Hol van Isten?

Ez nem elemzés, nem vélemény. Ez a valóság egy kicsiny darabja azokról, akiknek az élete örökre megváltozott.

Március másodika, kora reggel szól az óra. Indulás a határra. Megrakott kisbusz, álmossággal átitatott izgalom. Vajon tényleg olyan lesz, mint a Tv-ben?

Első állomásunk Nyíregyháza. Ott lerakjuk a csomagunk egy részét a Karitász központi elosztóhelyére, majd indulunk tovább Barabásra. Kis falu a határ mellett. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd egy ország ismeri meg a nevét? Megérkezünk a segélyállomásra. 20-30 menekült. Köztük áldott állapotban lévő édesanyák. Bemegyünk a nagy terembe. Egymás mellett ágyak, rajtuk gyermekek alszanak, játszanak néha-néha kacagnak; még kacagnak, hisz gyermekek. Előttem egy középkorú nő. Fel sem emeli a tekintetét a padlóról. Csak néz. Nem hiszi el. Nem hiszi el azt, ami történik, és ami pont vele történik, és ami bárkivel megtörténhet…

Lesétálunk a határra. Félúton egy idős, 60-70 éves úr húz egy nagy bőröndöt. Az erős szél majdnem feldönti a vékony lábakon rogyadozó öregembert. Megáll. Ránéz a bőröndjére, majd vissza hazája felé, és megint a bőröndre. Az életére. Amiért egész életében dolgozott, amit elért, az ott gurul mögötte két keréken. Aztán felsóhajt és elindul tovább, előre. Nem néz vissza többet. Pár méter után egy arra járó autós felveszi és elviszi. Minden méterrel egy méterrel távolabb a hazájától.

hirdetés

Könnyeim között csak egy dolgot nem értek. Hol van az Isten?

Tanakodunk, hogy hazamenjünk-e, hiszen fáradtak vagyunk, vagy még menjünk át Beregsurányba? Megadták a helyi görögkatolikus pap telefonszámát, hogy őt keressük és kérdezzük meg, hogy van-e mit segíteni. 17:50-kor hívjuk fel. Zihálva, de mindennél kedvesebben veszi fel a telefont és mondja, hogy éppen most akarta kikapcsolni, hiszen kezdődik a hamvazószerdai szertartás, de máris telefonál és visszaszól nekünk. Alig telt el három perc, jön a megerősítés, hogy szükség van ránk. Újult erővel indulunk.

Beregsurányban már több száz menekülttel találkozunk. De hasznossá nem igen tudunk válni, így hát legalább felajánljuk, hogy két embert Budapestig el tudunk vinni. Nem telt el fél óra és már csörgött is a telefonom. Apa-fia vár fuvarra. Bevallom, kicsit féltem, hogy férfiakat kell vinni, de hát ha ezt adták oda fentről, akkor nem lehet válogatni. Bemutatnak bennünket egymásnak.

Rémület, kimerültség, kétségbeesettség. Ennyit látok, ennyi van a két szempárban. Egy 17 éves kamasz és az édesapja, aki egy jobb világot szeretett volna a gyermekének. Kezet nyújtok az apának, de nem lendül a karja. Ránézek és látom, hogy műkarja van.

Van igazság a Földön?

Az első mosoly halvány rezdülése akkor jön elő, amikor édesanyám 30 év után perfektül megszólal oroszul és valami olyasmit mondhat, hogy mostantól minden rendben lesz. Egyikünk sem hiszi el, de mindannyian ezt akarjuk. Beszállunk a furgonba, a fiú beköti édesapját és elindulunk. Én vezetek, a menyasszonyom mellettem, édesanyám és a két férfi hátul. Az édesapa csak néz előre és egy szót sem szól. A fiúval beszélünk, ő mesél. Az elmúlt három napban, napjában 4x-5x rohantak az óvóhelyre, folyamatosan szóltak a szirénák. Van egy kistestvére. 4 éves. Ő otthon maradt az édesanyjával, mert nem tudták, hogy mi várja őket a határon. Az úti céljuk Milánó, ahol egy kint dolgozó rokonuk várja őket. Odáig kellene eljutniuk, és annyit kérnek, hogy egy pályaudvarnál tegyük ki őket. Ha működik a terv, akkor az apuka valahogy hazamegy vigyázni a lakásukra, és útnak indítja a feleségét és a 4 éves csöppséget. A srácnak van egy komoly kapcsolata. A lány családja nem tudott menekülni, mert a szülei orvosok, így nem hagyhatják el Ukrajnát.

