777 2022.09.27.

Hol van ma az emberi méltóság?

Egy Olvasónktól nagyon szép írást kaptunk, amelyet a világ eseményei és leginkább egy iráni lány tragikus története ihletett. Mit lehet tenni azért, hogy élhetőbb életet éljünk, és az emberi méltóság újra megerősödjön? – ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ.

Covid, orosz-ukrán háború, drágulások, hidegnek ígérkező tél, abortuszviták – élet vagy nem élet az a kis magzat? A napokban pedig Iránban egy 22 éves lányt a rendőrök holtra vertek, mert a nikáb alól (egy arcot eltakaró kendő, amelyet muszlim asszonyok viselnek a hidzsáb részeként – a szerk.) kilátszott a haja. Az emberek ott és a világon mindenhol lázadnak ez ellen, és én sem tudok szó nélkül elmenni mellette. Csak egy évvel volt fiatalabb, mint én. Nem hazudhatok, nagyon elszomorít és bosszant, ami történt. Nem akarok ujjal mutogatni sem vallásra, sem nemzetre, nem ez a célom. Csak annyit szeretnék elérni e néhány sorral, hogy ráébredjünk,

az emberi méltóságnál semmi sem fontosabb, sem szabály, sem előírás.

Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért, nem?

Isten nagyon-nagyon szeret minket, és jót akar nekünk. Ő jót tervezett a számunkra. Ő még az életét is odaadta értünk, hogy életünk legyen és bőségben éljünk. És mi? Igaz, ezt a mércét mi, emberek soha sem leszünk képesek megütni, de számontartjuk azt, hogy mi az Élethez, a Szeretethez tartozunk? Én is gyakran elfelejtem mindezt, de úgy érzem,

hirdetés

értelmetlen az a nap, amely úgy telt el, hogy nem szerettem, hogy közömbös voltam, vagy hogy bántottam valakit vagy épp magamat.

És azért vagyunk ilyen sokan, hogy egymást szeressük és vigyázzuk.

Egy sorozatban a következőt hallottam: „Addig van remény, ameddig léteznek jó emberek.” Ez kissé megnyugtat, de a tudat nem elég. Szeretném (és ki ne szeretné?), ha az élet élhetőbb lenne. Szeretném, ha közösségben élnénk, egységben a sokszínűség ellenére – és ehhez nem kell mindenkinek ugyanahhoz a valláshoz vagy nemzethez tartoznia, elég, ha ember tud maradni a másik emberrel és önmagával.

Örömmel látom, hogy vannak azért kezdeményezések: alapítványok, mozgalmak, intézmények, amelyek valami fontosért harcolnak és segítenek az embernek a különböző nehézségekben. Engem is segítenek. Vannak mögöttem. Vannak mellettem. Én is szeretnék valaki mögött/mellett lenni, mert csak így érdemes élni. Tudom, hogy te is érzed. Fogalmam sincs, ki vagy te, aki most ezt olvasod, de biztos vagyok benne, hogy ember vagy, aki biztonságra, szeretetre vágyik.

A testünk a Szentlélek temploma – valami becses. Ennek az iráni lánynak az esete csak egy a sok közül, a bántalmazás napi szintű, akár nyilvánvaló és látható, akár a falak mögött zajlik, észrevétlenül. Talán téged is bántalmaztak már, és így mélyebben érintenek az ilyen események – akárcsak engem. Olykor szavak nélkül maradunk, máskor valami drasztikus jellel kiáltjuk bele a világba, hogy legyen már vége a bántásnak, az emberi méltóság földbetiprásának! Ez nem az az irány, amelyen járnunk kéne. Olvashatunk és lehetünk tájékozottak, tanultak, műveltek, vitatkozhatunk, sóhajtozhatunk fölötte, átkozhatjuk az illetékeseket és kereshetünk bűnbakot…

de tényleg csak ennyit tudunk/akarunk tenni annak érdekében, hogy a világ egy jobb hely legyen?

Soraimat Szent Ferenc egyik imájával zárom, és abban reménykedem, hogy közöttünk sok jó ember lakozik, sok olyan ember, aki a tehetségével és az adottságaival áldás lehet a világ számára!

„Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,

Amit lehet, és adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,

hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,

hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,

hogy összekössek, ahol széthúzás van,

hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,

hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,

hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.