„A hit a teljes életszemléletemre, így a filmjeimre is kihat” – interjú Köbli Norbert forgatókönyvíróval

„Ha csak történelmi filmeket írhatok most már halálomig, akkor is nagyon boldog leszek” – mondta Köbli Norbert forgatókönyvíró, akinek legújabb filmje, A játszma most megy a mozikban. Olyan filmek köthetők hozzá, mint az Örök tél, a Félvilág, az Apró mesék, A vizsga vagy A berni követ. Köbli Norbert megosztotta velünk, hogyan ír forgatókönyvet, mi kell ahhoz, hogy egy filmre igent mondjanak és megjelenhessen, illetve hogy mi a filmkészítés legszebb és legnehezebb oldala. Az író beszélt a hitéről, az egyházzal való kapcsolatáról és arról is, mit jelent két világban jelen lenni egyszerre.

Arra gondoltam, hogy kezdhetnénk a történeted elejéről, mert pont kitettél nemrég a közösségimédia-oldaladra egy tízéves korodban írt kis szöveget, forgatókönyv-kezdeményt. Már akkor benned volt szenvedély a történetmesélés iránt?

Most, hogy visszanéztem ezeket a harmadikos füzeteket, egyrészt az tűnt fel, hogy a nyolcvanas években milyen sok fogalmazást kellett írnunk. Az én fiamnak, az osztályának alig-alig kell. Lehet, hogy a fogalmazás mint olyan már ki isment a divatból. Mi akkoriban 8-10 fogalmazást írtunk évente Nyári élményeim, Izgalmas kalandom meg ehhez hasonló címekkel. És most, ahogy visszaolvasom őket, feltűnő, hogy milyen olvasott gyerek voltam. Ötéves koromtól faltam a könyveket.

Ez azért nem gyakori.

Első nap az iskolában A jedi visszatér-t olvastam a pad alatt. Az osztálytársaim mesélték, én már is nem emlékeztem rá. A sok olvasástól aztán kialakult a saját, egyéni stílusom. El tudtam mesélni a napomat úgy, hogy érdekes legyen. A minap megkérdezte tőlem a fiam, hogyan tud az ember okos lenni. Mondtam neki, hogy nagyon sokat kell olvasni. Ma már a könyvek titkos tudás hordozói.  Ha százból egy ember olvas könyveket, az az egy szinte szuperképességre tesz szert a többiekkel szemben.

Ezek szerint már korán észrevetted, hogy jól tudsz fogalmazni, hogy neked ez könnyen megy. De mégsem forgatókönyvíróként indult a pályád, hanem filmforgalmazóként dolgoztál sokáig.

Úgy voltam vele, hogy amíg nem tudok ott dolgozni, ahol szeretnék, amíg nem lehetek forgatókönyvíró, addig is valahol körülötte legyek. Ha szeretnél valahol lenni, valahol tartani, de még nem még nem tartasz ott, legalább közelíts a célod felé – akármilyen területről van is szó. Jómagam tíz éven át írtam forgatókönyveket saját magamnak, és amikor már elég jónak találtam őket, megmutattam másoknak is.

Mielőtt főállású forgatókönyvíró lettem, elvégeztem a jogi egyetemet. Untam, és azt éreztem, hogy ilyen unottan én csak közepes jogász lehetek.

Nem akartam közepes lenni semmiben, a legjobb akartam lenni.

Hobbiként tekintettem arra, hogy filmeket nézzek, filmeket írjak. Így hobbiként, szinte észrevétlenül sikerült beletennem napi három óra munkát, évente1000 órát, 10 év alatt tízezer órát. Ahhoz, hogy valamiben kitűnj, tízezer munkaórát kell ráfordítanod. Élsportolóként, művészként vagy bármilyen más területen. Ezt én játszva ráfordítottam.

Mert élvezted, gondolom.

Nem tudtam, hogy valamire készülök, sosem tűnt munkának az írás. És egyszercsak készen álltam. A hobbim lett a munkám, az életem, a hivatásom. Azt csinálhatom nap mint nap, amit szeretek és alig hiszem el, hogy még fizetnek is érte.

