2022. 10. 27.

Isten előbb vagy utóbb felemel minket a porból

Nem először ajándékozza meg a 777 közösségét felemelő gondolataival Kissné Berta Rita vendégszerzőnk, aki ezúttal a gyengeségről ír – nagyon erősen!

De hogy a nagyszerű kinyilatkoztatás elbizakodottá ne tegyen, tövist kaptam testembe, a sátán angyalát, hogy arcul csapkodjon, és el ne bízzam magam. Háromszor kértem ezért az Urat, hogy szabadítson meg tőle, de azt felelte: „Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém. Kedvem telik a Krisztusért való gyöngeségben, gyalázatban, nélkülözésben, üldöztetésben és szorongattatásban, mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős. (Kor II, 12, 7-10)

Nagyon szeretem Szent Pál ezen tanúságtételét, gyakran eszembe jut egy-egy nehezebb időszakban. Ebben is benne van a Krisztus-követés „őrültsége”, a világi logika szerinti furcsa ellentmondás. Mégis, kinek jutna eszébe dicsekedni azzal, hogy gyenge vagy elesett?

Világi fejjel gondolkodva a gyengeség nem menő, inkább palástolni szeretnénk erőtlenségünket. A világ azt üzeni lépten-nyomon, hogy ha nem vagy erős, mindenben (is) profi, nem kellesz.

Nagyon sokan élnek úgy, hogy minden erejükkel igyekeznek leplezni tökéletlenségüket.

Viszont képtelenség mindig megfelelni, és persze senki nem lehet mindenben profi. Hosszabb vagy rövidebb időre bizonyára mindenki tapasztalta már, hogy milyen elesettnek lenni. De miért is kellene hibátlannak lennünk? Miért ne lehetnénk gyengék? A II. korintusi levél bensőséges és végtelenül megható idézetében benne van Szent Pál Isten-képe, a Vele való közössége, és rendíthetetlen ráhagyatkozása is. Szent Pál nyilvánvalóan megismerte Isten szeretetét, így ezen keresztül szemlélte a történéseket. A világ azóta sokat változott, de milyen nagy kegyelem, hogy mi ugyanazt az Istent ismerhetjük és szerethetjük, és ugyanannak a Krisztusnak az erejéből töltekezhetünk, Akiről Szent Pál írt nekünk. Hiszen „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, és ma, és mindörökké.” (Zsid 13, 8)

Az isteni szeretet logikája szerint szemlélve Szent Pál gondolatmenete egészen más színben tűnik fel. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy Istennek nem arra van szüksége, amit teszünk, és nem azt szereti, amilyenek vagyunk, hanem minket szeret. Nagy különbség, az ember a szeretet ezen feltétlenségét nem igazán tudja elérni. Szokták mondani, hogy a szülői szeretet hasonlít a leginkább ehhez, de az is „csak” hasonlít.

Szóval, mi is a helyzet a gyengeségekkel?

Időnként bizony térdre kényszerít minket egy-egy helyzet, elérünk emberi kapacitásaink végére, vagy épp elemi erővel csap le ránk az emberi ítélkezés. Ezek lelkileg nehéz helyzetek. Térdre rogyva tulajdonképpen a testhelyzet adja magát, hogy imára kulcsoljuk kezeinket. Az elesések életünk útján újra és újra emlékeztetnek minket, hogy „nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15, 5). Bizony, hajlamosak vagyunk ezt elfelejteni, néha még akkor is, amikor azt hisszük, hogy az Ő dolgaiban járunk. Gondoljunk csak Krisztus keresztútjára, háromszor is elesett a kereszt súlya alatt, és minden esetben felállt és továbbment. Nekünk, embereknek is nagyon hasznos lehet egy-egy elesés, határozottan tanulságos és kijózanító, ha idővel megértjük botladozásaink hátterében Isten kegyelmét.

Egészen biztos, hogy Ő előbb vagy utóbb felemel minket a porból, de nem feltétlenül azonnal. A mélységet is meg kell élni, hogy utána értékelni tudjuk a magasságot. A lelki sötétség, a reménytelennek tűnő időszak, amikor úgy tűnik, Isten elhagyott minket, a hitünk próbája. Láthatjuk nagy szentjeink életéből, hogy hosszabb-rövidebb ideig ők is megélték a lelki sötétséget. Viszont épp azért lettek ők szentek, példaként járva előttünk, mert rendületlen hittel kiállták a próbát. Akkor is hinni kell, ha ostobaságnak tűnik, azért is hinni kell, ha reménytelennek tűnik.

Ami a világ szemében gyöngeség, az egy keresztény ember számára érték. Bizony, a világi szemmel nézve gyengébb, elesettebb ember nagy érték. Alkalom az irgalmas szeretet gyakorlására. És amikor én magam vagyok elesett, akkor is értékes vagyok. Isten szemében mindenképpen. Varga László püspök atya írta október 18-i Facebook-bejegyzésében: „Ha Istenben gazdagodsz, az élet élvezeteit felváltja az Isten országának élvezete. Abban már helye lesz a keresztnek is.” A keresztnek is van értelme, sőt, annak van csak igazán.

Hogy miért oly nagy érték a gyengeség, hogy Szent Pál dicsekedni óhajt vele? Mert „rákényszerít” az Isten-kapcsolatra, mely egy csodás, bensőséges együttműködés, az egyetlen „szerelem”, amelyben nem érhet csalódás, és ami tényleg örökké tart. Saját kicsinységünk tudata együttműködésre sarkall Istennel. Ezt felismerve nem lehet mást tenni, mint térdre borulni, kérni és imádni, elismerni, hogy „szükségem van Rád”.

Igazán megható az a szituáció, amikor ezt egyik ember mondja a másiknak. Mennyire megható és bensőséges, ha ezt az ember mondja Teremtőjének. Szükségem van Rád! Neki csak ennyi kell, hogy a saját nagyszerűségünk tudatát félretéve, kiszolgáltatottságunkat elismerve leboruljunk elé. Ahhoz, hogy szólni tudjon hozzánk, ki kell üresíteni magunkat, és Hozzá fordulni.

Számtalanszor tapasztaltam már a támogatását. Felemelő és megható, amikor egy nehéz helyzetből kilábalva, vagy egy lelki krízisből kijutva az ember felismeri Isten gyengéd szeretettől áthatott vezetését. Amikor visszanézve azt mondja az ember, hogy ezt én biztos nem a saját erőmből tettem, vagy hogy biztos vagyok benne, hogy az adott gondolatot (ami persze „működött”) Tőle kaptam. Úgyhogy a következő alkalommal, amikor térdre rogyunk az előttünk tornyosuló nehézségek előtt, tekintsünk rá kegyelemként. És hagyjuk, hogy gyengeségünket betöltse Isten ereje.

                                                                                                                      Kissné Berta Rita

A szerző korábbi írása:

„Szüntelenül imádkozzatok” – de hogyan?

Borítókép - Fotó: Dreamstime
Blog
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás