emberek az evangéliumot, és hogyan lehet nekik hasznosan segíteni. Több felemelő történetet is hallhattunk, amelyek képesek reményt adni, hogy a legmélyebb szakadékból is fel lehet emelkedni.
Mi a Csak Egyet Szolgálat célja? Benned mi volt a motiváció, amiért ez megszületett?
Amikor már 18 éve otthon voltam az öt gyerekkel, azt tapasztaltam – szociális végzettségem van –, hogy amikor a közösségünk, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség az utcán evangelizál, akkor a szegények közül azokkal, akik nyitottak Isten szeretetének a befogadására, sokkal könnyebb utána szociális munkát végezni. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ha egy ember elhiszi, hogy értékes, fontos, egyedi – annak ellenére, amit korábban az életében tapasztalt az emberektől –, akkor egészen más vele azon gondolkozni, hogyan álljon helyre az élete. Ha hívő egy ember, akkor egészen máshogy kezeli a szenvedélybetegségből való szabadulás témáját is. Tehát van reménye, motivációja. Ez a tapasztalat nagyon belém égett.
A másik, ami nagyon fontos volt ennek a helynek az elindulásában, az a 2007-es városmisszió. Ekkor a katolikus egyház olyan eseményt szervezett, hogy egész Budapest evangelizációs helyszínné vált. A Bazilikában volt egy esemény, ahol az Alpha kurzus alapító-vezetőjétől hallhattunk egy előadást. Ahogy mentem be a Bazilikába, a nagy ájtatos programra, és közben lépkedtem át a földön fekvő embereket, egyre nagyobb frusztrációt éreztem. Ez olyan ellentmondás volt nekem, hogy ők fontosak Isten egyházában, és mégsem tudnak bemenni. Bent, a templomban, miközben hallgattam az előadást, nagyon erős késztetés volt bennem, hogy kéne egy olyan hely, ahol ők otthon érzik magukat, bejöhetnek és elmondhatják, hogy mi történt velük. Ahol mi tanúságot tehetünk arról, hogy van Szabadító,
hirdetésvan miért élni, van miért küzdeni, hogy ők fontosak, értékesek.
Az is megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne, ha ez missziós hely lenne, és ha szociális munkát is lehetne ott végezni.
2008-ban imában egy párbeszéd zajlott le bennem, hogy milyen lesz, amikor majd hazatérek az Úrhoz. Ő azt kérdezi, „Figyelj, Panni, megcsináltad?”. És azt kell mondjam, hogy „Hát, nem találtam senkit, akivel lehetett volna”. Úgy elszégyelltem magam! Mondtam, hogy „Jó uram, látod, hogy nem vagyok alkalmas, azt sem tudom, hogy kell egy ilyen központot megcsinálni, azt sem, hogy ki fogja velem, de ha tényleg Te mondod, akkor csináld Te!” – ez volt az imám.
Volt három olyan keresztény testvér, akik komolyan vették ezt a naivnak tűnő álmomat, és három éven keresztül minden héten imádkoztak velem, hogy mi legyen, hogy legyen. Annyit tudtam, hogy nem lehet úgy csinálni, hogy mindenki önkéntes legyen, mert akkor nincs állandósága a helynek. Mindenhova elmentem, ahol egyházi fenntartású szociális tevékenységet végeznek, hogy csak egy szobát adjanak, de nem akartak társulni, mert más volt a vízió.
Nálatok mi a vízió?
Azért Csak Egyet a nevünk, mert mi egyesével próbálunk segíteni minden hozzánk forduló embernek, és mert csak egyről tudunk tanúságot tenni, Jézus Krisztusról, aki megváltott minket is.
Tizenvalahány év volt, mire minden kolléga élő hitű lett, így most már mindenki, aki itt van, tud tanúságot tenni, hogy őt is megváltotta Jézus. Ez azért is fontos, mert ha bejön ide valaki, kell, hogy ezt megérezze, hogy ő értékes. Mára kialakult ez a misszió, most tartunk ott, hogy próbáljuk kicsit finomhangolni.
Fotó: Bodnár Patrícia
Bár sokan valószínűleg a nappali melegedővel és az ételosztással azonosítanak titeket, valójában több területre is kiterjed a szolgálatotok. Mesélnél ezekről?
Amit egy nappali melegedőnek nyújtania kell a jogszabály szerint, az a reggeliztetés, az internet, a telefon, szálláskeresés, munkahelykeresés, mosás, napi egyszeri meleg étel. Ezeket mind biztosítjuk, de ezen felül – a városban jelenleg egyedüliként – mindenkinek kiváltjuk a gyógyszerét. Ez óriási dolog.
A Karolj fel! program azoknak szól, akik nem képesek arra, hogy a saját erejükből az önálló életfeltételeket megvalósítsák. Például van egy nyugdíjas nagymama hat unokával, ő neveli a gyerekeket, negyvenezer forint a nyugdíja, és a családi pótlékot nem ő kapja. A programon keresztül lehet életeket örökbe fogadni, támogatni akármilyen pici összeggel vagy imával. Visszanézve már több olyan történet van, akiket tizenegy-két éve kísérünk, és
már látjuk a belefektetett energia és idő gyümölcseit.
Ez a nagymama például gyönyörűen fel tudta úgy nevelni a gyerekeket, hogy most építésznek készül az egyikük, és mind jól tanulnak, a lakást pedig, ahol élnek, tisztán tartják.
De vannak más történetek is, ahol elértük a kitűzött célt a támogatóknak hála. Van egy nagyon kis keresetű család, ahol apuka megérkezett a börtönből úgy, hogy új életet akar kezdeni, és szeretne új esélyt kapni, de a fizetése felét levonják, és az anyuka meg nem képes dolgozni. Náluk ki tudtuk cserélni az ablakokat, ami egy félmilliós tétel volt.
Ami még szerintem különleges, hogy meghirdettünk egy Fogadj örökbe egy tételt! programot, amelynek a lényege, hogy akármilyen pici tételt lehet örökbe fogadni. Mondjuk a borotvakészletet már örökbe fogadta egy ember, és akkor minden hónapban megveszi nekünk a borotvákat. Van 70 ilyen cikk, és bármelyiket lehet támogatni. Ez azért fontos misszió, mert nagyon sok jóindulatú, jóakaratú ember van, aki nem tudja, hogy segítsen.
A pénz, amit a Karolj fel! programban segítetteknek célzottan küldenek az emberek, mindig 100 százalékban a rászorulóké lesz, nincs olyan, hogy egy részét eltesszük az alapítványnak. Sőt, az érkezett összeget még kiegészítjük havonta 50 ezer forinttal. Ez része a legalább egy évre szóló támogatói szerződésnek a felkaroltak felé. Az embereknek nagyon nagy a szíve, és hála Istennek már sikerült kiépítenünk egy komolyabb támogatói kört. Hogyha a honlapon vagy a közösségi médiában megosztjuk, hogy milyen szükséglet merült fel, azt ők elolvassák, és akármilyen pici összeggel, de beállítanak egy állandó utalást annak a rászorulónak. Ez szerintem csodálatos, mert ez a dolgunk, hogy vigyázzunk egymásra.
Biztosan láttál már a szolgálatotok által életeket megváltozni, ahogy már említettél is ilyeneket. Mesélnél még egy-két reményt adó történetet? Hogyan tudnak talpra állni ezek az emberek?
Van olyan, akit alig kellett támogatni. Volt egy férfi, aki 23 évesen bejött hozzánk, megkérdeztük, mivel foglalkozik, azt mondta, hogy betörő, ahhoz ért. Addig háromszor volt börtönben. Volt nálunk egy Alpha kurzus, és az nagyon megérintette, odaadta Jézusnak az életét. A férjem küldött neki teológiai könyveket, és elképesztően gyorsan elolvasta őket, nagyon okos gyerek. Ő tíz éve elhelyezkedett egy nyomdában Csepelen. Azóta ott annyira megszerették, hogy most úgy néz ki, magasabb beosztásba kerül, saját irodája, íróasztala lesz, és most végre tovább is tanulhat. Ő nagyon nagy büszkeségünk, mindig meglátogatjuk.
Van egy anyuka is, akire nagyon büszkék vagyunk. Ő úgy került ide, hogy olyan picik voltak a gyerekek, hogy nem tudott elmenni mellettük dolgozni, és egyedül nevelte őket, segítségre volt szüksége. Ő is bekerült a Karolj fel! programba, kapott egy önkormányzati bérlakást, és azóta gyönyörűen felnevelte a gyerekeit, akik már kiskamaszok. Sikerült elhelyezni őt egy idősotthonban takarítónőnek, ahol rájött, hogy nagyon szeret az idősekkel beszélgetni. Az lett a vágya, hogy elmenjen a mentálhigiénés asszisztens képzésre, és ehhez most fog érettségizni. Szóval miközben támogattuk, a hivatására is rátalált, ami gyönyörű.
