Szabadnak érzed magad? Mi a különbség a ragaszkodás és az elköteleződés között? Miért félünk a függéstől? Ehhez hasonló mélységű kérdésekre keressük együtt a válaszokat a jezsuitákkal a Montserrat-csatorna legújabb, Párbeszéd című adásában. A kérdéseket a magyar cserkészek tették fel Nagy Bálint jezsuita atyának címezve.
Van olyan dolog, amely nélkül nem tudsz meglenni egy napig vagy egy hétig?
Elsőre az életfunkciókhoz szükséges dolgok jutottak eszembe, amelyek nélkül nem tudok meglenni, például az alvás ilyen. Ami nélkül még nagyon nehéz, hogyha túl sűrűvé válik egy nap, és nincsenek énidőim. Ez jelentheti azt, hogy csak teszek egy kört a rendházunk körül, edzek, vagy csak egyszerűen sikerül kiszellőztetni a fejem, engedni, hogy a dolgok utolérjenek.
Jelen pillanatban és általánosságban szabadnak érzed magad?
Attól függ, hogy értelmezem a szabadságot. Szabad vagyok-e, hogy na, most éppen ahhoz van-e kedvem, hogy még délután pihenek egy órát, ilyen értelemben nem. Nem érzem azt, hogy mindig azt tenném, amihez éppen az adott pillanatban kedvem lenne. Ez a felsőbb szint. Viszont mélyebben egyre szabadabb vagyok. Azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Ott van egy szabadságtapasztalat, hogy ez az én életem, és tényleg az enyém. Jezsuitaként is annyira jó megélni azt, hogy ha hazamegyek, akkor a rendházban ott vannak a rendtársaim, tök jó beszélgetések alakulnak ki spontán módon, és valóban számíthatunk egymásra.
Megélem, hogy együtt több, együtt szabadabb.
Mi a különbség a ragaszkodás és az elköteleződés között?
A ragaszkodás önmagamra irányul, az elköteleződés pedig a másikra. A ragaszkodás, hogyha szimbolikusan beszélünk róla, akkor olyan, mint egy ökölbe szorított tenyér. Meg akarom ragadni, ragaszkodom. Az elköteleződés pedig olyan, mint egy nyitva tartott tenyér. Neked adom, odaadom magam. Olyannak lenni, mint a víz. Ha a vízbe belemeríted a kezedet, akkor az igazodik ahhoz, ami benne van, vagy a bögrében lévő folyadék igazodik a bögréhez. A víz jelen van, de hogyha a vizet meg akarod ragadni, akkor kifolyik a kezed közül. Az elköteleződésnél tehát tudunk élni, alkalmazkodni, szabaddá válni valamire.
Semmilyen körülmények között nincsen jó fajta ragaszkodás?
De, lehet jól érteni a ragaszkodást. Például egy napirendhez, egy orvos által előírt diétához, az egészséges alvásmennyiséghez ragaszkodni, ezek jó dolgok. Viszont hogyha mereven ragaszkodunk a kereteinkhez, az nem annyira ideális, nem segítség számunkra. Szent Ignác beszél arról egy könyvében, hogy vannak bennünk rendezetlen ragaszkodások, amelyek megkötnek bennünket. Amikor imádkozunk, akkor ezeket elengedhetjük, nem kell körülöttük forogni. Rendeződhet az életünk Isten jelenlétében. Hogyha az identitás megmerevedik, hogyha nagyon mereven élek, akkor az törik. Gyakorolnunk kell, hogyan leszünk lazultabbak, hogyan bánunk azokkal az élethelyzetekkel, szituációkkal, amelyek nem rajtunk múlnak, hanem érkeznek felénk.
Mennyire lehetünk őszinték Istennel a ragaszkodásainkat illetően?
Az első kérdés az, hogy magunkkal őszinték vagyunk-e. Mielőtt Istennel őszinték tudnánk lenni, előtte meg kell tanulnunk együttérezni saját magunkkal. Nagyon nehéz úgy őszintének lenni valaki mással vagy az Istennel, hogyha magammal még nem vagyok az. Mert akkor általában az szokott előjönni, hogy mit kéne érezni. Mondok egy személyes példát. Nemrég volt egy szentségimádás, amit elég hosszúnak éreztem. És ha őszinte vagyok, akkor unalmas volt. De mondjuk papként nagyon ciki ilyet mondani, hogy unod a szentségimádást. Elmondtam Istennek, hogy „Uram, ne haragudj, de ez most unalmas, unlak”. Amikor ezt kimondtam neki, azt válaszolta, „Bálint, te is unalmas vagy”. És tök igaza volt. Nagyon-nagyon felszabadító volt utána. Azt éreztem, hogy megérkeztem, onnantól már nem volt unalmas. Fontos, hogy merjünk őszinték lenni az imádságban, mert ott válik valóssá az ima.
Adhat a ragaszkodásom biztonságot, és ezáltal belső szabadságot?
Ezek mögött a kérdések mögött ott van egyfajta féltés, hogy ugye ragaszkodhatunk azért ahhoz, ami nekünk fontos? Vannak keretek, kapcsolatok vagy akár valami konkrét dolog az életünkben, amit nem akarunk elengedni. Ennek a megélése, kimondása fontos.
Mondok egy példát: a gazdag ifjú. Jézus azt mondja neki, hogy kedveli. Nagyon normális, egészséges srác, az Úr lát fantáziát benne, hogy tanítvány legyen. Beszélnek, és Jézus annyit kér tőle, hogy gyere, add el, amid van, és kövess engem. A gazdag ifjút megérinti a meghívás, de nem tudja elengedni, amije van, szomorúan elfordul és távozik. Mi lett volna akkor, ha a gazdag ifjú elmondja Jézusnak ezt? „Nem értem. Nem szeretném elengedni ezeket. Nem akarsz mást kérni? Miért kérsz tőlem ilyen nehezet?” Ha a gazdag ifjú őszinte lett volna ebben a helyzetben önmagával és Jézussal, és kimondta volna neki az érzéseit, lehet, hogy Jézus azt válaszolta volna neki, hogy „nyugi, százannyit adok”. Akkor van egy párbeszéd.
Nem mindegy, hogy mibe helyezed a biztonságot.
Vannak életállapotaink, helyzeteink, ahol mindegy, mibe, csak valamibe bele lehessen kapaszkodni. A képzésünk végén volt egy pár hónap, amit hospice-ban, a haldoklók mellett töltöttem, beszélgettem velük papként, gyóntattam, ápoltam őket, ott voltam mellettük a haláluk pillanatában. Nem volt könnyű, de nagyon fontos tapasztalat volt. Megdöbbentő, hogy igazából az a téma, hogy mi történik a halálunk előtti napokban, hetekben, arról szól, hogyan lenne jó élni. Mi fontos az életben igazán? Ott azok a témák, mint mennyi pénzed van, mennyi diplomád van, nem fontosak.
Ami a halál előtt fontos, úgy tűnik, a kapcsolataid. Szeretsz-e, szeretve vagy-e, milyen emlékeid vannak azokkal, akik közel voltak hozzád? Tudsz-e bízni Istenben?
Persze nem rossz az, ha sok pénzt keresel és jóra használod, nem rossz az, ha tanulsz, ha sok diplomád van, sőt! Tegyél meg mindent, ami most a korodban feladatod, rajtad múlik. De ez vezet valahova, ezt valamiért teszed, ez nem önmagáért van. Hogyha apa leszel, ne mondd azt, hogy „én dolgozom azért, hogy a gyerekemnek jó legyen”, de közben nem töltesz időt a fiaddal/lányoddal a sok munka miatt. Ugyanez igaz papként, szerzetesként, hogy szolgálsz, szolgálsz, szolgálsz, azért, hogy az Istennek jó legyen, de kéri Ő ezt? Imádkozol még? Vele vagy? Az Istennel való kapcsolatból tud születni valami, ami a te utad lesz, a te életed lesz, ahol a helyeden vagy, aki te vagy.
Miért félünk a függéstől?
Hát azért, mert nem jó függeni. Nem jó, hogyha függünk emberi kapcsolatoktól, élvezeti cikkektől, munkától. Szabadságra vagyunk megteremtve, megalkotva. Van bennünk egy kettősség: vágyunk keretekre, arra, hogy valaki mondja meg, mit tegyünk, de közben arra is vágyunk, hogy hagyjanak végre békén.
Amikor megszületünk, függünk az édesanyánktól, az ő testi érintésétől, szeretetétől, táplálásától, ki vagyunk szolgáltatva, de örökké nem maradhatunk így. Nagyon hasonló az Istennel való kapcsolatunkban is, hogy mi függünk tőle. Egészen ki vagyunk szolgáltatva, rászorulunk, de amint engedjük, hogy tápláljon, amint növekszünk,
látjuk, hogy Ő szabadnak teremtett.
Egy hegymászó, amikor ki van kötve, az biztonságot jelent, hogyha véletlenül lecsúszna, akkor megtartják. Megfog a társad. Ez egy lelki tapasztalat, hogy vannak ilyen jellegű függéseink, amelyek viszont életet mentenek, segítenek megmaradni, hogyha elesnénk, vagy nem jól kapaszkodnánk a hegymászás közben. A kérdés, mibe, kibe helyezzük ezt a fajta biztonságunkat? Az Istenbe helyezett bizalom a sziklára épített alap, az a kötél, amely megtart bennünket bármilyen élethelyzetben. És hogyha elszakad a kötél, Ő akkor is utánunk nyúl.
Az imádság nemcsak a te cselekvésed, hanem ahogyan Ő utánad jön, ahogyan Ő elkap, ahogyan Ő veled van.
A teljes adást megnézheted itt:
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás