„Itt él Isten a sátramban, ez ad az én halandó, kis sátramnak is örökkévaló távlatot, tartást, súlyt és jelentőséget. Perspektívát…Szeretem ezt a szót, mert ha van előttem perspektíva, akkor nem reménytelen, semmi sem reménytelen.” Révész Szilvi író remek gondolatai a korithusiakhoz írt levél alapján.
„Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk.” (2Kor 5:1-6)
Tudjuk – írja az apostol, mert tudjuk, hogy a sátor összeomlik.
Nem, „ha netán összeomolna”, nem egy kivételes, rendkívüli esetben, hanem „amikor” – mert tudjuk, hogy az a pillanat mindnyájunk életében eljön. Ahogy Józsué mondta, végül mind ki kell mondjuk: „én most elmegyek azon az úton, amelyen minden ember elmegy”. (Józs.23:14.)
Amikor a sátor összeomlik, elveszíti már korábbi lényegét, funkcióját. Megváltoznak dimenzió, jelentéktelenné válik a szerepe. Ahogy a kenutábor végén az ember kihúzza a cövekeket és az a ponyva leomlik, s az átmeneti otthonból csak egy halom szövet marad, amit az ember begyömöszöl egy zsákba, hogy elrejtse a kamra mélyén… Amikor a sátor elveszíti jelentőségét, már kis helyen is elfér.
hirdetésTalán most épp kifeszítik, kiszélesítik, stabilizálják, ahogy az Ézs.54:2. írja:
„Széles helyet keress sátradnak, feszítsd ki sátorponyváidat teljes szélességükben! Húzd meg köteleidet, erősen verd le cövekeidet!” Igen, most ennek, a terjeszkedésnek van az ideje – de tudjuk (tudjuk?), hogy elkerülhetetlenül eljön az a nap is, amikor a sátor összeomlik.
Tudjuk, de mást is tudunk: hogy a sátor, csak ideiglenes otthon. Nem abban él az ember az év háromszázhatvanöt napján! Az embernek van egy háza. S az Isten is készített minden halandónak egyet. Örökkévalót. Nem kézzel csináltat. Mennyeit. Istenit.
Neked is el van készítve az az otthon.
Kérdés: igényt tartasz-e rá, foglalkozol-e vele? Akik számolunk azzal a mennyei házzal, azok e földi sátorban gyakran „sóhajtozunk”, amoda „vágyakozunk”, s ott él bennünk az apostol által olyan plasztikusan bemutatott kettőség: a szellemünk oda vágyik, a testünk a porhoz tapad… a lelkünk meg a kettő között ingadozik folyton, hol az egyikhez, hol másikhoz kötődve szorosabban. Milyen emberi az érzés, hogy a földit igazából senki se szeretné levetni, ha lehetne, csak úgy, felöltené rá, a mennyeit (4.). „Hogy a halandót (aminek meg kell halni) elnyelje az Élet.” Bárcsak minél több halandót elnyelne az Élet már ezen az oldalon!
Szóval itt vagyunk mi emberek, ezzel az ambivalens érzéssel, hogy földiként ragaszkodunk a sátorhoz, félünk azt feladni, ugyanakkor vágyakozunk valami stabilabbra, vágyunk az örökkévalóra, és szeretnénk e kettőt összehozni.
Isten pedig ezt tudva a segítségünkre siet. „Isten pedig – aki minket erre felkészít – a Lélek zálogát adta nekünk.” (5.)
Nem hagy magunkra az Isten ebben az embertpróbáló folyamatban. A Lélek zálogát adta nekünk. Pünkösdkor először, s azóta kitölti lelkét minden szomjas testre. „Kiárad ránk a Lélek a magasból” és csoda történik. „A puszta kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik… a kertben igazság honol, az igazság békét teremt, és az igazság a nyugalmat és a biztonságot szolgálja örökké. Békés hajlékban lakik majd a népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban .” (Ézs.32: 15-18) Az újjászületéskor, amikor a vízkeresztség előtt/után a Lélek is megkeresztel, zálogot kap az ember, jegygyűrűt, jegyajándékot. Isten Lelke költözik a halandó testbe, és mennyei Élettel telik meg az a sátor.
Földi életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy Isten Lelke betöltött,
hogy nálam lakik, bennem marad, az örökkévaló otthonomhoz köt már ebben az átmeneti dimenzióban is. Itt él Isten a sátramban, ez ad az én halandó, kis sátramnak is örökkévaló távlatot, tartást, súlyt és jelentőséget. Perspektívát… Szeretem ezt a szót, mert ha van előttem perspektíva, akkor nem reménytelen, semmi sem reménytelen. S mióta a Lélek betöltött, határtalan perspektíva nyílt ki előttem. Azóta már könnyebb, hogy hitben járjak, ne látásban (7.), mert máshová került a fókusz.. Ezért bizakodunk akkor is, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy egy szeretett sátor összeomlott, s ez szembesít azzal, hogy a miénk is összeomlik. „De bizakodunk, és inkább szeretnénk kiköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz.” (8.) Hisz a halál, akár a költözés, csak a körülményeket változtatja meg.
Amikor a sátor összeomlik, én akkor költözöm haza.
Ezért a törekvéseimet már most is meghatározza, hogy oda tartok (9).„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat”- amikor a sátor összeomlik.
Forrás: Révész Szilvi – Facebook
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás