777 2022. 09. 18.

Ne az imába légy szerelmes, hanem Istenbe – Papp Miklós

Vasárnap esti lelki írásában Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa az imádságról – és annak helyéről – elmélkedik.

„Szörnyű kimondani, de szavakkal imádkozni nem szabad, vagyis a szóbeli imádság nem hallgattatik meg. Szavakkal esetleg imádságos állapotba hozhatjuk önmagunkat, ahogy Csertkov mondja, de az ima, melyet Isten meghallgat, nem lehet szóbeli. Szavakkal imádkozni annyit jelent, mint kifejezni Istenről alkotott gondolatainkat. Holott Istenről nem szabad gondolkozni; Őt csupán felismerni lehet, illetve az Ő akaratát teljesíthetjük. Világunkban a kapcsolattartás csakis tetteken keresztül valósulhat meg (a szó is lehet tett). Illetve – tulajdonképpen – nem is tetteken keresztül, hanem egész lényünk segítségével, egész lényünknek Isten alá rendelésén keresztül. Nem is tudom, hogyan fejezzem ki, nem találtam megfelelő hasonlatot. Ugyanakkor beláttam azt is, hogy nem egészen helyes az, miszerint nem szabad szavakkal imádkozni. Úgy kell mondani: nem szabad az Istennel szavakon keresztül beszélni. Hiszen az ima csak nyitány az Istennel való párbeszédhez.” Tolsztoj, Napló 344.

Ha van ember, aki ért a szavak művészetéhez, aki a szavak jelentőségére tette fel az életét, akkor az Tolsztoj. Ha még ő is problémázik a szavak és az imádság viszonyán, akkor érdemes nekünk, akik szintén szavakkal imádkozunk, nem félvállról venni ezt a problémát.

Először is minket, imádkozó embereket, mellbe kell hogy vágjon az a kritika: nem elégedhetünk meg a szavak okozta „imádságos állapottal”. Isten és ember között fontosak a „közvetítők”: a szavak, az énekek, a liturgikus szertartások, az ikonok, a papok – de ezeknek a közvetítés a szerepük, nem az önmagukra irányítás. Tolsztoj sokat kritizálja a „közvetítőket”: nem annyi a hivatásuk, hogy imádságos hangulatba hozzanak. Nem elégedhetünk meg, ha formálisan elmondtuk a szavakat, elékeltük az éneket, megnéztük az ikonokat, megízleltük a tömjént, találkoztunk a pappal, voltunk vasárnap misén…

A közvetítők valóban fontos létrák, de nem azért mászunk létrára, hogy a létrára mászás állapotának örüljünk, hanem hogy elérjünk valahová. Milyen sok időnkbe kerül, míg megtanuljuk és megszokjuk a létrát, azaz megismerjük a Szentírást, az imádság szavait, megszokjuk a liturgikus énekeket, megtanuljuk a testtartásokat! Mégis tudjuk:

hirdetés

nem az a cél, hogy szerelmesek legyünk az imádkozásba, a szertartásba, a szavakba, a rítusokba – hanem az élő Istenbe.

Az a becsapó, hogy amikor már jártasak lettünk az imádkozásban, a szavakban, a dallamokban, a rítusokban, akkor elkezdjük otthonosan érezni magunkat mindebben, s megelégszünk azzal, hogy szépen elmondtuk, elénekeltük, testi rítusokkal kifejeztük. Az a becsapó, hogy az elért „imádságos állapot” valóban jutalmaz. Testileg is (jót tesz az agyműködésnek, oldja a testi feszültségeket) és lelkileg is (belső örömöt, eufóriát, békességet, vigaszt adhat), ám az imádság célja nem ez. Az imádság találkozás, amiben van sürgetés, felrázás is, alkalmanként Isten nem hagy békén, éppenhogy megfeszít! Az imádság nem eszköz az én lelki békémhez, hanem a létra tetején eljutás valami többhöz. Ne pipáljuk ki, hogy „imádkoztunk”, ha csak jó lelkiállapotba kerültünk.

Továbbá Tolsztoj nemcsak azzal elégedetlen, ha megelégszünk a szavak általi imádságos hangulattal, hanem a szavak tartalmával is gondja van: azok mindig emberiek. A nagy író csak tudja: milyen sok szót írt le, milyen monumentális regényeket írt, s tudta, hogy nem lehet szavakba foglalni az élet gazdagságát – élete közepén a világ megdöbbenésére abba is hagyta a szépirodalmi írást! Ugyanígy védeni akarja Isten gazdagságát is: bármilyen művésziek, tudományosak, pontosak is a szavak, Isten gazdagságát akkor sem képesek kimeríteni. Az embert képes elbűvölni az Istenről alkotott sok-sok gondolata, szava, tudományos tételei, de vigyáznunk kell: nehogy azonosítsuk a Végtelenséget a szavainkban és gondolatainkban megragadott kicsiny tartalommal.

Mindig félek attól, hogy egy számomra kényelmes istent imádok, aki pont annyira szigorú, amennyire nekem jól esik, s pont annyira irgalmas, amennyire nekem jól esik.

Isten többletét a saját gondolataimtól is óvnom kell. Szent Anzelm állítja: az emberi elme legnagyobb képessége, hogy el tudja gondolni Istent! Milyen csodálatos elménket minden nap erre a csúcsképességre fokozni, s milyen szegény, aki elméjét csak a napi csip-csup ügyekre fordítja, vagy megelégszik az Istenről eddig tudottakkal. Nem, az imádságban nemcsak békét, vigasztalást, érzelmeket keresünk, hanem a többet, az újat, a mást, a gazdagságot, az ajándékot, az eddig el nem gondolt összefüggéseket, az új utakat, az egyre érettebb bölcsességet, a soha nem sejtett szerelmet.

Természetesen Tolsztoj is belátja, hogy mégiscsak kellenek a szavak, jó dolog Istenről gondolkodni, Hozzá beszélni. Ám ezt csak „nyitánynak” tartja a legmélyebb istenkapcsolathoz. A legmélyebb szint, ha állandóan az Isten szent jelenlétében élünk (a Katekizmus is ezt tartja imának), ha egész életünkkel viszonyulunk Istenhez, a keresztény hagyományban ezt nevezzük szemlélődésnek. Így tehát nagyon izgalmassá válik a szavak és a szemlélődés viszonya: spirálissá. Egymást ajándékozóan erősítik, egyre feljebb segítik, de feszültségben is tartják egymást. Ez azt jelenti: maradjunk tudatában, bármilyen szépen énekeltünk, bármilyen okos gondolatokra jutottunk, bármilyen igaz szavakat mondtunk ki imádság gyanánt, ez még csak nyitány az azokon túli többhöz. Imádsággá attól válnak a szavaink, gesztusaink, énekünk, ha megtörténik egy „belső átlépés” Istenhez.

Ne elégedjünk meg az imádkozás „lelki állapotával”, ne legyünk szerelmesek az imádkozásba, legyen az nyitány a többre. Másrészt aki a csúcsra, a szemlélődésre vágyik, az ne vesse meg a lépcsőfokokat. Igenis kell a mindennapi szóbeli ima, a tömjén, az ikonok, a szertartások. Ha megértjük, hogy a közvetítő lépcsők közvetítők, akkor egyrészt belátjuk, hogy „csak” azok, de azt is belátjuk: ez mégsem semmi. Lám, még Isten is, amikor csúcsszeretetét közölni akarja, az Ő Igéje, Szava testesül meg. Krisztus emberi nyelven szól, emberi gesztusai vannak, s ezeket őrzi is az egyház a Szentírásban, a szentségekben. Isten sem tartja semminek a szót, a gesztust, a szimbólumot.