„Mindenkinek más az útja az életében, a lelki és hitbeli fejlődésében. Én most azt tudom elmondani, engem hogyan vezetett ki az Úr egy igazán nagy kísértésből, hátha más is megtalálja benne a saját megoldását.” Tanulságos és bátorító vendégírást osztunk meg veletek.
Az október 1-jei Nagymarosi Ifjúsági Találkozó főelőadásában Magyar Gergely OFM atya a békéről elmélkedett, mely az idei őszi találkozó témája volt. Jelen írásnak nem célja az előadás tartalmának átadása, de mindenképpen javaslom utólag meghallgatni mindenkinek, aki nem tudott ott lenni.
Az előadásban volt egy olyan tételmondat, amelyre azonnal felkaptam a fejem: „Van hatalmad a benned lévő állat felett.” Ez a mondat az elmélkedés azon részénél hangzott el, amely arról szólt, hogy a béke az egyének szívében kezdődik, és hogy van a történéseknek egy olyan pillanata, amikor még meg lehet állítani, hogy rossz irányba menjenek a dolgok. Kissé összemosolyogtam az Úrral, mert Ő is tudta, és én is azonnal értettem, hogy ez az egy mondat magában hordozza az elmúlt évem összes küzdelmét, és annak eredményét is.
Nézzük meg először magát a mondatot, ugyanis érdemes annak két részére külön-külön is rávilágítani. Milyen „állat” van bennem? És benned. És mindenkiben. A másik része a mondatnak úgy szól, hogy van hatalmunk felette. Azaz nem kell, és nem szabad tűrnünk, hogy eluralkodjon rajtunk. Nehéz és időnként nagyon fájdalmas küzdeni ellene, de ez a tételmondat annak félelmetes megállapítása mellett, hogy bennem van az a bizonyos „állat”, magában foglalja a reményt is. A felette való hatalmunk gyakorlása viszont már sokkal összetettebb feladat, és egyúttal csapatmunka is.
Mi az az „állat”, ami bennünk van? Ez nyilvánvalóan a kísértés. Ez az előadásból is kiderült, érthető volt. Gergely atya egyértelműen elmondta, hogy ezeket csírájában kell elfojtani, még akkor kigyomlálni, amíg kicsi, mert ha engedjük megnőni, már szinte kezelhetetlen lesz. Épp nemrég beszélgettem egy kedves ismerősömmel, aki elmesélte, hogy egy adott szituációban nagyon szeretett volna keresztény módon reagálni, de mégis a rossz jött elő belőle. Ott és akkor nem volt elég ereje ahhoz, hogy elnyomja a benne lévő rosszra hajló természetet, és krisztusi módon reagáljon.
Miért van az, hogy a rossz olyan akadálytalanul tör elő belőlünk, viszont ha jók akarunk lenni, azért dolgozni kell?
Ez lenne az oly sokat emlegetett, mégis annyira megfoghatatlan áteredő bűn, az ember rosszra hajló természete? Régebben megállapítottam már, hogy ha az ember nem tudja, melyik a helyes út, szinte biztos, hogy a nehezebb az. A rossz út könnyű, csábító, a kapu széles. De folyamatosan szem előtt kell tartani, hogy mi hova tartunk. Hova akarunk tartani. Nem az üdvösségre? Az odavezető út keskeny és a kapu szűk, mint tudjuk, kevesen találják meg. Viszont folyamatosan kordában kell tartani az „állatot”, a kísértéseket, saját rosszra hajló természetünket. Ne legyenek illúzióink, soha nem lesz nyugtunk, a kísértés folyamatos, a kísértő mindenkinek ismeri a gyenge pontjait.
Az én esetemben egészen érzékeny területet támadott. Évekig küzdöttem erős, néha irreális félelmekkel, ez részben betegség is volt. Aztán az Úr az én drága védőszentem, Szent Rita közbenjárására szépen lassan kivezetett ebből az állapotból. Hosszú évekről beszélünk. Megtanultam bízni az Úrban, és a kísértő már nem tudott tartósan megbénítani a félelmeken keresztül. Lassan, észrevétlenül, édes-illatos cukormázba csomagolva támadta hát a vágyaimat. Teljesen mindegy, pontosan miben jelent meg a felszínen ez a támadás, a lényeg most a szellemi harcon van. Az emberek nagy része nagyjából tisztában van azzal, hogy mit kellene tenni. Számomra mindig a HOGYAN volt a nagy kérdés, ahogy szerintem sokaknak. Mindenkinek más az útja az életében, a lelki és hitbeli fejlődésében. Én most azt tudom elmondani, engem hogyan vezetett ki az Úr egy igazán nagy kísértésből, hátha más is megtalálja benne a saját megoldását.
Azt szokták mondani, hogy a probléma felismerése az első a megoldás felé vezető úton. Amikor sikerül tudatosítanom, hogy amiről mindig is éreztem, hogy nem helyes, az kísértés, az már kicsit a megoldást is magában rejti.
Ilyenkor újra el kell döntenem, hogy Krisztushoz akarok tartozni, Őt követem.
És ebben a hitben szilárdan megállva, kitartó és alázatos imádsággal kérve és türelemmel várva a megoldást, Isten megadja.
Én sem láttam a kiutat a helyzetemből életem ezen sötét és küzdelmes időszakában. Fogalmam sem volt, mi lesz a megoldás. Számomra ez egy olyan fojtogató és kilátástalan helyzet volt, hogy nem bírtam vele egyedül. Segítséget kértem. Egy tavaszi napon berohantam az akkori lelkiatyámhoz, aki „véletlenül” épp ráért meghallgatni. Biztosított róla, hogy ennek a kísértésnek nem szabad engednem, és onnantól imáival kísért. Nem tudok elég hálás lenni érte. Hosszú és reménytelennek tűnő időszak vette kezdetét. Minden korábbi Isten-élményemre, tanulmányomra, ima-élményemre szükség volt, minden apró fűszálra, és időnként lelkiatyám kitartó buzdítására, hogy meg tudjak maradni.
Aztán egyszer csak átalakította a szívemet, bekötözte, majd begyógyította a sebet. A megoldás maga is fájdalmas volt számomra, de a fájdalom mellett pontosan tudtam, hogy ez az egyetlen helyes út. Ahogy a Szent Ritának tulajdonított gyönyörű imádság is mondja: „Mindent megkaptam, amire szükségem volt. Imádságom meghallgatásra talált.” A kísértés elleni küzdelem szörnyen fájdalmas, néha szinte elviselhetetlennek tűnik. De vigyázzunk, a reménytelenség és kilátástalanság is a kísértő eszköze.
Egyetlen vigaszunk és reményünk a kereszt, amely ebben az értelemben arra emlékeztet minket, hogy Krisztus már győzött.
És azt is tudjuk, hogy a küzdelemben nem vagyunk magunkra hagyva. Egyedül nem menne egy ilyen harc, ezt biztosan állíthatom. Krisztus ereje viszont olyan dolgokat hozott ki belőlem, amelyekre – így utólag visszanézve – magam sem értem, hogy voltam képes.
Semmiért nem adnám ezt a küzdelmet. Nagyon sok mindenre megtanított. Az igazán átütő változást annak felismerése hozta meg számomra, hogy ha az én vágyam nem találkozik Isten rám vonatkozó akaratával, akkor az nem az én utam. Ezáltal sokkal közelebb húzott magához, már nem a saját akaratomat kutatom, hanem az Övét, mert tudom, hogy Ő mindennél jobban szeret, és csak az lehet számomra a megfelelő út, amin Ő vezet. Szeretnék ebben a közelségben megmaradni, de tisztában vagyok vele, azóta is tapasztaltam, hogy a kísértő folyamatosan próbálkozik. Határozottan tiszteletre méltó tulajdonsága a kitartás, ezt el kell ismerni. Minél inkább Isten dolgaiban járunk, annál erősebbek a támadások. Ne gondoljuk, hogy valaha feladja. Igényt tart a lelkünkre. Nekünk viszont
újra és újra Krisztus mellett kell döntenünk, és folyamatosan kapcsolatban kell maradnunk Vele, máshogy nem megy.
Bármennyire is fájdalmas a kísértés elleni küzdelem, Urunkkal szoros együttműködésben, „csapatmunkával” kordában lehet és kell tartani az „állatot”. „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” – mondja az írás (Róm, 8,31). A fentiek alapján inkább fordítva fogalmaznám meg a mondat elejét: „Ha én Istennel vagyok, ki lehet ellenem?”
Kissné Berta Rita
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás