Von Baxtelék 2012 nyarán jártak először egy holland csoporttal a szabolcsi Lónyán, ahová ruhákat és szeretetet hoztak a nehéz körülmények között élő gyerekeknek. A következő nyáron holland segítséggel felújították néhány család otthonát. Végül öt évvel ezelőtt Magyarországra költöztek. Gyermekeik akkor 8 és 12 évesek voltak. A Family Magazin interjúját szemlézzük, amelyet Révész Szilvi készített.
Mikor és miért döntöttetek úgy, hogy Magyarországra költöztök?
Janet: Isten hívása volt, és az engedelmesség útja. De nem volt könnyű döntés. A folyamat 2014-ben zajlott, 2015-ben költöztünk.
Miért pont a hajléktalanok felé szolgáltok?
Michael: Amikor Budapest utcáin hajléktalanokkal találkoztam, úgy éreztem, valamit tennem kell ezekért az emberekért. Akkor még Hollandiában éltünk, és ott elkezdtem matracokat, használt ruhákat gyűjteni nekik. Amikor éreztem, hogy Isten Magyarországra hív, tudtam, hogy mi nem fogunk egy új gyülekezetet alapítani, hisz itt már ezeréves a kereszténység, és sok-sok gyülekezet működik. De a szegényeknek, elesetteknek segíthetünk.
hirdetésJ.: Misi beleszeretett ezekbe az emberekbe. Egy évvel később elhozott Budapestre. Én egy vidéki lány vagyok, amikor kinéztem a kocsi ablakából, az első gondolatom az volt, hogy soha nem akarok itt élni. Aztán ahogy gyalogoltunk a városban, jártam az utcákat és találkoztam a emberekkel, Isten betöltötte a szívemet szeretettel és együttérzéssel irántuk, és elkezdődött ez az egész folyamat.
Hogyan indult a hajléktalangyülekezet?
M: A hajléktalanok között végzett utcai munkával. Rendszeresen látogattuk és segítettük őket, és beszéltünk nekik Jézusról. Aztán elkezdték kérdezgetni, hogy mikor és hol lesz istentisztelet, ahová eljöhetnének. Újra és újra kérdezték, hát elhatároztuk, hogy csinálunk egyet.
J: A Baptista Szeretetszolgálat kőbányai szociális központjában, a Maglódi úton kezdtük a munkát lassan már öt éve. Arra kértük az egyház egyik vezetőjét, hogy küldjön mellénk egy diákot, aki segít a tolmácsolásban, hisz nagyon kevés volt a magyar tudásunk. Egy idős, nyugdíjas lelkipásztor, Tőtős János bácsi érkezett, akiben évekig nagy segítséget kaptunk. Azóta is viccelődünk ezen vele, hogy ő a mi ,,diákunk”, akit Istentől kaptunk. Ott volt velünk minden csütörtökön és vasárnap. Ha kellett, segített a tolmácsolásban, időnként igét hirdetett, és beszélgetett az emberekkel, bármiről, ami érdekelte őket. Másik nagy segítségünk Rebeka, aki gitározik és az éneklést vezeti, és tolmácsol. János bácsit Hodozsó János váltotta fel, s ma a segítő stáb körülbelül húsz főből áll. Persze egy-egy alkalmon öt-hat segítő van jelen.
Hogy néz ki egy vasárnapi alkalom?
J: Fél 11-től kávéval és teával várjuk az embereket. 11-kor zenével kezdődik az istentisztelet. Utána mindenkit vendégül látunk egy ebédre, ami helyett most a koronavírus miatt élelmiszercsomagot osztottunk. Múlt vasárnap ppéldául 120 csomagot.
Olyan sokan voltak?
J: Igen, most a vírus idején még többen jöttek. Igaz, csak egy rövid szabadtéri alkalmat tartottunk, s segítőink is csak kevesen voltak, de az embereknek nagy szüksége volt a szeretetre, odafigyelésre.
Találkoztatok már Budapesten holland hajléktalannal is?
M: Igen. Két éve november végén telefonon hívott egy cukorbeteg holland férfi, aki sok rossz döntést követően útlevél nélkül, gyógyszerek nélkül, pénz nélkül és segítség nélkül maradt Budapesten. Pár napra befogadtuk, szereztünk neki ideiglenes úti okmányt, még inzulint is sikerült az egyik kórház igazgató főorvosának a személyes közbenjárásával. Amikor elment, akkor döbbentem rá, hogy milyen haszontalan misszionárius vagyok! A sok intézkedés közepette Jézusról ugyanis elfelejtettem beszélni neki. Két nap múlva azonban újra megjelent nálunk. Sőt, úgy alakult, hogy karácsonyra is itt ragadt, segített nekünk a hajléktalan gyülekezetben, így bőven volt lehetőségünk felé a bizonyságtételre is.
Mi volt a legemlékezetesebb élményetek a hajléktalanok között végzett munka során?
J: Közvetlenül a koronavírus kirobbanása előtti vasárnap én beszéltem az istentiszteleten. Negyvenöt-ötven ember lehetett, s hirtelen arra kértem őket, hogy tegye fel a kezét az, aki szeretve, elfogadva és biztonságban érzi magát ezen a helyen. Minden kéz a magasba lendült. Alig bírtak a székükön maradni, úgy nyújtották a kezeiket, és kiabáltak, hogy ,,Igen, igen, itt szeretetet kapunk”. Ez volt a legeslegszebb pillanat. Mert kezdettől az volt a célunk, minden másnál fontosabb volt, hogy így érezzék magukat.