A 17 éves megszeppent, de a történelem hatására pár óra alatt felnőtté váló fiúcska mély fájdalommal beszél minderről.

Ekkor már több mint 30 órája vannak úton. Tanakodunk, hogy mi legyen, nem lenne-e jobb repülniük. Hála és köszönet a WizzAirnek, mivel a légitársaság felajánlott 100 000 ingyen jegyet az ukrán menekülteknek. Irány a reptér. Én eközben megosztom a mobilnetemet, így szöveges üzenettel el tudták érni az otthoniakat. Nem javult a helyzetük, de jól vannak. Élnek.

Közeledve a reptér felé az édesapa megszólal és két dolgot ismételget. „Köszönöm” és hogy „nem hiszem el”. Megérkezve a reptérre, mielőtt bementünk volna, fel kellett venni a maszkot. Kicsit lemaradtak, és visszanézve azt a szívbe markoló jelenetet láttam, ahogy ez a 17 éves kamasz felhelyezi az édesapja arcára a maszkot, megigazítja, majd rámosolyog és elindulnak felénk.

Mint kiderült, kár volt a reptérre kitérőt tenni, mivel csak online él a jegyfoglalási lehetőség. Másnapra volt csak jegy. Leülünk, hogy megvegyük nekik. 20 perc feszültség, hogy vajon sikerül-e. Majd vigyorogva odatartom eléjük a telefonom és megmutatom a digitális beszállókártyájukat. Az édesapa szeme elnedvesedik és csak az orra alá motyogja, köszönöm. Arra kér minket, hogy vegyük le a maszkot és készítsünk egy fotót.

Jön a búcsúzás, hiszen ők maradnak a reptéren és 24 óra múlva mennek tovább. Hohó! Nem úgy van az! Nem ilyen a magyar vendégszeretet! Második vigyor és máris mutatom a foglalást a szállodáról. Közeledünk a katarzis felé…

Elindulunk Budapest irányába. Fotózzák az autópályát, a világítást, elmondásuk szerint a „tisztaságot”, mert ők ilyet otthon nem láttak még. Megérkezünk a Rákóczi hídhoz és eléjük tárul a földi mennyország, a mi csodás városunk, Budapest. Fotózzák és elvesznek a látványban. Némák. Nem is tudom, hogy maga a látvány vagy a béke tudata teszi-e ezt. Megérkezünk a szállodába, mely a Duna jobb partján, a parlamenttel szemben van. Kiszállunk, és ez a két ember megrendülve és a végletekig meghatódva áll ott, nem hiszik el, hogy ez velük történik. Bemegyünk, elfoglaljuk a kis szobát, és miután megígérjük, hogy holnap jövünk értük és kivisszük őket a reptérre, mind a ketten a nyakunkba borulnak. Ott, abban a pillanatban feloldódtak.

Ott eggyé váltunk és megszűntünk magyarnak, ukránnak lenni. Ott csak Isten gyermekei voltunk, és ezzel a szenvedésnek vége lett.

A mai nap kivittük őket a reptérre, és bízom benne, hogy amikor ezeket a sorokat írom, akkor lassan leszállnak Milánóban.

Hogy hol van az Isten a háborúban? Az emberi kapcsolatokban.

Ott volt velünk végig a furgonban, amikor könnyes szemekkel hallgattuk ennek a két elesett embernek az elbeszélését, amikor mosolyt tudtunk csalni az arcukra, amikor megnyugvást tudtunk nekik adni. Amikor átjárt minket az a mindent elsöprő szeretet, amit egyszerűen önmagában az ember nem lenne képes érezni egy vadidegennel szemben. Ezekben az egyszerű emberi sorsokban, szeretetkapcsolatokban van ott a Mindenható. A kegyelem innen fakad.

Végezetül szeretném megköszönni a sok segítséget, adományt és támogatást a családomnak, a barátaimnak, a közösségeknek és az önkormányzatnak, akik nélkül most egymillió forinttal kevesebb adomány lenne a határon és akik nélkül csak az Isten tudja, hogy ezzel a két embertársunkkal mi lenne.
Isten óvja őket útjukon! 

Plank Ádám

hirdetés