A válságos idők lehetőséget adnak a hitünk elmélyítésére

„A háború és a gazdasági válság megrémítette Európát, köztük a keresztyéneket is. Elképzelhető, hogy az elkövetkező idők nagyobb áldozatvállalást kívánnak majd a hívektől. Félelemre azonban nincs okunk, hiszen Isten megígérte, hogy gondoskodik az övéiről.” A Református.hu Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztort többek közt arról kérdezte, milyen szerepe van az áldozathozatalnak a keresztyén életben – ezeket a gondolatokat szemlézzük most.

Oroszország megtámadta Ukrajnát”, „Elfoglalták Csernobilt az oroszok, Kijevet akár még ma bevehetik”, „Globális élelmiszerválság küszöbén”, „A háború nagyot üt az európai gazdaságon, pörgeti az inflációt”, „Elszálltak az üzemanyagárak Európában”, „Ez már az igazi energiaválság: ütemezett áramszüneteket jelentettek be egy fővárosban”, „Már fűtési válság fenyeget a télen” – olvashattuk a sajtóban az elmúlt hetekben, hónapokban. A koronavírus-járvány enyhülése után éppen csak fellélegzett Európa, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát. A nyílt háború sokkolta az embereket, sokan egy harmadik világégéstől rettegnek, a begyűrűző válság miatt pedig a jóléti társadalom került veszélybe. Magyarországon az utóbbi generációk már hírből sem ismerik az élelmiszerhiányt vagy a pénz elértéktelenedését. A 20. század második felére hazánkban a „gulyáskommunizmus” viszonylagos jólétet teremtett, és elfeledtette a Kádár-korszak véres kezdetét. A fogyasztói társadalom kiteljesedésében a rendszerváltás, majd a 2008-as gazdasági világválság okozott némi törést, azonban ezek hatása közel sem mérhető a Rákosi-éra nélkülözéséhez vagy a világháborúk következményeihez. Ezen példák – nem kisebbítve a mostani helyzet súlyát – erőt kell, hogy adjanak, általuk ráébredhetünk, nagyszüleink, dédszüleink is átvészelték ezeket az időket.

A történelmi válsághelyzetek az egyházra is hatással voltak, ahogy a mostani állapotok sem kerülik el a keresztény közösségeket. Az áram és a fűtés ára például biztosan emelkedni fog, így a templomok és gyülekezeti épületek fenntartása is költségesebb lesz, ez pedig feltehetően nagyobb áldozatvállalást kíván majd a hívektől.

Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztor szerint mindenképpen különbséget kell tenni aközött, hogy valaki a hitéből fakadóan, életforma-szerűen gyakorolja az áldozathozatalt, és aközött, hogy valaki egy-egy alkalommal, akár egészen sokat is ad. Példaként említette a „Jónak lenni jó” kampányt, amely sokak szívét megindítja az adakozásra. Hangsúlyozta, hogy az ő nagylelkűségüket semmiképpen sem szabad kisebbíteni, ám

hirdetés

a kereszténység esetében az áldozatvállalás életformává kell, hogy váljon.

Példaként hozta az Újszövetségből azt az esetet, amikor a jeruzsálemi szegény gyülekezetnek gyűjtöttek. Pálék a tehetősebb gyülekezetekhez, például korinthusiakhoz fordultak adományért, a szegényebb macedón közösséget pedig nem kérték adakozásra. Azok azonban, ahogy Pál fogalmaz a Korinthusiakhoz írt levelében: „…erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek” – idézte. Ezek után kiemelte az ezt követő igeverset is: „És nem csak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.” Ebből következik, hogy őszintén, örömmel tudtak adni, nem pedig a kibúvókat keresték, pedig tényleg volt elég bajuk – magyarázta.

Végh Tamás egy személyes történetet is megosztott. Egy tizenhárom gyermekes hívő családhoz kellett elmennie, hogy átadjon egy üzenetet. Az édesanya a sok gyermek mellett is figyelt arra, hogy a szilvafájukról egy sapkányi gyümölcsöt szedjen neki, mielőtt elmegy. „Én, aki sokkal jobb anyagi helyzetből jöttem, bementem egy emeleteságyakkal teli házba, ahol tizenhárom gyermek lakott, és nem vittem még egy csokit sem. Nem kellett volna vigyek persze, csak beugrottam, de megszégyenülve éreztem magam. Ahogy ez az édesanya magától értetődően nem akart úgy elbocsátani, hogy ne adott volna abból, amiből tudott. Nála ez életforma volt” – mesélte.

Megjegyezte, hogy természetesen

az áldozatvállalást is józansággal kell tennünk, ahogyan Pál írja: „…azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok.”

 Létezik persze az a helyzet, mint az alabástromos asszony esetében, hogy nem a „józan” döntésre van szükség, hanem arra, hogy mindent odaadjunk, de összességében Isten nem egy hektikus életre hív bennünket – szögezte le.

Krisztus áldozata ránk is ösztönzőleg kell, hogy hasson.

Ha egyszer valaki átadta az uralmat az Istennek az élete fölött, akkor magától értetődő, hogy átadta az otthonát, az autóját, a pénzét, a munkáját, a szabadidejét. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy amit adunk, azt az Isten sokszorosan visszafizeti,

nem feltétlenül az anyagiak terén, hanem áldás formájában – hívta fel a figyelmet. Hozzátette, mindenkinek természetesen nem lehet adni, de ha az Úrral járunk, akkor meg fogjuk találni azokat a területek, amelyek a mi segítségünkre várnak.

„Öten voltunk testvérek, édesanyám pedig otthon maradt velünk, nem dolgozott. Édesapámat az ötvenes években egy kisebb gyülekezethez helyezték, nagyon szerényen éltünk, bár abban a korszakban mindenki, tehát ez nem volt annyira kirívó. A szüleim a hónap elején mindig félretették a tizedet, ez egy gyakorlat volt náluk, ebből sosem vettek el. Egy gazdagabb falusi családból egy gazdasszony megkérdezte: »Tiszteletesasszony, hát marad annyi?« Az édesanyám pedig azt válaszolta: »Nem maradna Lidi néni, ezt először csináljuk«” – emlékezett vissza.

Forrás: Reformatus.hu

hirdetés