Kedvenc „megküzdési stratégiánk”: a menekülés

Mit kezdünk azzal a sok stresszel és szorongással, ami nap mint nap bennünk van? Elnyomjuk Netflixszel, egy kis bulival, leöblítjük alkohollal? Mit tegyünk, ha tudjuk, hogy hosszú távon nem ez a megoldás, de valahogy mégsem sikerül változtatni? Miért feltételezzük Istenről, hogy csak összeszedetten és megnyugodva mehetünk Hozzá? Van más út, amely a szabadságba, megkönnyebbülésbe, valódi békességbe visz. Lépjünk rá együtt!

Egy fárasztó munkanap. Tegyük fel, hogy az átlagosnál is több stressz ért. Vitatkoztatok egy kollégáddal, nem volt időd ebédelni, aztán még a feleséged/férjed is kiborított. Közben magaddal sem vagy megelégedve, lehetnél jobb munkaerő/férj/feleség/szülő/barát. Egész nap azt érezted, hogy zizegsz, nem tudsz öt percre sem megnyugodni. Ha lett volna is egy kis időd fellélegezni, már nyúltál is a telefonod után. Tudod, hogy a legjobb lett volna imádkozni, de el sem jutottál odáig gondolatban, mert mindig jött egy újabb probléma, feladat, inger. Mire vége a napnak, feszült vagy, sőt, frusztrált. Mit csinálsz, amikor végre hazaérsz?

1. Leülsz imádkozni. Megpihensz Isten jelenlétében. Neki adod az összes terhed és aggodalmad. Hálát adsz azért, ami jó volt a napban. Kéred, hogy adjon békességet. 

2. Nézel valamit a Netflixen. (Miközben vacsorázol valamit gyorsan, elküldesz egy utolsó e-mailt vagy csak céltalanul görgeted az Instagramot.)

3. Iszol egy pohár bort. „Muszáj leöblíteni ezt a napot, és csak egy kicsit ellazulni” – gondolod.

hirdetés

4. Kipanaszkodod magad a lakótársadnak/anyukádnak/barátodnak/barátnődnek. Ha nem nyújt kellő érzelmi támogatást, akkor egy kicsit még frusztráltabb leszel.

5. Őrült módon elkezdesz edzeni, hogy legalább addig se kelljen a lelkeddel és a zsongó elméddel foglalkozni.

6. Irány a város a haverokkal. Valahol biztos akad egy jó buli, vagy ha nem, legfeljebb kiültök iszogatni a Deákra. 

Ezt a listát még sokáig folytathatnánk, kiegészíthetné mindenki a maga „megküzdési stratégiáival”. De ha őszinték akarunk lenni, hányszor választod az 1-es pontot és hányszor inkább a többit? Hányszor Isten az első, akihez a gondjaiddal, fájdalmaiddal rohansz, és hányszor inkább a legközelebbi ember?

Hányszor tereled el a figyelmed, ahelyett, hogy szembenéznél azzal, ami fáj?

Azért merek ilyen élesen fogalmazni, mert én is azok közé tartozom, akik túl gyakran engedik el az imát mint megküzdési módot (persze az ima ennél sokkal több), hogy helyette inkább meneküljenek. Ha kimerült, fáradt, stresszes vagyok, sokkal egyszerűbb nézni egy-két (néha három-négy) részt az aktuális kedvenc sorozatomból, mint Isten elé vinni azt a nagy káoszt, amely bennem van. Könnyebb kitakarítani az egész lakást, mint megnyugodni és elengedni a szorongásaim. Könnyebb a Messengeren lógni és chatelni a barátaimmal, mint csendben lenni Istennel.  Pedig tudom, hogy tárt karokkal vár rám. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy Ő könnyíteni tudna a lelkemen, sőt, Ő elküldte a Szentlelkét, aki a Vigasztalónk. És mégis…bennem van egy érzés, hogy túl fáradt és szétesett vagyok ahhoz, hogy ilyen állapotban Elé menjek. Úgy érzem, össze kéne szednem magam, rendezni a gondolataim, hogy legalább egy normális imát elmondjak – ehhez viszont nincs erőm. Volt, hogy hasonlóan gondolkodtál te is?

Ez persze nem azt jelenti, hogy a sorozatnézés, egy pohár bor elfogyasztása vagy az edzés bűn lenne, sőt. Ezek abszolút lehetnek az életünk részei. A kérdés inkább az, mire használjuk őket. Ha felismerjük, hogy menekülésre, a bennünk lévő szorongás elnyomására, akkor már tudunk lépéseket tenni, hogy ez változzon. Mert ha lenyomjuk ezt a sok stresszt, az hosszú távon biztosan nem tesz jót, akár fizikai tünetekhez is vezethet.

Ellenben, ha kiadjuk magunkból egy imában vagy csak megnyugszunk Isten jelenlétében, az nagyon is egészséges és felemelő.

Ilyenkor jut eszembe az a zseniális gondolat, amelyet Bellovics Gábor jezsuita atya mondott a 777 imaesten a Bazilikában nemrég:  „Nem kell produkálni magunkat, nem kell okos dolgokat mondani. Jajj, de fárasztó az az imádság, amikor mi azt gondoljuk, hogy a Jóistennek most nagyon kreatívan kell elmesélni, hogy mire van szükségünk. Hogy azért legyen benne alázat, nyitottság, legyen benne kérés, de ne legyen túl nyomulós… ezt az imát senki nem akarja, ez borzasztóan fárasztó. Ez tulajdonképpen a magunk körül forgás egyik formája”. Mennyire igaz! Amikor a sorozatnézést/ivást/panaszkodást/bármilyen más figyelemelterelést választom Isten helyett, akkor tulajdonképpen magam körül forgok. Mert azt gondolom, hogy nekem ilyennek vagy olyannak kell lennem, hogy az Úr elé menjek. Pedig Ő nagyon jól ismer és látta a napom minden percét! Tudja, hogy mivel bántottak meg, miket tettem én mások ellen, miket gondoltam magamról, hogyan igyekeztem túlélni a stresszt. Mindent lát és mégis szeret. Akkor hát nem az lenne a legevidensebb, hogy, ha már úgyis mindent tud,

ne bujkáljak előle, hanem odafussak Hozzá és kiöntsem a szívem?

Ezt persze érdemes gyakorolni, ahogy minden mást. Nem megy egyik napról a másikra. De tudod, a szeretet türelmes. Ő megvár. Alig várja, hogy beszélgessünk. Néha bőven elég az is, ha csak csendben vagyunk és így figyelünk egymásra, Jézus és én. Végtelenül intim és szép pillanatok ezek.

Még egy gondolatot muszáj idehoznom Bellovics Gábortól, mert gyönyörűen bemutatja ezt. „Az egész életünk, a hétköznapjaink arról szólnak, hogy valamit teszünk, aktivitás van, valamit produkálunk, mondunk, megfogalmazunk, megértünk – ebben az Istennel való csendben meg nem. Szokatlan, de nagyon szükséges. Itt tud összeérni valami. A saját csendünkben, a kuszaságunkban, az elkalandozásunkban, a nagyon mély vágyainkban. Meg kell tapasztalnunk, meg kell élnünk, hogy Isten kibírja, ha nekünk nehéz. Isten kibírja, hogyha mi nem bírjuk ki a csendet. Ő nagyon sok mindent kibír, különben nem lenne keresztre feszítve.”

Isten kibírja, ha nekünk nehéz.

Ő nem egy ismerős, akinek úgyis ezer gondja van, nem akarom terhelni még az én problémáimmal is. Ő nem egy elítélő, szigorú bíró, aki csóválja a fejét, ha valamit elrontottam. Ő nem egy közhelyszótár, akitől nem kaphatnék valódi válaszokat. Nem, Ő a minket legjobban szerető, leghűségesebb, legmegértőbb, legbölcsebb személy, egy igazi Apa, aki mellé odaülhetünk és elmesélhetjük, hogy vagyunk – úgy igazából.

Szilágyi Anna 

hirdetés