Az érzékek felajzása még nem imádság

Papp Miklós “szokásos” vasárnap esti írásában ismét Tolsztoj naplójára reflektál – milyen az igazi és a hamis imádság, és baj-e, ha bevonjuk az érzékeket?

„A hamis és az igazi vallás között az a legfőbb különbség, hogy a hamis vallásban mindig a felajzás, a külső érzékekre való ráhatás, az elbűvölés, a lelkesítés, az extázis eszközét alkalmazzák. Erre szolgálnak a pompázatos épületek és a festészet, az ikonok, a zene, az éneklés, a tömjén, a felolvasás és az áldozópapok mozdulatainak pátosza, a térdhajtás vagy a sékerek ugrándozása, illetve hajlongása. Holott az igazi vallási érzület megnyilvánulásához épp ellenkezőleg, a külső érzékek tétlensége, a csend, a nyugalom, egyszerűség szükséges.”
Tolsztoj, Napló 483.

Az orosz ortodox egyház felé sok kritikát fogalmazott meg Tolsztoj, később el is hagyta a hivatalos egyházat. Kritikái szíven ütik az embert: tudunk „igent” és „nemet” is mondani Tolsztoj kritikájára.

A kereszténységre keleten és nyugaton is jellemző, hogy az egész embert be akarja vonni az imádságba. Ezért helyez a szeme elé ikonokat, ezért lesz fontos az éneklés, a tömjének illata, a keresztvetések és meghajlások testi mozdulatai, ezért válik különleges hellyé a templom épülete, s különleges idővé a vasárnap, az ünnepnap. A tér-időben létező embert testileg, érzékeivel is be akarjuk vonni az imádságba: s ez alapvetően helyeselhető. A keresztény vallás komolyan veszi a teljes embert: az imádság nem csak belső érzelmi-agyi történés, nem is a semmire gondoló meditáció, hanem a testi-lelki ember holisztikus istentisztelete. Ha Krisztus emberré vált, bevonta a testet a megváltás nagy művébe, akkor azzal vagyunk éppen hitelesek, ha mi is bevonjuk, megszenteljük a testet is. Sőt, az ikonok anyaga, a fölfelé szálló tömjén, a víz és minden más szentelmény kozmikus megszentelése az egész teremtett világot bevonja az egyetemes liturgiába:

hirdetés

a liturgia kozmikus liturgiává válik, nem pusztán az ember belső szellemi meditatív történésévé.

Teológiailag tehát igazolható a test, az anyag, az érzékek bevonása az imádságba. Mégis szíven üt Tolsztoj kritikája: van igazsága is. Az érzékek bevonása nem válhat puszta „felajzássá”. Az imádság nem egyszerűen az érzékek extázisa. Bármennyit is hatnak a szertartások az érzékeinkre, az még nem válik imádsággá. Igaza van Tolsztojnak: az érzékek fölött álló transzcendens Istenhez éppen nem az érzékek útján kell eljutni, hanem a szív imádsága által. Minden imádkozó tudja, hogy az imádság gesztusában történnie kell egy „átlépésnek”. Amikor imádságra készülünk, amikor érzelmeinket és érzékeinket igyekszünk Isten élő jelenléte felé fordítani, akkor van egy „átlépés”, szellemi fölemelkedés, transzcendáló átérzés – s pont ettől válik imádsággá. Bármennyit éneklünk és hajlongunk, e belső átlépés nélkül valóban csak a felajzás marad. Nüsszai Szent Gergely „Mózes élete” c. művében megírja: az Istennel való találkozás hegyéhez nem közeledhetnek az állatok (érzékiség), sőt, el kell hagyni a túl emberi képeket, gondolatokat, filozófiákat – s csak mindezek elhagyása után találkozhat Mózes a felhő homályában a szellemi Istennel. Érzékeink csak előszobák, a testi-érzelmi hangolás csak a küszöbig visz el: Isten jelenléte túl van a fizikai síkon, még ha képes is azok színeiben megjelenni.

Akinek van imádságos tapasztalata, tudja: milyen jó az érzékek, a test, az érzelmek bevonása az imádságba! Tényleg előszobaként odaemelhet az imádság belső, intim szentélyéig, az évszázadok, évezredek alatt kialakult rítusokat, hagyományokat nem szabad egy liberális kézlegyintéssel semmibe venni, hiszen azokban sok-sok lelki mester tapasztalata ülepedett le. Ám az imádkozó azt is tudja: éppen az az imádság nagyszerűsége, hogy különösebb előkészületek nélkül is megtörténhet. Ha nem adottak a külső feltételek, ha szegényesre sikerülnek, ha a test alkalmatlan a sok meghajlásra, akkor is megtörténhet az ima. Ha éppen munkába utazom, kórházi ágyon fekszem, üldöztetve csak titokban imádkozhatok, akkor is megtörténhet az imádság csodálatos találkozása.

A szív belső oltára mindentől szabad, ott bármikor szólhatunk Istenhez.

Akkor hát fölöslegesek ezen érzéki hangok, illatok, gesztusok? Ha ez ember olyan szellemi lenne, mint az angyal, fölöslegesek lennének. Ám testi-pszichés, tér-időbeli, történelmi-társas létfeltételeinkben úgy őszinte, ha mindenestől igyekszünk imádkozni. Végül is gyönyörű, amikor az egész kozmoszt bevonjuk a Liturgiába. Mégis komolyan kell vennünk a fenntartásokat: az érzékek felajzása még nem imádság. Amikor elindul a keresztény festészet, sokat vitatkoztak a képrombolás idején a helyes és az eretnek festészetről. Amikor bevezetik a 8 hangú éneklést a keleti egyházakban, vannak athoszi szerzetesek, akik morognak: féltik az éneklés páthoszától, esztétikájától a szív valódi imáját. A képrombolók és az éneklést gyanúsan méregetők nem voltak mind elvetemültek: látták a veszélyt, hogy a szív imádságát ezek nem csak elősegíthetik, hanem éppen el is fedhetik.

Mit tegyünk hát? Őrizni a kultúrát, a test bevonását, de a szív belső átlépést ne feledjük.

Papp Miklós

Szeretettel ajánljuk Papp Miklós két könyvét, amelyek a 777 gondozásában jelentek meg – és amelyekben a 777 olvasóinak kérdéseire válaszol! Részleteket ide kattintva találhatsz.

hirdetés