A kollégák 40 százaléka volt vendégünk – ők is sikertörténet, teljesen csapattaggá váltak.
Látunk kijönni embereket a mélyből, de ehhez az kell, hogy ők visszajárjanak, és tanúságot tegyenek azoknak, akik itt vannak, hogy van remény.
Fotó: Bodnár Patrícia
Mennyire nyitottak a hozzátok érkezők a Biblia-alapú imaórákra és dicsőítésekre, az evangélium üzenetére?
Ők nem mennek be a templomba, úgyhogy itt helyben végezzük a missziót feléjük. Mi ezt úgy csináljuk, hogy nem kötelező. Ha valaki azt mondja, hogy nem érdekli az egész, azt ugyanúgy mindenben segítjük. De közben ezek az imaórák, evangelizálások zajlanak, méghozzá központi helyen. Nagyon érdekes, egyre közelebb ül egy-egy ember, és aztán egyszer csak beül a körbe.
Többen a vendégeink közül – többek között ezek hatására – eljutottak oda, hogy megkeresztelkedjenek és bérmálkozzanak. Néhány hete két férfi vendégünk részesülhetett a helyi plébániaközösség kápolnájában a beavató szentségekben. Óriási dolog ez is,
nagyon örültünk neki, és végigkísértük őket a hitbe való beavatás útján.
Ma délelőtt volt egy olyan Bibliaóra, hogy alig fértek el; egyébként is sokan szoktak lenni ezeken az alkalmakon, de ma kimondottan tömeg volt. Megszokták a vendégeink, hogy mi egy olyan hely vagyunk, ahol minden nap van valami program, legyen az szentségimádás vagy dicsőítés, és bármikor lehet közbenjárást kérni. Be szoktak jönni inkognitóban egyébként jómódú, tehetős emberek is, hogy együtt imádkozzanak a hajléktalanokkal. Valódi kis közösség ez.
Nem lehet könnyű ennyi nehéz élettel és teherrel találkozni. Te mit teszel azért, hogy ne égj ki? Miből tudsz erőt meríteni?
Nem tagadom, vannak hullámvölgyek, de ez természetes. Főleg azért, mert a felelősséget nem akarom éreztetni a többiekkel, akik itt dolgoznak, de elég izgalmas az egésznek a szervezése, meg az anyagi feltételek megteremtése. Ennyi év után már érzem, hogy mikor kell egy kicsit kikapcsolni, megállni. Nagyon fontos a közösségem és a családom mint háttér. Ha otthon nem lenne minden rendben, nem tudnék dolgozni.
Fotó: Bodnár Patrícia
Az is rengeteg erőt ad, hogy egyértelmű elhívásom van ide. Akkor is, amikor úgy érzem, hogy na, most már nehéz, mindig azon kapom magam, hogy még mindig nagyon szeretem őket. Ez kegyelem, és nem érdem. Akik itt dolgoznak, azokon is azt látom, hogy szeretik ezeket az embereket, ezt nem lehetne máshogy csinálni. Valószínű, hogy minden hivatásnál ez a kulcs, hogy ezt az ember fentről kapja.
Mit próbáltok tenni a jelenlegi gazdasági és energiaválság közepette az intézmény minél gazdaságosabb fenntartásáért?
Igyekszem a kollégákra nem rátenni ennek a nyomását. Ez most nagyon izgalmas, akárhogy matekozom, nem tudom, hogy sikerül-e kitartani a fűtésszezon végéig. Hiába találunk ki stratégiákat, közben úgy rohannak fel az árak, hogy ugyanaz a tétel nagyjából négyszeresébe kerül.
Tudom, hogy sok hajléktalanellátó hely sokkal nehezebb helyzetben van, már nem lehet úgy zuhanyozni, tévét nézni, telefont tölteni, vagy már nincs semmilyen fűtés, így hozzánk – mivel mi még tudjuk tartani az eddig biztosított feltételeket – még többen jönnek.
Nem akarok rápörögni erre túlságosan, inkább vízre lépésnek tekintem Istennel. Voltunk már nagyon nagy bajban, és mindig kihozott belőle az Úr. Biztos vagyok benne, hogy amíg elhív minket erre a szolgálatra, addig segít, hogy ne csukjunk be. Nekem erős bizalmam és reményem van rá, hogy túléljük ezt az időszakot.
Gondolom, a nehezített helyzet miatt most még inkább felértékelődnek a kampányaitok. Az idei évben ez hogy valósul meg, mi lesz a fókuszában?
Mi általában vendégeknek gyűjtünk a kampányokban. Mindig több adomány jön, mint amennyit meghirdetünk, úgyhogy nagyon sikeres. Most az a célunk, hogy mindenkinek legyen sapkája, kesztyűje, sálja. Nagyon sokan nem akarnak bemenni a szállóra, és nekik ezek létfontosságúak ahhoz, hogy ne fagyjanak meg. Ugyanígy
egy cipő, egy kabát, egy hálózsák is aranyat ér.
Most karácsonykor és szilveszterkor is minden vendégnek adunk ajándékot, ez olyan hasznos csomag szokott lenni, amelyben van tusfürdő, dezodor, zokni, valamilyen lelki olvasmány. Minden karácsonykor lakomát tartunk, ami egy igazi ünnep. Rendesen kidekoráljuk a helyet, mint otthon, és porcelántányérban, üvegpohárban szolgáljuk fel az ünnepi ebédet. Évek óta hoz ingyen főételt nekünk a Vakvarjú étteremhálózat egyik étterme karácsonykor. Ez igen komoly adomány, ha valaki utánaszámol, hiszen van, hogy 150 vagy annál is több adagra van szükség. Emellett még veszünk sütit is mindenkinek – erre is van kampányunk, hogy tudjon desszert kerülni az asztalra. Szóval így együtt ünnepeljük az ünnepeket.
Fotó: Bodnár Patrícia
Hogyan segíthetnek az olvasók, mi ennek a leghasznosabb módja?
A honlapon összegyűjtöttük, van 13 féle segítési mód. De azt hiszem, a legfontosabb az imaháttér, ki szoktuk küldeni az aktuális imaszándékokat, és nagyon hálásak vagyunk, ha ehhez csatlakoznak. Lehet imapárként egy emberért imádkozni, akár személyesen is, olyankor itt, nálunk találkozhatnak. Ez rengeteget jelent a vendégeinknek, átélik, hogy ők is emberek, akik számítanak. Ez az önértékelésüknek is nagyon sokat jelent, önmagában a tudat, hogy valaki értük imádkozik.
Lehet nálunk önkénteskedni is, most nagyon sokan jelentkeztek hála Istennek. Ahogy említettem, lehet egy konkrét tételt vagy személyt támogatni, erről is minden infó a honlapon van. A jó állapotú szezonális ruhák, cipők mindig nagyon jól jönnek, aznap elkapkodják, amikor érkezik.
Sokan, akik Budapesten élünk, már hozzászoktunk a hajléktalanok, kéregetők látványához, és immunissá váltunk. Hogyan lehetne ezen a hozzáálláson változtatni?
Jó lenne minden utcán élőt beterelni nappali melegedőkbe, mert sok olyan hely van, ahol beszélgetni tudnak velük arról, hogyan lehetne segíteni. Szerintem nem emberhez méltó, hogy valaki pénzt kéregessen a sarkon. Azért is nehéz ügy ez, mert rengeteg pszichiátriai beteg ember van – betegségtudat nélkül – a városban, nekik is nagyon fontos lenne segíteni.
Nagyon durva történeteket hordoznak ezek a hajléktalan emberek,
és sokaknál nem látszik, miből jöttek ki, vagy épp milyen egyéb betegségeik vannak, ami miatt nem képesek dolgozni. Mi annyit tudunk tenni ez ügyben, hogy az intézményünk működtetése mellett bemutatjuk ezeket az életeket a különböző online felületeinken és személyesen az iskolákban vagy más közösségek vagy csoportok számára tartott műhelyfoglalkozáson. Az életekről egyébként egy könyvünk is készült, Senki gyermekei néven adtuk ki, 26 sorsot lehet megismerni benne.
Ha valamilyen módon el akarnak kezdeni segíteni nekik, akkor azt úgy csinálják, hogy bekapcsolnak egy szakembert a történetbe. Nem jó pénzt adogatni, mert attól annak az embernek nem lesz jobb, nem jut egyről a kettőre. Viszont ha egy neki elérhető helyre betereljük, ahol van szociális munkás, az fel tudja mérni, hogy miben kell segíteni annak az embernek. Az is segíthet, ha adunk egy szórólapot, hogy milyen címen talál központot.
Mi, akik hivatásszerűen velük foglalkozunk, már tudjuk, hogy meg kell várni, hogy valójában megismerjük az embert – ez egy bizalom, egy nagy megtiszteltetés. De ehhez kell a tapasztalat is. Tehát bátran segítsenek a kint élőknek, csak kérjenek szakembertől is támogatást.
Szilágyi Anna
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás