Passió – ahogyan én elképzelem

Szép János olvasónk a saját szemszögéből meséli el a Passió utolsó jelenetét.

Az idő lassan telt, a kereszt árnyékában egyre csak gyűlt a tömeg. Egy furcsa alak sétált át az emberek között, mozgása különös, szinte sikló. Szemeiben gőg és rosszindulat, ajkai gúnyra görbültek, kárörömre. A kereszttől nem messze egy köntös hevert a földön. Az egyik katona nyerte. Megunta. Eldobta. Az alak felvette, s bár teste csupán illúzió, a vállára vetette. Trófea? Meglehet. Továbbment. Egy asszony ált előtte, összetörve. Egy fiatal férfi támogatta. Háttal álltak az alaknak s a megfeszítettre néztek. Ő beszélt hozzájuk. Mennyi fájdalom és szenvedés, az alak elemében volt, élvezte a helyzetet. Felnézett és megszólalt: íme, a Tékozló Fiú!

Csak kevesen vették őt észre, az ember kétezer év alatt nem sokat változott. Csak azt látja meg, amit látni akar.

Közelebb lépett és megrogyott. Bár teste csupán illúzió volt, a köntös súlyát mégis érezte. Nehezebb lett. Gyűlölettől torz arccal ismét feltekintett. Bűnösök és utcanők barátja, elhagyta Atyja házát és messzi földre utazott, mindenét rossz nőkre és hamis barátokra pazarolta, még utolsó csepp vérét is nekik adta, most pedig egyedül szenved – mondta a széthúzás mestere. Ostoba. Még Isten szavait is megpróbálja kifordítani.

A köntös egyre nehezebb lett. Az alak, bár teste csupán illúzió, térdre rogyott a teher alatt. Szájából a káromlás és hazugság egyre esztelenebbé és vakmerőbbé vált. Gőgje nem engedte, hogy lerázza magáról a köntöst. Előrebukott, kezeivel próbálta magát távol tartani a portól, mely mintha erőnek erejével vonzotta volna. A súly végül földhöz szegezte nem létező testét, szájában érezte a forró homok ízét. A közelben a meggyötört asszony halkan, mintha csak magának mondaná, megszólalt: “Láttam a sátánt: mint a villám, úgy bukott le az égből.” Lk 10. 18

Az illúzió megszűnt, a hazugság feloldódott. 

“Beteljesedett”- mondta Jézus, s bár testem akkor még nem volt, mégis a szemembe nézett. Az idő egy pillanatra megállt. Ő nézett engem, s én néztem Őt. Az arca vérben úszott, teste elernyedt, már csak a szegek tartották. Szemeiben már kialvóban volt az élet. Utolsó sóhaja a megroppant nádszálat nem törte volna össze, pislákoló mécsesét mégis kioltotta….

Hogy három nappal később örök dicsőségben lobbanjon fel ismét.

A Megváltó él!

Szép János

hirdetés