Aki szorong, az nem elég jó keresztény? Akinek kérdései vannak, annak nincs elég hite? Egy remek írás arról, mit lehet tanulni a szorongásból – önmagunkról, Istenről, hitről, félelemekről.
„Hogy mondhatom magam kereszténynek, miközben szorongással küzdök?” – kérdezte tőlem nemrég egy barátom, akin látszott, hogy már a kérdésfeltevés is zavarba ejti. Mintha arra várna, hogy olyan közhelyekkel oktatom ki, mint hogy „Csak higgy!” vagy „Nem hiszel eléggé!”.
Sóhajtottam, nem tudtam, mit mondjak. Ez egy olyan kérdés, amit én is felteszek magamnak időről időre.
Amióta az eszemet tudom, küzdöttem ezzel a „bűnnel”. Tudom, hogy sokan azt gondolják a szorongásról, hogy bűn. Hallottam, ahogy ezt suttogják a templom padjaiban vagy épp nyíltan hirdetik a pulpitusról: eközben én igyekeztem minél kisebbre összehúzni magam és elrejteni a stressztől és haragtól felgyülemlő könnyeim. Eszembe jutott az a gyakran ismételt mondat, hogy „az igazi keresztények nem szoronganak”.
A szorongás egy intenzív és gyakran irracionális érzés. Szerintem sokszor nem is tudjuk, honnan ered. Mikor kicsi voltam, féltem a sötétben. Aztán tizenévesen a félelemem már kiterjedt a betegségekre, a rákra, a halálra és úgy általában a jövőre. Bizonyos mértékig mindannyian aggódunk ezekért a dolgokért, egy kis félelem lapul az elménk mélyén, amelyet beteszünk a „valamikor megtörténhet” fiókba. De azok, akik mély szorongással küzdenek, azt vehetik észre, hogy ez a „valamikor megtörténhet” fiók egyre nagyobbra nő – a megválaszolatlan kérdések és aggodalmak elszabadulnak és szinte fojtogatnak, ilyenkor azt érzik, hogy megbénítja őket a félelem. A kérdéseink a hitről, Istenről, a szenvedésről annyira nyomhatják a szorongó lelkünket, hogy egy idő után már semmi másra nem tudunk gondolni.
hirdetésAz nem Isten természetéből fakad, hogy hiábavaló próbáknak legyünk kitéve. Tehát nem Ő teszi ezt velünk –
de felhasználhatja a küzdelmeinket arra, hogy közelebb vonjon magához.
Ez a helyzet a szorongásommal. A szenvedés mélyén a remény kincseit találtam, mert sokat tanulhatok a szenvedésről, sokat tanulhatok Isten szeretetéről, és végül lesz értelme mindennek.
Íme 3 dolog, amit a szorongásom tanított a hitről:
Nem kell egyedül szembenéznünk a szorongással
Könnyű azt gondolni, hogy egy kereszténynek egyedül kell megküzdenie mindennel. Individualisták vagyunk, akik az imáikat és könyörgéseiket magányügyként kezelik. Amikor először próbáltam keresztényeknek a szorongásomról beszélni, kaptam megértést, de sok elutasító választ is, miszerint egyszerűen „kevés a hitem”. A szorongással nem szeretünk foglalkozni, mert felszínre hozza, amit nem tudunk és talán nem is tudunk meg. A szorongás egy „csendes probléma” lett, amelynek a gyökerei a szívünkben és az elménkben vannak, ám ritkán beszélünk róla. Félünk kimondani, hogy nehogy „rossz keresztényeknek” tűnjünk – így inkább hagyjuk növekedni a sötétben. A gonosz szereti azt éreztetni Isten gyermekeivel, hogy egyedül vannak, hogy nem beszélhetnek arról, amin átmennek, mert „úgysem értené meg senki”. Ez azonban hazugság! Valójában vannak emberek, akik megértenek – csak keresd meg őket. Lehet, hogy egy közeli barát, a pásztor vagy egy tanácsadó formájában, de megtalálod őket.
Amelyik kihívásunkról szabadon tudunk beszélni, az nem fog tudni növekedni a sötétségben.
Óriási megkönnyebbülés volt, mikor az első embernek – a nővéremnek – beszéltem a szorongásomról, aki csak megszorította a kezem és azt mondta, Isten tart engem.
A Biblia újra és újra arra hív minket, hogy imádkozzunk együtt, bátorítsuk egymást, szolgáljuk egymást szeretetben, vagyis éljünk együtt, közösségben.
Rendben van, ha kérdéseink vannak
A „Csak legyen hited!” mantrával az a gond, hogy elutasítja a valós kérdéseket és félelemeket. Keresztényként Isten kegyelmében élünk, azonban nem tudunk megválaszolni az életről a halálról vagy Istenről szóló kérdéseket, ha előtte nem kérdezünk meg magunktól ehhez hasonlóakat:
Miért lesznek rákos gyerekek? Miért tűnik úgy, mintha az emberek véletlenszerű időpontban halnának meg? Tényleg van olyan, hogy a szerető Isten a pokolba küld valakit? Miért tűnik néha úgy, hogy Isten hideg és közönyös?
Az én szorongásomat ezek a kérdések táplálták. De amint nyíltabban kezdtem beszélni erről, rájöttem, hogy nagyon sok ember teszi fel ugyanezeket a kérdéseket, legyen hívő vagy hitetlen. Sok hitetlen éppen azért kérdezi meg ezeket, hogy bebizonyítsa: Istenben nem lehet megbízni.
Sok keresztény pedig megriad ezektől a kérdésektől – vagy azért, mert nincs rájuk válasza, vagy azért, mert fél attól, hogy ezek hiteltelenné teszik az istenkapcsolatát.
Az igazsággal azonban az a helyzet, hogy megmarad, akárhogy is viszonyulsz hozzá.
A kereszténység azért létezik ilyen régóta, mert képes ellenállni az ellenérveknek. A kereszténységhez valóban szükség van hitre, de ez nem egy megalapozatlan hit. És igen, valóban vannak kérdések, amelyekre nem tudjuk a választ, ám vannak ezeknél sokkal jelentősebbek is, amelyekre viszont tudjuk. Teljesen rendben van, ha vannak kérdéseid.
Isten nem hagyott magunkra
Egy éjszaka, mikor annyi szorongó gondolat volt a fejemben, hogy aludni sem tudtam, a Zsoltárokhoz fordultam. Valahol hallottam, hogy Dávid is szorongással küzdött. Pedig ő király volt! Erre a versre akadtam:
„Mikor azt gondoltam, hogy roskad a lábam, szereteted, Uram, támogatott engem. Ha megtelik szívem aggodalommal, vigasztalásod felüdíti lelkemet.” (Zsolt. 94: 18-19)
Dávid nem azt prédikálta, hogy „Legyen több hited!”. Semmit nem írt arról, hogy neki mit kéne tennie ahhoz, hogy jobban legyen. Megtelt aggodalommal (szorongással), és Isten volt az, aki felüdítette őt. Dávid nem tett semmit, Isten tett meg érte mindent: nemcsak megvigasztalta, hanem felüdítette a lelkét.
Az Úr ismeri a kérdéseinket. Ismeri a félelmeinket. Ismeri a pánikot, amely legutóbb megragadott minket, amikor a megválaszolatlan kérdéseinkkel maradtunk. Tudja mindezt, és azért is halt meg, hogy egy dicsőséges, győztes napon teljesen szabadokká váljunk.
Dávid szorongása hol nőtt, hol csökkent, de a Zsoltárokból nem tűnik úgy, hogy végleg eltűntek volna az aggodalmai, pedig Isten kijelentette neki önmagát újra és újra. De Isten soha nem mondott le róla. Soha nem távozott el tőle csalódottan. Ehelyett minden alkalommal válaszolt neki.
Úgy tűnik, Isten hatalmas együttérzéssel van a megtört, szorongó szívek iránt.
Szorongással küzdő keresztényként megtanultam a kegyelemre más szemmel nézni. Csodálattal és hálával tölt el, hogy Isten továbbra sem enged beesni az aggódásom sötét vermeibe. Kezdem jobban megérteni Jézus terhének a súlyát – aki a világ minden bűnét és fájdalmát elhordozta, beleértve az én szorongásomat is.
Igen, vannak kérdéseink, amelyekre talán soha nem tudjuk meg a választ, de dicsőíthetünk egy olyan Istent, akit nem értünk. Egy biztos: Isten nem közönyös. Nem szeret minket kevésbé a szorongásaink miatt, és rosszabb keresztények sem vagyunk emiatt. Jézus nem riad vissza a vétkeinktől, hanem meghalt, hogy megszabadítson minket azoktól. A mi Istenünk olyan Isten, aki megment; és nem kell félnünk.
Fordította: Szilágyi Anna
Forrás: Relevant Magazine
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás