Dédanyóka mesebeli kertje

Ahogy korábban is jeleztük már, rengeteg mese érkezett ,,A mesék élni tanítanak” című mesepályázatra. Akadt köztük több olyan is, amelyeket a leendő mesekönyvbe nem tudunk betenni, de mindenképpen megérdemlik, hogy közzétegyük őket. Íme az első ilyen mese – Csontos-Hornyeczki Kitti tollából –, mely a gyásztól az örömig vezet bennünket. Egy kis történet, nem csak gyerekeknek.

Egy kellemes nyári délutánon Elli szüleivel együtt meglátogatta idős dédnagymamáját, aki már kint várta őket takaros kis házacskája tornácán.

Elli nagyon szeretett Dédanyónál lenni, mert itt minden annyira izgalmas. Az egész kertet mindenféle illatos, színes virág borította be, amelyeknek még felsorolni is nehéz lenne a neveit. A fák telis-tele voltak zamatos gyümölcsökkel, a zöldségeskertben katonás rendben sorakoztak a finom, ropogós zöldségek. A kislány úgy képzelte, mesebeli kert a Dédanyóé.

– Gyere Dédanyókám, keressük meg a legszebb virágokat! – kiáltotta, majd szaladt is a virágágyások felé.

Az idős néni lassan követte Ellit, s kisvártatva meg is találták a legszebb növényeket. 

– Neked van a legszebb kerted a világon, Dédanyó! Hogy lehet, hogy nálad mindig ilyen csodaszép minden? Úgy szeretek itt lenni nálad! 

– Kedves vagy, kicsikém, örülök, hogy tetszik, nektek dédelgetem a kertemet, s benne mindent, ami csak megterem. Sok időt töltök itt, a kertben, sokat beszélgetek Istennel közben.

– És Isten meghallgat? – kérdezte a kislány, miközben már a kis kosárkáját kereste elő, amelybe mindig a kerti kincseit szokta gyűjtögetni. Megfordult már a kosárban mindenféle gyümölcs és zöldség, apró, különleges kavicsok, néhány csiga, sőt, egyszer még egy süni is belemászott véletlenül. 

– Ó, nem csak meghallgat, hanem tanácsot ad, vigasztal, bátorít, mint egy igazi barát. Istennek bármit elmondhatsz.

– Hm, gondolod, hogy velem is barátkozna Isten? – kérdezte Elli kíváncsian. – Hiszen én még olyan kicsi vagyok.

– Örömmel! Minden reggel, amikor a napsugár megcirógatja az arcodat, amikor kismadarak fütyörészését hallgatod, amikor finom étel van az asztalunkon, igazából mindenben Isten szeretete tükröződik vissza ránk. Úgy örül nekünk, embereknek, mint…

– Mondjuk, miiiiint én annak a finom kakaónak, amit csak te tudsz készíteni nekem? – vágott Dédanyóka szavába Elli huncutul.

– Gyönyörű hasonlat, igen, pont úgy! Gyere, szép kishölgy, ideje benézni a konyhába is! – szólt Dédanyó kedvesen.

– Megyek már, csak kell még egy szál ebből a csodaszép virágból! Így ni, tökéletes! – mondta elégedetten Elli, s a megtermett csokorral besurrant a konyhába, ahol percek alatt finom kakaóillat borított be mindent.

– Dédanyó, mondd csak, kalács nincs? – kérdezte Elli bizakodva.

– Hm, lássuk csak, mi lapul itt a konyharuha alatt… 

Elli tapsolt örömében. 

– Ó, fonott kalács! A kedvencem! Te mindig tudod a kívánságaimat, Dédanyó! Köszönöm! – azzal majszolni kezdte a finomságot.

– Nagyon vártalak, gondoltam, jól fog esni egy kis kalács a kakaó mellé – mondta Dédanyó, aki nem tudott betelni kis dédunokájával. Minden pillanatát ki akarta élvezni a látogatásnak.

A rögtönzött uzsonna után Elli került egyet a kis szobában, s megpillantotta Dédnagypapa fényképét az ágy melletti kis szekrényen.

– Nagyon hiányzik nekem Dédipapó! Mindig olyan érdekes dolgokat mutatott nekem a kertben, és a műhelyben is!

– Nekem is nagyon hiányzik! – szólt Dédanyó mosolyogva, de a szemeibe könnyek szöktek. – Tudod, kicsilány, Dédipapó nagyon szép helyen van, amit Mennyországnak hívnak. Bár már nem láthatjuk itt, a szokott helyén, de a szívünkben, s az emlékezetünkben, a közös élményekben mindig együtt lehetünk vele. Az embereket életük végén, amikor meghalnak, Isten hívja és várva várja, hogy magához ölelhesse őket. Istennél nincs szomorúság vagy fájdalom, csak tiszta boldogság. A Mennyországban sokat énekelnek, dicsérik Istent, de úgy képzelem, akár még táncolni is lehet.

– Jajj, Dédanyóka, ez olyan szépen hangzik! – sóhajtott Elli.

Még sokáig beszélgettek, közben elfogyott a kakaó és a fonott kalács is.

Este hazatérve Elli próbálta elképzelni a Mennyországot. Nagyon szépnek és különlegesnek képzelte, és elhatározta, hogy másnap le is rajzolja majd.

Így is történt. Reggel papírt és színes ceruzát ragadott, s lerajzolta Dédipapót egy szép virágos kertben, kismadarakkal, napocskával. 

– Így – nézegette hosszasan a rajzot, de nem volt igazán elégedett a végeredménnyel.

Valami mintha hiányzott volna a képről. Akárhogy is gondolkodott rajta, csak nem tudta kitalálni, mi az.

Aztán persze egy csomó más dolga is akadt, így hamar feledésbe is merült a rejtély.

Telt-múlt az idő. 

Egy borús reggelen megszólalt a telefon. Anya hosszasan beszélt Nagymamával, majd megfogta Elli kezét, és bánatosan így szólt:

– Elli, nagyon szomorú dolog történt. Elveszítettük Dédanyót, sajnos meghalt. Isten magához hívta, békésen, csendesen elaludt. Minket szomorúsággal tölt el, mert nagyon szeretjük, és mérhetetlenül fog hiányozni, de mennyei születésnapja van ma, hiszen hazatérhetett, belépett a Mennyek országába, és most már megint együtt lehetnek Dédipapóval.

Elli tudta, mit jelent ez, nemrég dédnagyapját veszítette el, sokat szomorkodott miatta, de arra nem gondolt, hogy szeretett dédnagyanyjától is el kell majd búcsúznia. Különleges kapcsolata volt kettejüknek. Sőt, Elli a dédnagymamájától örökölte csodaszép kék szemeit is. Nagyon rossz érzés lett úrrá rajta, rengeteg kérdés kavargott benne. Mi lesz most a szép virágoskerttel? Még annyi történet van, amit nem hallott, annyi mindent szeretett volna még megkérdezni… És a finom kakaó, amit csak Dédanyó tud elkészíteni? Na meg a kalács? 

Elli sírni kezdett.

Anya és Apa gyengéden nyugtatták. 

– Tudod, a Dédszüleid nagyon szerettek együtt táncolni. Mit szólnál hozzá, ha most elképzelnénk őket a boldogságtól kicsattanó, mosolygós arccal? Épp most kezdik a táncot, Dédipapó most nyújtja a kezét Dédanyókának, aki nevetve öleli meg őt.

– Ó, milyen szépek együtt, szinte látom is, mennyire örülnek egymásnak! – szipogta Elli.

Ez az elképzelt jelenet sokat segített a kislánynak. Minden alkalommal erre a gondolatra támaszkodott, s közben Dédanyó tanácsát követve Istennel beszélgetett.

Elmondta az Atyának, hogy nagyon rossz érzés, hogy nem tudja többet megölelni a dédnagymamáját, hiányzik neki a sok beszélgetés, és hogy már semmi nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

Elli hitte, hogy Isten ott van mellette, mert mindig békesség töltötte be a kis lelkét, s ő is napról napra jobban érezte magát. Érezte, hogy a napsugarak finoman megsimogatják a pofiját , s eszébe jutottak Dédanyóka szavai: minden, ami körbevesz bennünket, Isten szeretetét jelképezi. Minden apróságnak tűnő dologban ott lapul Mennyei Atyánk végtelen szeretete. Isten az, aki lelkünk virágait is gondozza.

Ellinek erről támadt egy ötlete. Előkereste a félbehagyott rajzát a Mennyországról, s nagy sebbel-lobbal folytatta alkotását.

– Tudom már, mi hiányzott a rajzomról! – kiáltotta lelkesen. – Már értem! Istenem, köszönöm! – hálálkodott.

Nemsokára elkészült a mestermű. A rajzon Dédipapó mellett ott állt Dédanyóka, a színes virágoskert kellős közepén. Csillogó szemmel, boldogan néztek egymásra, mert újra egymás kezét fogva táncolhattak az igazi mesebeli kertben, a Mennyországban. 

Elli nem volt többé szomorú. Bár hiányoztak szeretett dédszülei, boldogan tekintett a rajzára, mert tudta, Isten túlcsorduló szeretettel gondoskodik minden teremtményéről .

Hornyeczki-Csontos Kitti

Kép:  Mashiki | Dreamstime.com

hirdetés