Ahogy végigolvastam a listát a filmjeidről, nagyon sokféle műfajban írtál már. A forgatókönyvírói pályád elején inkább vígjátékok szerepelnek, például a 9 és fél randi. Jópár éve viszont már inkább a történelmi drámák felé mozdultál el.  Azt feltételezem, ezek állnak hozzád közelebb. Milyen a viszonyod akár a régebbi, akár az újabb filmjeidhez?

A forgatókönyvíró munkája kicsit olyan, mint egy jéghegy: a csúcsa az, ami megvalósul és a közönség elé kerül, de ennél jóval több írás születik. Nagyjából minden ötödik filmtervre jut egy megvalósult film. Az én esetemben mondjuk három-négy forgatókönyvből egy valósul meg. Szóval bőven vannak a fiókban olyan forgatókönyveim, terveim, amelyekből nem lett film. Írok sci-fiket, horrorfilmeket is. Szeretném sok mindenben kipróbálni magamat, de a piac úgy működik, hogy amit jól csinálsz, azt várják tőled évről évre. És ahol eldől, hogy milyen filmek készüljenek, ott a történelmi filmterveimet preferálják. Én ezért nem is hibáztatok senkit. Örülök, hogy egyáltalán valamit preferálnak. (nevet)

Fotó: Katona Flóra 

Sokan csak álmodoznak arról, hogy egy forgatókönyvüket kiválasztják és megfilmesítik.

Lehet, hogy most csak egy műfaj látszik belőlem, de abban jó vagyok. Nyilván mindenki nagyon színes karrierről álmodozik, és nagyon sok mindent meg akar mutatni magából, én is így vagyok ezzel. Reméljük, hogy idővel ez megvalósul. De egy film nem olyan, mint egy regény, hogy elhatározom, hogy kiadom, akár magánkiadásban. A filmkészítés nagyon drága műfaj, és sok tényező együttállására van szükség, hogy megszülethessen.

Gondolom, azért is van ez így, ahogy mondod, hogy most a történelmi filmjeid preferálják, mert ebből már volt gazdasági haszon,  és akkor maradjon az, ami bevált.

Nem mondhatom, hogy bármelyik magyar film gazdasági haszont termel. A magyar film csak kulturális hasznot tud termelni, de az épp elég. Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában vannak különböző, folyamatosan változó kultúrpolitikai elvárások, szempontok. Éppen az adott kormánybiztostól függ, hogy ő most milyen filmet szeretne. Tulajdonképpen e szerint dől el, hogy milyen film valósulhat meg.

Mit szeretsz leginkább a mostani forgatókönyveidben?

A történelem nagyon változatos, nagyon sok jó történet van benne. Gyerekkoromban is imádtam a történelmet, nagyon jó tanáraim voltak, úgyhogy

ha történelmi filmeket írok most már halálomig, akkor is nagyon boldog leszek.

A történelmi filmek mellett szeretem a párkapcsolatról szóló sztorikat is, például a Félvilág című film is egy párkapcsolati történet. Nagyon érdekel a férfi és a nő misztériuma, az, hogy együtt hogyan boldogulnak. Mi áll közéjük és miért – ez visszatérő témám. A történelmi filmjeimbe is sokszor beleszövöm.

Ahogy látom, ez a kettő működik is együtt. A történelmi filmjeid főleg a XX. századról szólnak, ez a kedvenc korszakod?

Realista alkotó vagyok. Ez azt jelenti, hogy szeretem reálisan ábrázolni a korszakokat, az embereket, az összes mozgatórugójukat a rájuk ható külső-belső tényezőkkel együtt. A XX. századot még értem, és úgy érzem, hogy reálisan tudom ábrázolni. Közel van hozzám. Az egyik nagyapám az első világháborúban harcolt, a másik a másodikban, így családilag is értem az egészet, tudom vizualizálni, tudom, hogyan beszéltek az emberek, hogyan viselkedtek. Minél korábbra megyek vissza a történelemben, annál bizonytalanabb leszek a saját képességeimben, illetve abban, hogy jól ragadom-e meg karakterek beszédét, viselkedését, jól értem-e, hogy milyen tényezők hatnak rájuk. Nem szeretnék légből kapott, felszínes dolgokat írni, ha viszont jól megalapozott történeteket akarok, akkor értenem kell az egész világot, a társadalmat, amelyben elődeink éltek.

Fotó: Katona Flóra 

Hogy lehet kiküszöbölni, hogy ezek a történelmi filmek ne kapjanak aktuálpolitikai színezetet? Egyáltalán ki kell küszöbölni?

Nem lehet kiküszöbölni, mert a történelmi film mindig a jelenről szól, a jelenből írja valaki a közönségnek. Nem tudsz elvonatkoztatni attól, hogy a jelenben élsz. Ám fontos látni, hogy

a film nem alkalmas az aktuálpolitizálásra. Aki arra használja, az  tévúton jár.

Az aktuálpolitikára a stand-up műfaja a legalkalmasabb, mert kiállsz a színpadra, és amit mondasz, attól vicces, hogy aktuális, az adott pillanatban mindenki érti. A színház is gyorsan képes reagálni. Az is inkább egy politikai közeg, sokszor aktuálpolitikai. A film ezzel szemben lassú reagálású. Ha én most nekiállok valamit írni, akkor két-három év múlva látja a közönség. És ha ma valamit én nagyon aktuálisnak és fontosnak érzek, három év múlva már lehet, hogy senkit nem érdekel.

Amikor a múltról beszélek, azt szeretném megmutatni, hogy mik azok a mintázatok, amelyek már előfordultak az emberi történelem során, és hogyha újra jönnek, akkor erre milyen válaszok adhatók.

Tehát a múltról azért beszélek, mert a jövő nagyon foglalkoztat.

És ahhoz, hogy a jövőt kiismerjem, magánemberként is, íróként is, a múltba kell visszanéznem. Ha hasonló dolgok történnek, vagyis a mintázatok visszatérnek, felismerjük, hogy ilyen már volt. Aktuálpolitizálni nem szeretnék – bár azt is tudom, hogy egy olyan országban élünk, ahol az István, a király a mai napig aktuálpolitika.

Amikor egy rendezvényen egyszer beszéltél a filmterveidről, akkor szóba jött, hogy lehet, hogy Trianon is meg lesz filmesítve, azzal mi lett végül? Mi akadályozta meg?

Valóban volt egy filmtervem Trianonról, de soha senki nem támogatta. Újra és újra próbálkoztam, különböző korszakokban, különböző kormánybiztosoknál, de ez valamiért nem ment át. Lehet, hogy a filmtervben van a hiba? Vagy a téma az oka? Nem tudom. Nehéz ez a Trianon, a kultúrpolitikusoknak is. Előjöjjenek-e vele, ha igen, mit gondolnak a szomszédaink rólunk? Óvatosnak kell lenni, hiszen jó viszonyra törekszünk velük.

Mi a nehéz a történelmi drámák esetén – azon kívül, hogy ezek szerint nem mindegyik megy át a rostán?

A forgatókönyvben az író nem ügyész, nem is védőügyvéd, nem egy egyoldalú támadást indít egy ügyért, vagy egy ügy ellen. Amikor nézőként azt érzed, hogy az író már eleve állást foglalt, akkor a film nagyon átlátszó és emiatt unalmas lesz.

Akkor erős egy forgatókönyv, ha az író egyszerre az ügyvéd és az ügyész, és mind a két oldalt bemutatja.

Ezt nevezzük dialektikának – de ettől nem kell megijedni, nem a marxista értelmében mondom, hanem az ógörög értelmében: ebből ered a dialógus, ami átbeszélést, párbeszédet jelent.

Először az egyik oldalnak érvelek, aztán a másiknak. És a film végére bizonyítva érzem egyik vagy másik oldal igazát. A film nélkül nem tudnám, hogy kinek van igaza. Végig kell néznem a két órát, amely során a karakterek a tetteikkel bizonyítják a maguk igazát. Pro vagy kontra.