M: Nekem az első bemerítés a legemlékezetesebb. Bár jó ideje foglalkoztunk már azokkal, akik készek voltak elköteleződni Jézus mellett, mivel hajléktalanokról beszélünk, nem lehetett előre tudni, hogy kik is jönnek majd el. Kora reggel izgatottan érkeztem a Maglódira, ahol a kapu előtt már két férfi várt. Egyiküket akkor láttam először, egy szállón hallotta, hogy ma bemerítés lesz. Végül kilencen pecsételték meg a hitüket aznap és döntöttek úgy, hogy elköteleződnek Jézus mellett. Hét férfi és két nőtestvér.
Hogy alakult azóta az első hitvallók élete?
J: Egyikük, Erika, korábban gyógyszerfüggő volt. Eldöntötte, hogy leáll. Mellette álltunk a rehab alatt is. Pár hónappal később sikerült a férjével az utcáról egy lakásba költöztetnünk, és a támogató programunk részeseiként szép lassan visszasegítenünk a társadalomba. Most Hernádon élnek egy olyan házban, amelyet a nyaranta érkező holland csoport segítségével lakhatóvá tettünk. Erika jelenleg egy csirkefeldolgozóban dolgozik.
M: Zsolt helyzete is hasonló. Hajléktalan volt. Függő és nagyon rossz állapotban. Bátorítottuk, hogy menjen el rehabra. Megtette. Segítettük őt a leállásban, a detoxon és az azt követő rehabilitáción is. Ma már nem az utcán él. Saját albérlete, munkahelye van, és folyamatosan fizeti vissza az adósságait. Józan, és minden héten eljön a gyülekezetbe. Úgy tapasztaltuk, hogy az utcán élő emberek nagy részének az életében történt valami hatalmas trauma, amiből nem tudott felállni, mert nem kapott megfelelő segítséget, támogatást. Zsolt például egy autóbalesetben veszítette el a feleségét és a gyermekét. Így került az utcára. Most újra van jövője. Mostanában volt az eljegyzése.
J: De a fájdalom is elkerülhetetlen. Nemrég veszítettük el Lacit, aki minden héten ott volt a gyülekezetben. Tudtuk, hogy beteg, többször meglátogattuk őt a sátorban, ahol élt. Aztán nem jött többé. A szomszédai a sátra előtt találták meg, ők értesítették a szállón élő testvérét, aki azóta már többször is eljött a gyülekezetbe. Laci elfogadta Jézust, tudjuk, hogy már egy jobb helyen van. De nagyon hiányzik vasárnaponként.
Fotó: Family Magazin
A Maglódi úton működő hajléktalan gyülekezet mellett heti rendszerességgel osztotok ételt a Déli Pályaudvarnál, és látogatjátok a város szélén élő fedélnélkülieket is. Nyaranta azonban tovább folyik a holland csoportok missziója mélyszegénységben élő magyarok felé. Hogyan?
M.: Tavaly két 18 fős és egy 36 fős csoport járt Magyarországon. Két csoport Tápióbicskén, egy pedig Tiszakerecsenyben szolgált. Az iskolákon keresztül nyújthatták be a családok az igényt a házaik felújításához való segítségre. Tavasszal személyesen is végiglátogattuk és megismertük az érintetteket, és így választottuk ki azokat, akik a segítséget kapták. Volt, ahol festésben, takarításban és kisebb javításokban segítettünk, de volt olyan ház is, ahol a tető helyreállítását végezte a csapat. Ezzel párhuzamosan angoltáborokat is tartottunk az iskolában. A gyerekek reggeltől estig ott voltak, és ebédet is kaptak. A nyelvtanulás mellett Istenről is hallhattak. A délutánok pedig kézműves foglalkozásokkal, játékokkal és sporttal teltek. Ezek a munkák részben év közben is folytatódnak. Tiszakerecsenyben 15 gyerekkel egy oktatási programot kezdtünk, melynek részeként a gyerekek a tanulási segítségen túl szőnyegszövést, angolt tanulnak, és az evangélium üzenetét is hallhatják hétről hétre. Tápióbicskén – ahol egyébként egy régi parasztházat alakítunk át a misszió központjává – öt családot támogatunk év közben is.
Milyen terveitek vannak a közeljövőre nézve?
M.: Nagy álmunk, hogy otthonhoz jussanak azok a barátaink, akik szeretnének kilépni a hajléktalanságból. Nyugaton egyre népszerűbbek az apró, könnyűszerkezetes tiny-házak. Ilyeneket szeretnénk építeni, felállítani. Az elsők már el is készültek, engedélyeztetésre várnak. De abban bízunk, hogy az első kis házikókat továbbiak követik majd. A hajléktalan gyülekezet is szépen erősödik, most az imádságra fektetünk nagyobb hangsúlyt. Szeretnénk, ha a testvéreink megerősödnének az imádságban. Ők pedig azt kérik, hogy indítsunk egy második gyülekezetet is a város túlsó felén, hisz nekik nem olyan egyszerű a mozgás. Tápióbicskén is többen kérték, hogy kezdjünk egy gyülekezetet. Meglátjuk, hogy vezet majd Isten.
Forrás: Family Magazin
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás