„A húszas éveikben járó egyedülállók számára a tanulás, a karrierépítés és a felnőtté válás mellett a párkeresés-pártalálás az egyik legfontosabb területe az életnek. Vannak, akik élik mindennapjaikat és bíznak abban, hogy majd találkoznak az igazival, mikor annak eljött az ideje. És vannak, akik a számukra fontos szempontok mentén, tudatosabban ismerkednek hasonló értékrendű, hasonlóan gondolkodó emberekkel. Főként – de nem kizárólag – a vallásos vagy konzervatívabb neveltetésben részesült fiatal nők elképzelései között szerepel sokszor az, hogy a leendő férjük jó apa legyen majd.” A Margaret Blog írását szemlézzük.
Valóban fontos, hogy a leendő férjük jó apa legyen majd. Azonban veszélyesnek tartom azt, hogyha a közös értékrend és a „jó apafigura”-ság felülírja azt a szempontot, hogy a pár hogyan működik együtt, örömet lelnek-e egymásban, nevetnek-e együtt és valóban szeretik-e egymást.
Természetesen
nagyon fontos már a kapcsolat elején beszélgetni arról, hogy hogyan képzeljük el a jövőt.
Szeretnénk-e gyermeket, és ha igen, mikor és körülbelül hányat. (Ezek a vágyak változhatnak a kapcsolat alakulásával, így az ne legyen kizáró ok, ha az egyik fél a házasságkötés után rögtön belevágna a baba-projektbe, míg a másik várna egy-két évet, vagy ha minimális különbség van a vágyott gyermekek számát illetően. Azonban, ha a jövőképekben túl nagy az eltérés, például az egyik fél nem szeretne szülő lenni, míg a másik nagy családra vágyik, akkor ez nagy eséllyel nem fog elsimulni, és a jövőben sok súlyos konfliktushoz vezet majd.)
Ne csak a közös családalapítás és a másik apai képességei lebegjenek tehát szemeink előtt, hanem elsősorban magunk számára keressünk férjet, aki társunk lehet egy életen át. Ugyanis, ha egy ideális párkapcsolat ívét nézzük, akkor a férjünk az egyik olyan személy, akivel a legtöbb időt fogjuk együtt tölteni. Először ismerkedünk, elkezdünk járni, szép lassan megérik bennünk az elköteleződés vágya és összeházasodunk. Lehet, hogy rögtön megszületik a gyermekünk, lehet, hogy még egymásnak szentelünk pár évet, és sajnos az is lehet, hogy sok időbe telik míg a várva-várt csöppség megérkezik az életünkbe. Az első utód megszületését követően előtérbe kerülnek anyai és apai szerepeink, de aztán (remélhetőleg) szépen lassan megtanulunk egyszerre működni feleségként és anyaként is. Ahogy a gyerekek nőnek fel, úgy lesz ismét egyre több lehetőségünk a kettesben töltött időre. Hogyha végiggondoljuk, akkor a gyerekneveléssel intenzívebben töltött időszak (a gyerekek számától függően) 16-20 év. A többi időt pedig – a gyerekek előtt és a kirepülésük után – főként életünk párjával töltjük együtt, akit ezért is jó elsősorban a házasság tekintetében fontos szempontok mentén kiválasztani.
Nemcsak magunknak és jövendőbelinknek teszünk azzal jót, ha elsősorban férjet keresünk, hanem leendő gyermekeinknek is. Abban hiszek, hogy a gyermek számára a lehető legjobb, legideálisabb az, hogyha tudja, érzi, hogy ő a szülei szerelmébe született bele, és a szülei – értsétek jól – nélküle is szeretnék egymást.
Azt gondolom, hogy
a gyermek akkor a legboldogabb, hogyha a szülők egymásnak az elsők (vagy legalábbis törekednek erre), és szerelmük az alapja a családi szeretetközösségnek.
Ez az, ami biztonságot ad a gyermeknek, ez az, ahova később bármikor visszatérhet és amelynek mintáját hamuban sült pogácsaként viszi majd tovább.
Mégis mitől lehet az, hogy annyian beleesünk abba a hibába, hogy inkább apát keresünk és nem férjet? Talán a választ ott kell keresni, hogy a gyermek iránti vágy egy sokkal elemibb, biológiaibb késztetés, mint az igény egy hosszútávú, elkötelezett kapcsolatra. Lehet, hogy sokszor aggódunk a jövő miatt, vagy félünk a szüléstől, de az élet továbbadásának ösztöne a legtöbb esetben erősebbnek bizonyul, enélkül valószínűleg már kihalt volna az emberiség. Az elköteleződéshez, a házassághoz való viszonyunk viszont jóval bonyolultabb ennél. Sokkal gyakoribb a többé-kevésbé jó szülői minta, mint a jó párkapcsolati minta. A legtöbben gyermekként éltük át szüleink válását, elhidegülését, és sokan nőttünk fel veszekedések, érzelmi viharok közepette. Kevesen láttunk őszintén elcsattanó hitvesi csókot, intim pillanatot, boldog házasságot. Nem csoda hát, hogy hadilábon állunk az elköteleződéssel, tudatosan vagy tudat alatt félünk tőle. Lehet, hogy kimondjuk, lehet, hogy nem, de sokunkban sokkal biztosabb az, hogy egyszer anyává szeretnénk válni, mint az, hogy társsá. És az is előfordulhat, hogy eszközként tekintjük a párkapcsolatot a gyerek felé vezető úton. Bár megértem, és magam is ismerem ezt az érzést, de azt gondolom, hogy ha felismerjük ezt önmagunkban, akkor fontos, hogy foglalkozzunk ezzel, és rakjuk helyére a dolgokat.
Sok ideig
nekem is könnyebb volt elképzelnem magam anyaként, mint feleségként, társként.
Aztán szépen lassan feloldottam a félelmeimet, beleengedtem magam a párkapcsolatunkba, és átrendeződtek a szempontjaim. Most már az a legfontosabb számomra, hogy a házasságunk egy olyan hely legyen, ahol mindkettőnknek jó lenni – gyerekkel és gyerek nélkül is.
Gergely-Papfalvy Bori Janka
Forrás: Margaret Blog
hirdetés
2 hozzászólás
Ti nagyon el vagytok tévedve.
1.
“fontos már a kapcsolat elején beszélgetni arról, hogy (…) szeretnénk-e gyermeket,”
Nos, erről nem az elején, hanem még előtte kell beszélgetni. És aki nem szeretne gyereket, azt akkora ívben kell kirúgni, hogy a lába se érje a földet. Az miért akar kapcsolatot? Hiszen kihalni egyedül is remekül lehet.
Mellékesen, zárójelben mondom, nem tudom, hallottatok-e róla, hogy nem csak én, hanem az Egyház is tiltja a fogamzásgátlást.
2.
Mi az, hogy “Először ismerkedünk, elkezdünk járni, szép lassan megérik bennünk az elköteleződés vágya és összeházasodunk.”. Mire gondolt a költő amikor a “járni” szót használta? Tessék már légyszíves egyértelműen fogalmazni. Mert ha arra gondolt, hogy előbb van a szex, aztán a házasság, akkor megintcsak el van tévedve.
3.
“Ahogy a gyerekek nőnek fel, úgy lesz ismét egyre több lehetőségünk a kettesben töltött időre.”
Ebben kimondatlanul bár, de megint benne van az, hogy a szülők csak 2-3 gyereket vállalnak. Hiszen különben ahogy nőnek fel, semmi nem változna, mert ugyanúgy lesznek mindig pici babák, akikkel foglalkozni kell.
4.
“A többi időt pedig – a gyerekek előtt és a kirepülésük után – főként életünk párjával töltjük együtt,”
Szintén nem tud elszakadni a szerző a panellakó kétgyerekes minicsalád modelljétől. A gyerekek kirepülése után a maradék időt (az öregkort) a gyerekeknek segítve, az unokákat nevelve töltjük.
5.
“És az is előfordulhat, hogy eszközként tekintjük a párkapcsolatot a gyerek felé vezető úton. ”
Még jó hogy előfordulhat, hiszen ez a normális. A párkapcsolat célja az utódok létrehozása és nevelése. Aki ezt nem éri, az lelkileg még éretlen, annak nem való a párkapcsolat. Az menjen vissza az oviba. (De arra figyeljen oda, hogy ott milyen mesekönyvet olvasnak neki…)
.
Összességében tehát, az egész cikk úgy ahogy van, tévtanítás. Az lesz a jó férj, aki jó apa. Mivelhogy igenis ez az elsődleges szempont.
.
Ha valaki nem akar gyereket, lelke rajta, de ne akarja már a többi lányt is meghülyíteni! Főleg ne egy magát kereszténynek mondó blogon. Ugyanis ezek a gondolatok nem csak a természet törvényeivel, hanem az Egyház tanításával is ellentétesek.
A házasságnak nem az a lényege, hogy az őszi háttér előtt szentimentálisan együtt kortyoljuk a nescafé-t a műanyagpohárkából, aztán meg este beszélgetünk sok műanyagszemétről és a bálnák kihalásáról. Ez így sose lesz boldog, és sose lesz tartós. Aki nem hiszi, az nézzen körül…
Tökéletes példája vagy annak, hogy mi a mai világban a káros, elvakult vallásvakságnak az eredménye. 🙂
Szerencsére ma már ezeket a nézeteket csak a társadalomnak egy nagyon pici része vallja és lassan ők is eltűnnek. Reméljük neked nincs gyereked és soha nem is lesz, bár valószínűleg ezzel a nézettel normális párt úgysem találnám magadnak. :)))