Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa a vasárnap esti szokásos írásában komolyan gondolja, hogy nem kell mindent komolyan gondolni!
„Politikai fejtegetést, vitát, gáncsoskodást hallottam, és átmentem a másik szobába, ahol gitárkíséret mellett énekeltek és nevettek. S rájöttem, hogy a vidámság szent. A vidámság, az öröm: az isteni akarat egyik beteljesülése.” Tolsztoj Napló 531.
Aránytalanul sokat beszélünk a politikáról. Aránytalan indulatokat kelt. Aránytalanul sokat várunk tőle. Persze a politika teszi a dolgát: a porondon tartja a gondolatait, magyarázza a döntéseit, demokratikusan be akar vonni mindenkit. Én értem a politikusokat, a felelős döntéshozókat, a kommunikátorokat.
Mégis olykor át akarok menni Tolsztojjal a másik szobába. Mert aránytalan, ha a mindennapi gondolataimat megterhelik a híradók, ha pár perc után mindenkivel politizálok, aránytalan, ha a politikától várom, hogy jól legyek, boldog legyek, szép napom legyen. Tegyék a dolgukat, hozzanak felelős döntéseket, kommunikáljanak. De nem engedhetem, hogy aránytalanul naggyá nőjenek az életvilágomban. Az ember élete komplex, aminek csak egy szelete a politika, a társadalmi élet – kell törődnöm életem többi szeletének feladataival és örömeivel is.
hirdetésHa a súlypontom nagyon átkerül a külső dolgokra, azért nem a külső dolgok a hibásak.
Az aránytalanságon túl az zavar, amikor a politikához csak halálos komolysággal viszonyulunk. Valószínűleg ezért kelt aránytalan indulatokat, családi sértődéseket, vulgáris tüntetéseket. Persze jól tudjuk, hogy az élet egészében nézve dráma, de irodalomórán megtanultuk: a dráma tragikus és komikus is tud lenni. Valahogy mindkét oldalról egyszerre kellene szemlélnünk életünk területeit. Pl. a házasságom egy fenséges dráma: vannak benne életre szóló döntések, mázsás komolyság, életáldozat, vértanúság. De néha egy viccnek érzem, ahogy élünk, fura szokásaink vannak, nem vagyunk mindig normálisak. Ugyanígy drámai a kereszténységünk, benne szent elköteleződéssel, a tragédiák kereszthordozásával, vértanúsággal. De néha olyan jól esik nem mindig a keresztre, a komolyságra, az etikára gondolni (Schmemann úgy mondja, vannak keresztények, akik az egész életükre a nagyböjti hangulatot erőltetik.) A Szentháromságban lennie kell színtiszta nevetésnek, szikrázó napsütésnek, piros pozsgás életörömnek is!
A munkahelyünk is drámai: összpontosul benne a figyelem, koncentrálódik az erőfeszítés, drámaiak a viták. Olykor mégis egy nagy cirkusznak érezzük, ahol mindenki kilép a porondra, előadja a számát, lélekben megtapsoljuk, aztán megyünk tovább. Valahogy a politikához sem kellene csak a tragédia késéles szemléletével közeledni, hanem látni benne a cirkuszt, a viccet, a komédiát. Szó sincs a nehézségek lesöpréséről, a gáz drága lesz, az infláció nyomaszt, a munkahelyek préselnek. De valahogy „isteni vidámság” is kell. Azt kellene meggondolnunk: az isteni vidámság nem csak mellékes szála életünk halálos komolyságának, hanem ugyanolyan értékű másik szemszöge!
Hogy kinek a dolga ezt a másik szemszöget ébren tartani? Az udvari bohócok évszázadokon át ezt művelték. A filozófus Nyíri Tamás szerint évszázadokon át fontos társadalmi szelep volt a királyok, a főurak és az egyházi méltóságok kifigurázása a karneválokon, a farsangokon. Ma kiktől várnánk? Ma olyan üdítő a kultúra tisztító vidámsága. Köszönjük, de már torkig vagyunk a polgárpukkasztással, az élet minden területének dramatizálásával, igenis jól esik a tiszta öröm a színházban, az operában, a koncerteken. Olyan jó lenne látni több életszeretetet a sajtófotókon; létezik az élet árnyékos oldala, kell arról is fotó – de szenzációhajhásznak érezzük csak a sokkolás fokozását. Továbbá nem esik jól a médiából a minden este ránk ömlő krimi, gyilkolás, fegyverek… A művészek nagy hivatása az isteni örömnek is a felmutatása:
ők Isten nevetése a tragikus történelemben, és Isten súlyos prófétái a túl laza időkben.
A művész legyen tragikus és komikus is, művészete a transzcendenciában verjen horgonyt, ne az aktuálpolitikában. Ugyanígy hivatása ez az Egyháznak is: az isteni vidámság nem mellékes a kereszténységben, a legfőbb origónkat is örömhírnek-evangéliumnak nevezzük. Isten legszebb ikonjai a tiszta arcú, őszintén nevető keresztények, bármilyen ráncaik is vannak. Továbbá az isteni vidámság fenntartása dolguk lenne a vezetőknek is: bármilyen fokú közép-, vagy csúcsvezető: legyen vezető a jó hangulat tartásában is! A só, a hegyre épített város, azaz az elit feladata a hangulat, a lélek, a nevetés őrzése is. Persze az isteni nevetés megtalálása elősorban mindenkinek a saját dolga: legyen már az isteni vidámság nem mellékes szál a komoly életvezetésünkben, hanem a teremtés, a megváltás és a beteljesítés örömhíre kerüljön csak be az életvezetésünk közepébe.
A vidámság transzcendens: nincs kötve a fizetésünkhöz, a tragikus történelmi körülményekhez, az egészségi állapotunkhoz, a politika híradóihoz. Sőt, még a fekete humor (amikor a saját nyomorunkon nevetünk) az is a transzcendencia jele: az ember mindenen felül tud emelkedni, hiszen a szíve nem rabja az evilági történéseknek.
Krisztus szűknek nevezte a kaput, meredeknek az ösvényt, keresztektől tűzdeltnek az Ő követését. De azt sehol sem mondta, hogy ezen az úton búskomoran kellene mennünk, s az élet drámaiságát csak tragikus szemüveggel kellene nézni. Van ebben az egészben nagy nevetés, komédia, cirkusz is.
A nevetés nem alkat és nem történelmi helyzet kérdése, hanem a lerombolhatatlan húsvéti hit huzata.
Papp Miklós
hirdetés
