Istentől eltervezett találkozások a határon

Vajon mit tehet egy viszonylagos jólétben élő gyülekezet, amely a határtól 300 kilométerre van és megrendíti a háború? Tenni, cselekedni szeretne, adományt gyűjt, raklapokat válogat, de ez kevés! Endreffy Géza, a Budaörsi Evangélikus Gyülekezet lelkésze számolt be nekünk arról, milyen érzelmi hullámvasutat éltek át a határon önkéntesként, valamint milyen Istentől eltervezett találkozásokban volt részük.

A határon zajló segítő szolgálatba a szeretetszolgálatok mellett a közelebb található gyülekezetek, közösségek is aktívan bekapcsolódnak. A jólszervezettséget mutatja az is, hogy mindenkinek ki van osztva saját feladata, esetleg egy nap, amikor azt tudja vállalni.

A Budaörsi Evangélikus Gyülekezet tagjaiban is megszületett a vágy, hogy szeretnének segíteni a határon. Bár már korábban vállaltak szolgálatot az Ökumenikus Segélyszervezet raktárában, vágytak a „sűrűjébe”, az emberekkel való találkozásra és segítségnyújtásra.

Endreffy Gézával, a gyülekezet lelkészével beszélgettünk tapasztalataikról. Nehéz kiszámítani, hogy melyik nap indulnak meg többen, ezen a bizonyos keddi napon jóval csöndesebb volt a határ, mint aztán pár nappal később. 

„Aznap egy csendesebb nap volt, de azért jó sokakkal sikerült beszélgetni. A velük való beszélgetésből az jött le, amit magunk mögött is megállapítottunk, hogy a szendvicsen túl sokkal nagyobb üzenetünk van.

hirdetés

Az az elcsigázottság, reménytelenség, értelmetlenség, hogy most mi is történik a világban, és ez miért pont rajtuk csattan? Ennek a dolga kizárólag az evangéliumban oldható föl” – mondta a lelkész. 

Endreffy Géza arról is beszámolt, hogy voltak olyan pillanatok, amikor érezték, hogy Isten akarta, hogy ott legyenek. Két ilyen esetet is felhozott. 

Az első és legtipikusabb az ukrán család – anyuka, nagylány, kisfiú. Az apuka a határ túloldalán rakta le őket kocsival, a család gyalog jött át Magyarországra. „Éppen elment egy busz a táborból, másik pedig még nem érkezett, amikor odamentem beszélgetni hozzájuk. Elmondták, hogyan kerültek ide. Két kofferral és egy hátizsákkal. Olyan helyről érkeztek, ahol nagyon hevesek a harcok” – mesélte a lelkész. 

„Csak azért mentem oda az ukrán hölgyhöz, hogy beszélgessek vele, megismerjem a történetüket, és erről kezdtünk el beszélni, aztán az evangéliumról is, hogy hogyan ad az Úristen békességet ilyen háborús időszakban, és az Úr Jézus Krisztus feltámadására hogyan készülünk, majd átadtam nekik egy ukrán nyelvű húsvéti traktátust, amelyet az Evangéliumot Minden Otthonba Alapítványtól kaptunk.

Aztán hirtelen felindulásból megkérdeztem, hogy mik a terveik, hogyan, s merre tovább?

Elmondták, hogy van Hollandiába repjegyük foglalva, de ahhoz azt a gépet el kéne érniük másnap délelőtt. Ehhez még el kellett volna jutniuk Záhonyba, ahol egy nagyobb elosztó központ van. Mi már lassan a munkánk végére értünk, ezért belém hasított, hogy el tudjuk vinni ezeket az embereket, hisz a dobozok jó részét már kipakoltuk. Természetesen ez nem megy akárhogyan, regisztráltuk az autót, a sofőrt, nem lehet csak úgy elszállítani embereket. A család nagyon felszabadult, nagyon boldogok lettek, még a Máltaiak is odajöttek és adtak csokoládét és rágót a kisfiúnak. Örömmel kommentáltuk, hogy Isten segít!”

Endreffy Géza lelkész ukrán családdal beszélget

Egy másik családot is eléjük hozott Isten, akik kénytelenek voltak elszakadni nagyobb gyermekeiktől, mert már nem fértek fel a buszra.  

„Ugyanitt találkoztunk egy magyar családdal is. Ők elmondták, hogy nagyon rossz helyzetük van, amúgy is nagy szegénységben élnek, másrészt rengeteg az ukrán menekült Kárpátalján, ott is ugyanígy ki kell alakítani segélypontokat, és a feszültség is nő a magyarok és a menekült ukránok között. Ezek a magyar családok többen, együtt indultak el egy faluból a határ közeléből, és nagyon szomorúak voltak, mert az éppen elindult buszra csak rokonaik fértek föl, ők már nem. Kettészakadt a család. A találkozási hely – a BOK Csarnok – megvolt, de ki, mikor és hogyan jut el oda?

Kétségbeesés ült az arcukon.

Ekkor hasított belénk az újabb fölismerés: van még hely! Így vittünk el őket Budapestre, talán még hamarabb is értek oda, mint a családtagjaik, akiknek még Záhonyban át kellett szállniuk.”

A gyülekezeti tagok nagyon hálásak voltak, hogy eljutottak a határra segíteni, és úgy érezték, mintha egy lelki hullámvasúton vettek volna részt. Nagy lelkesedéssel indultak a határra, ahol egyszerre találkoztak hatalmas szegénységgel, de épülő házakkal, rendezett portákkal is. A határon az is kiderült, hogy még ennél is szegényebb emberek érkeznek a túloldalról, akiknek már az a paradicsomot jelentette, hogy egy sátorban meleg étellel, puha takarókkal, fűtött helyiségekkel várták. 

„Sokan mondták, hogy otthon nincsen olyan jó életük, itt akarnak maradni Magyarországon. De olyanok is vannak, akiknek már van helyük külföldön, oda mennek tovább. És a reménykedők, akik a közelben maradnak: talán ki tudják várni a háború végét Magyarországon.

Azt mondják, hogy akik idejönnek Magyarországra, nagyon jól járnak, mert nagyon nagy szeretettel fogadják őket. Örültünk, hogy ez az érzés ébredt bennük!” 

A lelkész szerint a menekültek fogékonyak voltak az evangéliumra, elfogadták a szóróanyagokat, és néhány beszélgetésre is sor kerülhetett. Istentől eltervezett találkozások voltak ezek. Mit tehetünk tehát? Imádkozhatunk a menekülőkért, hogy a félelem, a gyűlölet, a bizonytalanság, az elkeseredés ne vegyen erőt rajtuk és lássák meg a segítő kezek szolgálatában Isten jelenlétét az embertelen bolond világban.

hirdetés