Mondjuk az Antigonéban kinek van igaza?  Annak a nőnek, aki el akarja temetni a testvérét – hiszen joga van hozzá, temetetlenül nem maradhat a halott – vagy  Kreónnak, aki azt mondja, hogy már kiadtam egy rendeletet, hogy nem szabad eltemetned, mert a város ellen lázadt, és ha most ezt a rendeletet visszavonom, akkor gyenge kezű uralkodónak fogok tűnni, és káosz lesz. Mindenkinek igaza van, legalábbis első blikkre. De hogyha végigírom a történetet, akkor derül ki, hogy mi az igazság.

Fotó: Katona Flóra 

Te íróként már az elején tudod, hogy mi lesz a vége a dialógusnak vagy számodra is közben derül ki, ahogy az érvek és ellenérvek összecsapnak?

Mindezt én sem tudom előre íróként, számomra is kérdés, engem is a kíváncsiság hajt. Mindig van egy előfeltevésem, és ennek igazolására kell megírnom a forgatókönyvet. Lehet, hogy sikerül igazolnom az előfeltevést, de az is lehet, hogy egy másik következtetésre jutok a végére. Ami fontos, hogy sem a tételt, sem a konklúziót nem szabad kimondani a néző helyett, mert a szájbarágás megöli a néző örömét.

Te csak annyit mondj meg a nézőnek, hogy kettő meg kettő, de soha ne mondd ki azt, hogy az négy.

Azt a néző magának rakja össze, erre is kell alkotás közben figyelni, hogy a képzelete végig működésben maradjon.

Tehát igazából a nézőknek is bele kell tenni energiát a filmbe.

Igen. Sokszor, amikor este választhat az ember, hogy nézze meg az új iráni filmdrámát, ami nagyon jó lesz, de nagyon sok energiát fog igényelni, mert ott majd meg kell rökönyödni, sírni kell – vagyis érzelmi energiát kell beletenni – vagy nézze meg inkább a Halálos iramban tizedik részét, akkor az az utóbbi mellett fog dönteni. Miért? Mert akkor passzívabb maradhat, minimális energiát kell beleraknia a filmnézésbe. Tisztelem azt a nézőt, aki veszi a fáradtságot és megnézi a nehezebb filmeket is.

Nemrég jelent meg a mozikban az új filmed, A játszma, Kulka Jánossal a főszerepben. Mi adta az inspirációt, hogy ezt megírd?

Azt gondoltam, soha nem fogok folytatást írni se A vizsgához, se más filmemhez. Eltelt öt év, akkor már gondolkoztam, hogy talán mégis jó lenne, de nem sikerült rájönnöm, hogyan fogjak hozzá. Annyira kompakt, kerek történet A vizsga, hogy folytathatatlannak tűnt. Eltelt még öt év, és akkor beugrott, hogy azt kell megírnom, hogy Markó Pál karakterének is agyvérzése volt, ahogy Kulka Jánosnak, és valahogy elégtételt kell venni azért, ami az első részben történt vele. Nem csak azért, hogy kirúgták, hanem egy családi tragédia miatt is. Utólag megértettem, hogy A vizsga sikerének a titka az volt, hogy jó szerepeket írtam. Tehát nemcsak egy történetet és nemcsak karaktereket, hanem olyan szerepeket, amelyeket a színészek örömmel játszanak. A színészek el vannak kényeztetve, a színházban a világirodalom legnagyobbjait játszhatják. Amikor egy film forgatókönyvét megkapják, az azokhoz a nagy színházi szerepekhez képest gyenge-közepes.

Tegnap mondjuk Hamletet játszott, tegnapelőtt Kreónt, és akkor ehhez képest jönnek a filmszerepek.

Sokan nem tudják, egy színész annyit keres egy nap alatt a filmforgatáson, mint egy teljes hónap alatt a színházban. Így egy gyengébb filmszerepre sem mond nemet, de ha nincs más motivációja, csak a pénz, akkor olyan is lesz az alakítás. Ezért próbálok olyan szerepeket írni nekik, hogy örömmel jöjjenek, hogy azt érezzék, ez olyan, mint a színház. Plusz szerencse, hogy együtt tudott maradni az eredeti csapat, tehát azok szerepelnek A játszmában, akik A vizsgában is.

Az eddigi filmek közül van olyan, amelyik nagyon közel áll hozzád?

A filmjeim olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Mindet egyformán szeretem. De ha muszáj mondani valamit, akkor a Félvilág szerintem nagyon jól sikerült, A vizsga is jó lett, az Örök tél is. (A filmben nyújtott alakításáért Emmy-díjat kapott Gera Marina színésznő 2019-ben – a szerk.)

Nem is tudsz választani.

Nem, tényleg nem tudok. A játszmát most nagyon szeretem, sok biztató visszajelzést kapok a szakmától is, a nézőktől is. Aztán majd ősszel jön a Blokád, amely az Antel József idején történt taxisblokádról szól.

A Hosszú Katinkáról szóló filmben is részt vettél, ha jól tudom.

Igen, Lajos Tamásnak, a producernek segítettem, mert ugye a dokumentumfilmet nem írják, azt az élet írja. Az írás része itt igazából a szerkesztés. A feladatom az volt, hogy segítsek összeállítani a filmet a forgatott anyagból. Nagyon jó kreatív csapat jött össze, a film is jó lett.

Sok díjat kaptak már a filmjeid is, te is. Ott van a polcodon többek között egy Balázs-Béla díj, egy Arany Hugo-díj, illetve A Magyar Filmdíj a legjobb forgatókönyvírónak. Neked milyen visszajelzések számítanak leginkább: a szakmai elismerések vagy a közönségé?

A saját magamé. A karrierem elején volt olyan filmem, amelynek sok nézője volt, pénzt is kaptam érte, és ott álltunk a díszbemutatón, mégis végtelen ürességet éreztem, mert rossz volt a film. Nagyon örülök, hogy ez megtörtént velem a karrierem elején, mert világosan megértettem akkor, hogy a pénz nem boldogít. A siker sem. Onnan indul minden, hogy ha én jól végeztem a munkámat, akkor a munka önmaga fizetsége. Nagyon jó persze, ha kapok érte fizetést is, mert el tudom tartani a családomat. Jó, ha jönnek a díjak is, de ezt már magamban úgy hívom, hogy “kedves ráadás.”

Hogy zajlik a forgatókönyvírás nálad a gyakorlatban?

Nincs más titok, mint a rengeteg befektetett munkaóra. Nagyon szenvedélyesen kell szeretni a munkádat ahhoz, hogy ezt a rengeteg munkaórát képes legyél ráfordítani. A munkaóra alatt azt értem, amikor kizárok minden mást és csak a forgatókönyvvel foglalkozom. Ilyenkor egyedül vagyok, teljes csendben és ezen gondolkodom. Ezt kell csinálnom mindennap hónapokig, hogy megszülessen a forgatókönyv. A veszély az, amikor ebből a „remete” életből a külvilág szólít, és akkor menni kell, sajtózni, interjúkat adni, szerepelni. Utána sokkal nehezebb visszarázódni.

Tehát a munkámnak egy jelentős része az az, hogy ugyanabban a hangulatban, stílusban kell maradni, benne maradni egy világban, egy karakterben. A legjobbak azok az időszakok, amikor semmi nem gátolja ezt a folyamatot, és akkor három hónap alatt el tudok készülni egy forgatókönyvvel. Írás közben folyton perspektívát kell váltanod, íróként te vagy minden karakter egyszerre. Úgyhogy ez a skizofréniának egy ilyen törvényes formája. (nevet)

Pont olvastam a Képmásban még 2019-ben megjelent interjúdat, ahol azt mondtad: „rájöttem, hogy nekem folyamatosan két világban kell jelen lennem egyszerre”. Ez nem őröl fel?

Szerintem minden ember a maga módján, a maga munkájában ugyanezt éli meg. Magánélet és karrier: nem mindig könnyű átváltani egyikből a másikba. Ha úgy mész neki egy hétvégének, hogy még tudod, hogy munkád van, de közben részt kéne venni a családi életben, akkor két világban kell jelen lenned egyszerre. Ilyenkor van az ember fejében egy ütközés, és csak azt veszed észre, hogy feszült vagy. Igyekszem én is rendes emberként funkcionálni a társadalomban, de az írás valójában szerzetesi munka. Ha az ember komolyan veszi, akkor ez mindent felemésztő dolog.

Az elmúlt években megváltozott a magyar filmek megítélése. Régen volt egyfajta lenézés, hogy a magyar film gagyi, nem szeretjük, de mintha ez már kezdene átalakulni. Te is így látod? Szerinted mi hozta ezt az áttörést?

Igen, így látom én is. Az egyik áttörés az, hogy van egy olyan új filmtörvény, amely által több pénz jut a filmekre. Ez egy nagyon pénzigényes műfaj, és nem azért, amit hisznek az emberek, hogy a trükkökre, a sztárgázsikra vagy a díszletre kell, hanem az időre. Attól lesz jó a film, ha van idő leforgatni. Ha mondjuk valami ötven napig tud forogni, az egy jobb film lesz, mintha húsz nap lenne csak rá. Tehát a filmekben a pénz az időre fordítódik. Arra, hogy elégszer föl tudjuk venni, hogy a hibákat ott helyben ki tudjuk küszöbölni, hogy a legjobb megoldások szülessenek. Soha nem állt még rendelkezésre annyi pénz a filmek finanszírozására, mint most.

A másik, hogy a forgatókönyvíró szakma erőre kapott, meg egyáltalán életre kelt. Hagyományosan a forgatókönyvíró Magyarországon egy cenzort jelentett a Rákosi-rendszer idején, ahol a politikai bizottság mondta meg a témákat, és a forgatókönyvíró képviselte ezt. Felügyelte, hogy politikailag mi fér bele és mi nem. A rendezők próbáltak lázadni a „kézivezérlés” ellen, ezért kivették a  forgatókönyvírókat. Azt mondták, „ne legyen a nyakunkon egy ilyen cenzúra”. Végül ők maguk írták a filmeket a ’90-es évekig, ami a legszomorúbb időszaka a magyar filmnek, mert megszűnt a finanszírozás, és kreatív értelemben is nagyon szomorú időszak volt. A forgatókönyvírás mint szakma csak 2008-ban indult újra, tehát 1971-től 2008-ig nem voltak külön forgatókönyvírói a filmeknek.

Újra el kellett fogadtatni, hogy ez egy szakma, egy mesterség, ennek szabályai, iskolái vannak.

Az elmúlt tíz évben vált ez elfogadottá, és jobbak lettek a filmek tőle, már rendesen meg vannak írva.

Fotó: Katona Flóra 

Hadd utaljak vissza az egyik mondatodra: szerzetesi pályához hasonlítottad a forgatókönyvírást. Milyen a kapcsolatod Istennel, hiszel benne egyáltalán?

A bátyám katolikus pap, a szüleim is hívők. Piaristákhoz jártam iskolába, ami egy időre megnehezítette a hithez való kapcsolódást, mert bár voltak jó tanáraim, akikre a mai napig felnéznek, de olyan papok is voltak, akik lejáratták előttem magukat és az egyházat is. Jó időbe telt, mire vissza tudtam kanyarodni a hitemhez, sok fenntartásom volt a katolikus egyházzal szemben. Mégis ha valaki elkezdi szidni az egyházat, akkor én vagyok az első, aki a védelmébe veszi. Úgyhogy katolikusnak tartom magam, aki közben küzd önmagában. Nemrég újraolvastam a négy evangéliumot, és most Márk evangéliuma tetszett a legjobban. Tehát

hiszek az evangéliumban, hiszek Jézusban, hiszek a tanításban.

Gondot okoz összeegyeztetni az Ószövetséget az Újszövetséggel, ezt még nem tudtam helyretenni magamban.

A munkádra, az írásra van bármilyen hatással a hited?

A hitem a teljes életszemléletemre kihat. Mindaz, amit tanultam Dombóváron a családban, a hittanórákon és aztán a piaristáknál, meghatározta, hogy ki vagyok. Így vagy úgy, de mindenhol tetten érhető ez a munkámban.

Szilágyi Anna 

hirdetés