2022. 06. 04.

„Nem vagyunk tudatában annak, hogy a Szentlélek mekkora ajándék” – nagyinterjú Kovács Gergely gyulafehérvári érsekkel

Éveken át dolgozott azért Rómában, hogy Márton Áront boldoggá avassák – majd Isten és az élet úgy hozta, hogy az utóda lett a szentéletű erdélyi püspöknek. Kovács Gergely atya több mint két éve a Gyulafehérvári Főegyházmegye érseke, amely 58 ezer négyzetkilométert ölel át. Nem csoda, hogy szinte egy szabad perce sincsen a kézdivásárhelyi születésű érseknek, aki ennek ellenére is a 777 rendelkezésére állt, hogy többek között Novák Katalin köztársasági elnök erdélyi látogatásáról, Márton Áron boldoggá avatásának helyzetéről, a magyar-román kapcsolatokról – és természetesen pünkösd ünnepéről beszélgessünk.

Nemrég Ön is személyes tanúja lehetett Novák Katalin köztársasági elnök első erdélyi látogatásának, olyannyira, hogy a frissen megválasztott közjogi méltósággal együtt utazhatott az Ön szülőföldjére – derült ki egy Facebook-bejegyzésből. Milyen benyomása volt Magyarország új köztársasági elnökéről?

Az utazás számomra is meglepő volt – és egyben nagy megtiszteltetés is. Ennek a közös útnak a hátterében az állt, hogy a gyulafehérvári látogatás időpontja viszonylag későn dőlt el, mert néhány bizonytalan tényezőt tisztázni kellett. Amire megkaptuk a meghívót, addigra már a naptárunk teljesen tele volt – én diakónust szenteltem Csíksomlyón, míg Kerekes László segédpüspök bérmált. Ezért kértem is Elnökasszony megértését, amiért nem tudtam személyesen fogadni Gyulafehérváron, végül sikerült úgy alakítani, hogy elkísérhettem a repülőúton, ami megtisztelő volt számomra.

Ez volt az első találkozásunk, nagyon pozitív és kellemes benyomást tett rám a köztársasági elnök: emberközeli, elérhető és közvetlen találkozásban volt részem, szívből remélem, hogy a jövőben még lesz lehetőségünk folytatni a párbeszédet. Fontos hozzátennem, hogy Áder János köztársasági elnökkel is nagyon jó kapcsolatban voltunk, szívből örülök, hogy ez az őszinte megbecsülésen alapuló kommunikáció folytatódik Novák Katalin asszonnyal is.

Ennek a látogatásnak az egyik fontos pillanata volt, amikor Novák Katalin a gyulafehérvári székesegyházban tiszteletét tette Márton Áron sírja előtt. Milyen üzenetértéke van Ön szerint annak, hogy a köztársasági elnök főhajtással emlékezik meg Erdély tisztelt és szeretett püspökéről?

Természetesen nem vagyok illetékes abban, hogy Elnökasszony programjáról részletesen beszéljek. A látogatása a református egyház ünnepére szólt – de nagyon örültünk, hogy ellátogatott a gyulafehérvári székesegyházba is, ahol megkoszorúzta Bethlen Gábor emléktábláját és Márton Áron püspökünk szarkofágját is. Márton Áron püspököt nem kell bemutatni, hiszen ő „Erdély püspöke”, éppen ezért aligha kell hangsúlyozni, hogy mennyire megtisztelő volt ez a cselekedet. Hálásak vagyunk, hogy Magyarország köztársasági elnökének fontos volt a püspök szarkofágja előtti főhajtás.

Azzal, hogy Ön a gyulafehérvári érsek, Márton Áron utódja is lett. Ez nyilvánvalóan egy hatalmas megtiszteltetés és kitüntetés, ugyanakkor el tudom képzelni, hogy bizonyos szempontból teher is, hiszen egy hatalmas örökséget kell képviselnie.

Amit örökségbe kapunk, azt nem mi választjuk, a gyermek is azt örököli a szüleitől, ami őnekik volt. Nem az én választásom volt Márton Áron örökségébe lépni, az ő nyomdokain járni, hanem a jó Isten irányította így – a pápán keresztül.

Az örökség kötelez, minden keresztény nehéz örökséget visz, hiszen Jézus így fogalmaz: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes” (Mt. 5, 48). Minden kétséget kizáróan egyértelmű volt számomra, hogy Márton Áron hagyatékát és az ő ügyét fel kell karolnom. Számomra ez nem volt újdonság, hiszen éveken keresztül én voltam a boldoggá avatási ügyének posztulátora. A feladat tehát megmaradt, csak még nagyobb odaadással kell képviselnem az ő ügyét. Példaképet azért választunk, mert az többre és jobbra „noszogat” bennünket, ugyanakkor azt is fontosnak érzem, hogy mindenki egyedi, megismételhetetlen teremtmény. Márton Áron püspökből is csak egy volt és nem is lesz többé senki ugyanolyan, ezért nem is szabad utánozni őt. Inspirálódni kell belőle, a nemes küldetését tovább vinni, de mindenkinek a maga módján, szemléletével és hitével kell megtennie ezt. Ez egy nagy kihívás, ha Ön a teher kifejezést használta, akkor hozzátenném, hogy ez egy nemes, édes teher. Márton Áron neve kötelez, nagy elvárásokat jelent a hívek részéről is, az ember pedig érzi ennek a nyomását, súlyát is. De Isten segítségével mindannyiunknak a saját hivatását kell megélnie, a maga módján, a saját eszközeivel.

Fotó: MTI/Veres Nándor

Ahogy említette, sokat tett azért, hogy előre mozduljon Márton Áron boldoggá avatási ügye, amely nagyon sokat jelentene a magyar katolikus közösségnek az egész Kárpát-medencében, de kiváltképp Erdélyben. Mi az akadálya annak, hogy boldoggá avassák Márton Áron püspököt?

Akadálya nincsen. Az emberek gyakran azt gondolják, hogy olyan dolgok hátráltatják a boldoggá avatását, minthogy valaki szándékosan akadályozná, ilyenről nincsen szó. Mindig haladt ez az ügy, és én magam is azon dolgoztam, hogy minél előbb megtörténhessen a boldoggá avatás. Konkrétan azon dolgoztam éveken át, hogy pontosítsam, kiegészítsem a benyújtott iratokat, egyeztettem a Szentek Ügyei Kongregációval, összegyűjtöttem a szükséges dokumentumokat. Mielőtt kineveztek volna érseknek, már készültem beadni a kongregációnak az elkészült anyagot.

Ahogy a kinevezésemet követően berobbanó koronavírus sajnos sok minden mást, azaz szinte mindent elakasztott, úgy ezt az ügyet is. Kinevezésemtől kezdve, értelemszerűen nem lehettem tovább posztulátor, ezért lelassult a folyamat. Amikor a világjárvány miatti intézkedések enyhültek és végre eljutottam Rómába, jártam a kongregációnál is, a szükséges lépéseket megtettük.

Mi lehet a következő lépés?

A posztulátornak Rómában kell tartózkodnia – jelenleg a gyulafehérvári egyházmegyének nincsen olyan papja az Örök Városban, aki a posztulátori szerepet vállalhatná. Ezért most egy dilemma előtt állok: vagy megvárom, amíg valaki elvégzi a szükséges kurzust és kezébe veszi az ügyet, vagy keresek egy olyan nem magyar, de szakértelemmel és jó szívvel megáldott papot, aki tovább viszi Márton Áron boldoggá avatásának ügyét. Most dolgozom ezen.

Budapestről nézve elképesztő mekkora mérete van a Gyulafehérvári Főegyházmegyének, majdnem az anyaország kétharmadával felérő terület, amely szinte egész Erdélyt magába foglalja. Hogyan tudja hatékonyan ellátni a püspöki szolgálatot egy ekkora területen?

Az elmúlt két év tapasztalata alapján pontosan ennek a területnek a nagysága jelent igazi kihívást, hiszen a hívek létszáma többé-kevésbé a magyarországi egyházmegyékben is ennyi. A Gyulafehérvári Főegyházmegye végpontjai között akkora a távolság, hogy azt autóval is 6-7 óra megtenni, ami rengeteg időt elvesz. Magának a területnek eltérő arculata van, hiszen például Székelyföldön katolikus többség él, de a szórványterületeken – ahol nemzetiségi és felekezeti különbség is van – egészen más a helyzet. Éppen ezért igen nehéz egységes döntéseket hozni, márpedig egy püspök döntésének egységesnek kell lennie. Ez valóban egy óriási kihívás! Ha a hívek és a papok létszámára tekintünk, akkor azt is mondhatnánk, hogy jól állunk hivatások felől, de a méretek miatt nincs így. A szórványban lévő papoknál előfordulhat, hogy egy vasárnap száz kilométer utat tesz meg, hogy körbejárja a rábízott számos falut, ez pedig nagyon megterhelő.

De vannak olyan plébániák, ahol két nyelven kell bemutatni a liturgiát, hiszen a hívek jogosan kérhetik, hogy a saját anyanyelvükön hallgassák a szentmisét. Ez a gyakorlatban viszont hatalmas feladatot jelent a papokra nézve. Hogy egy konkrét példát említsek: nagycsütörtökön kétszer kell a lábmosás szertartását tartani, nagypénteken kétszer kereszthódolatot, kétszer vigíliát és kétszer húsvéti ünnepi szentmisét. Nagyon hálás vagyok, hogy a papjaink ezt vállalják és kitartóan végzik a szolgálatukat, bár nem egyszer még így is „morgolódnak” a hívek, mert például nem elégedettek a liturgia időpontjával. A távolság a püspök számára is nehéz, elég csak abba belegondolni, hogy mennyi idő és megtett kilométer az egész egyházmegyét bejárni, meglátogatni a paptestvéreket és a híveket.

Az anyaországból nézve úgy tűnik, hogy az erdélyi katolikusok – kiemelve a székelyeket – szilárdabban őrzik a hitüket, mint a Magyarországon élők többsége. Ez naiv gondolat, vagy Ön is ezt tapasztalja az egyházmegyében?

Nagyon nehéz erre a kérdésre egy határozott, egyértelmű választ adni.  Ahol a katolikusok többségben élnek – függetlenül attól, hogy ez Magyarország vagy Erdély – ott a hitnek a megtartó ereje miatt erősebb a közösség is, kevesebb a lemorzsolódás. A szórványban, ahol meg kell küzdeni a hitért, ahol esetleg hátrány érheti az embert a felekezeti hovatartozása miatt, nehezebb megvetni a lábunkat és megélni a hitünket. Pontosan ezért nem szeretem összehasonlítani a két területet, mert sokkal összetettebb a kérdés annál, minthogy azt mondjuk, hogy itt szilárdabban őrzik a hitet.

A szórványnak is megvan a saját értéke és szépsége, mint ahogy a Székelyföldön lévő tömbnek is. Éppen a bérmálásokkor tapasztalhattam meg mindkettőnek a sajátosságait. A szórványban kevesebben vannak és lehet, hogy a templom nincsen tele, de mégis érzi az ember azt az őszinte ragaszkodást, ami talán nem látványos, mégis példaértékű. Székelyföldön pedig, – ahol a templomok megtelnek székely népviseleti ruhába öltözött emberekkel – már ettől nagyot dobban a szív. Lényegtelen, hogy tömbben vagy szórványban éli meg az ember a hitét – a legfontosabb, hogy megélje.

Hogyan alakulnak a papi hivatások Erdélyben?

Erdélyben is ugyanazt tapasztaljuk, mint máshol: a hivatások száma csökken. Jelenleg a gyulafehérvári szemináriumban 41 kispap van, ami a pár évvel ezelőtti számnak mindösszesen az egyharmada. Nagyon fontos, hogy tegyünk valamit. Tavaly a szeminárium és kisszeminárium elöljáróival, a katolikus iskolák és állami líceumok katolikus osztályainak lelkivezetőivel kezdeményeztünk egy „preszemináriumi” folyamatot, ahol próbálunk a 14-18 év közötti fiatalokra különösen is odafigyelni. Akinél látjuk, hogy a hivatásnak a csírája megjelenik, igyekszünk segíteni őt, mellette lenni és támogatni.

Nincs két hete, hogy Gyergyószentmiklóson találkoztunk hatvan fiúval, akik őszintén és bátran mertek kérdezni. Számomra az a legfontosabb, hogy lehetőséget biztosítsunk ezeknek a fiataloknak arra, hogy a kérdéseikre válaszokat kapjanak, és ha úgy érzik, hogy van bennük egy elhívás, akkor merjenek rá választ adni. Fontos amit mondunk nekik, de még fontosabb, hogy mit látnak rajtunk, hogy hogyan élünk, tudunk-e példaként szolgálni számukra. A fiataljainkban rengeteg tehetség, kreativitás van, csak arra várnak, hogy megszólítsuk őket. Hiszek abban, hogy a jó Isten ma is éppúgy szólít, hív meg fiatalokat, mint bármikor a történelem folyamán. Az a kérdés, hogy ők meghallják-e, felismerik-e e hangot. Mi ebben szeretnénk segítséget nyújtani számukra.

A párbeszédre való törekvés mennyiben határozza meg a mindennapjait? Azért is kérdezem, mert egyrészt felekezetközi, másrészt nemzetiségi különbségeket is tudnia kell kezelni. Például, ha nézzük a katolikus-protestáns párbeszédet Erdélyben, akkor mennyire elégedett?

Rendszeresen találkozunk, együtt gondolkodunk, még a járványhelyzet idején is szorosan tartottuk a kapcsolatot. A közös ügyeinkben folyamatosan egyeztetünk egymással, és ez a kapcsolat túlmutat az udvariaskodáson. Közösen tudjuk hallatni a hangunkat, ez az együttműködés tényleg testvéri a felekezetek között.

A magyar-román kapcsolatokat is ennyire derűsen látja, vagy ott már árnyaltabb a kép? Nem feltétlenül politikai szinten, hanem az együttélés szemszögéből nézve.

Sajnos ennél a kérdésnél nem tudunk eltekinteni a politikától. Amikor azt látjuk, hogy egy sporteseményen elénekelt székely himnuszból mekkora botrányt keltenek, – szándékosan és mesterségesen – az rányomja a bélyegét a mindennapi párbeszédre és kapcsolatokra. Vegyes házasság esetén még családon belül is kihatása van, de ugyanígy a jószomszédi vagy munkatársi viszonyokra is. Lehet érezni az ebből fakadó feszültséget, meg nem értést és neheztelést. Ettől az egyházi élet sem mentes, az egyházak közötti párbeszédet is ugyanúgy érintik ezek az ügyek. A párbeszédhez két félre van szükség, én hiába próbálok lépni, ha a másik fél nem közeledik. Hiába próbálok közösen szervezni egy eseményt, mint például a „keresztény egység hete”, hogy ha a másik fél nem hajlandó bekapcsolódni.

Idén a Csíksomlyói búcsú éppen június 4-re, a Nemzeti Összetartozás Napjára esik. Ad-e Ön szerint valamilyen plusz jelentést, többletet az ünnephez ez az egybeesés?

A csíksomlyói pünkösdi búcsú önmagában érték, attól függetlenül, hogy milyen napra esik. Érthető, hogy a mostani egybeesés menthetetlenül jelent többletet, ad plusz jelentést. Tegyük méltó módon, nem erőltetve. Fontos kihangsúlyozni, hogy egy katolikus ünnepről van szó, amely eredetileg a székelyek, majd az erdélyi katolikusok, mára pedig az Istenbe kapaszkodó, Máriában bízó magyarok ünnepe. Természetesen sok más felekezethez tartozó, illetve nem hívő is részt vesz ezen a szép eseményen, mert megtapasztalja az összefogás erejét. És ez így van jól. De fontos hangsúlyozni, hogy ez egy búcsúünnep, ilyen lélekkel vegyünk rajta részt.

Fotó: Dreamstime

Pünkösdkor ünnepeljük a Szentlélek eljövetelét, banálisan hangzik a kérdés, de miért van Ön szerint a ma emberének szüksége arra, hogy a Szentlélek felé forduljon?

A Szentlélekről a legnehezebb beszélni, szerintem. Az Atyánál megtapasztaljuk, hogy „jó Atya, megbocsátó Atya, irgalmas Atya”. A Fiúról a „legkönnyebb”, mert Ő emberré lett, emberi alakban jött el hozzánk. De mi van a Szentlélekkel? Teológiailag meg lehet magyarázni, hogy ő a harmadik isteni személy, de nehéz gyakorlatiasan, az életünkre vonatkozóan beszélni Róla.

A bérmálásokkor igyekszem elmondani – hiszen minden bérmálás egy pünkösd, amikor leszáll a Szentlélek –, hogy egy olyan ajándékról van szó, amely bennünk van. Egy erőként, egy képességként bennünk és velünk van. De a Szentlélek nem egy varázsszer, ami magától kifejti a hatását. Az autómat is meg kell tankolni, hogy tudjak vele menni, de attól, hogy megtankoltam, még nem fog magától elindulni. Nekem kell valamit tennem! A Szentlélek értékét akkor tudom megtapasztalni, ha együttműködőm Vele, ha cselekszem, „élek vele”. Az ajándék semmit sem ér, ha a fiók alján tartjuk eldugva.

Alulértékeljük az életünkben a Szentlélek szerepét?

Mindenképpen. Talán nem is alulértékeljük, hanem nem vagyunk a tudatában annak, hogy micsoda lehetőség és ajándék.

Végezetül minek örülne, mit kívánjanak a 777 olvasói Érsek atyának, mire van a leginkább szüksége?

Minden jókívánságnak örvendek. Azt hiszem, hogy úgy vagyok ezzel, mint sokan mások: minden élethelyzetben másra van szükségem. Van, amikor türelemre, máskor bölcsességre, de előfordul, hogy kitartásra, vagy éppen jókedvre. Amikor kórházba kerültem koronavírussal, akkor nagyon sokan imádkoztak értem, amelyet ezúton is hálásan köszönök. Nagyon fontos az ima. Lényeges. Továbbra is arra kérek mindenkit, hogy imádkozzunk egymásért.

Hogy mit kívánnék? Hogy tudjam betölteni azt a hivatást, amit a jó Isten rám bízott, és amit tőlem elvár. Ennél többet, szebbet nem tudnék tenni, minthogy teljesítem az életemben – és az életemmel – az Ő akaratát. Őáltala, Ővele és Őbenne.

Martí Zoltán

Borítókép: Fotó: szekelyhon.ro
Interjú
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás