Csak egy darab papír? Mit ad a házasság két embernek? Szerkesztőink tollat ragadtak és személyes tapasztalataikon keresztül osztották meg gondolataikat.
Stibrányiné Harmati Dóra:
Ez az első Házasság Hete, melyet házasként éltem át. Próbáltam megvizsgálni: mi változott? Mit adott nekem/nekünk a házasság? Ha belegondolok, valahol elképesztő, hogy pár éve még nem is ismertük egymást, most viszont el nem tudnánk képzelni az életünket a másik nélkül. Eddigi éveinkhez képest rövid ideje vagyunk együtt, de mégis az első pillanattól fogva: mintha mindig is ismertük volna egymást. A házasság előtt rengeteg kérdés kavargott bennünk, melyeket természetes módon kellett letisztáznunk magunkban és egymás között is. Kezdeti idegességünk csodálatos módon oldódott fel a házasságban. A legbiztosabb pontja lettünk egymás életének, és tudom, hogy egyre csodálatosabban fog mélyülni ez a bizalom és őszinte kitárulkozás.
Házasnak lenni jó! Nemhogy jó, hanem fantasztikus!
Minden egyes vita hozzánk tesz valamit: tanuljuk a megbocsátást, a bocsánatkérést, és megküzdünk saját nehéz természetünkkel is, mert boldoggá akarjuk tenni egymást. Nem tudom még, milyen viharokat hoz számunkra a jövő, de abban biztos vagyok, hogy együtt fogunk rajtuk átmenni!
hirdetésLábánné Hollai Katalin:
Számomra a házasság mind a mai napig azt jelenti, amit az élő Istenre tett eskümmel kimondtam. Tamást, akinek Isten színe előtt a kezét fogtam, szeretem. Szeretetből mentem hozzá, Isten törvénye szerint feleségül. Megfogadtam, hogy hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges segítőtársa leszek. Az eskü minden szavát külön hangsúlyosnak éreztem akkor, és most, bő 7 évvel később végiggondolva sem tudnám szebben megfogalmazni a házasságunk dinamikáját. Pontosan így van minden, ahogy megfogadtuk. Tűrünk, szeretünk, hiszünk.
Hortobágyi Tibor:
Emlékszem, viszonylag friss házasként – még nem múltunk el egyévesek – egy kollégámmal beszélgettem a házasságról. Ő elmondta, hogy miért tartja feleslegesnek és érdeklődött, hogy mi miért döntöttünk úgy húszas éveink elején, hogy ilyenformán elköteleződünk. „Hiszen a házasság csupán egy papír” – hangzott tőle az elcsépelt szlogen. Mégis nagyon fontos kérdéskört vetett fel. Vajon miért fontos a házasság a mai világunkban?
Keresztény közegben azért nem kell bizonygatnunk, hogy nem csupán egy darab papírról van szó, hanem ennél sokkal többről. Egy életre szóló szeretetszövetségről, amelyet Isten pecsételt meg. De mégis mit tudunk mondani azoknak, akik ezt a keresztény szemléletet nem tudják átérezni? Azt is sűrűn szoktuk hallani, hogy „a házasság egy életre szóló kaland”. Aki látott már kalandfilmet, tudhatja, hogy általában a főszereplő sok nehéz helyzeten megy keresztül, mígnem a végén általában megoldja a megoldhatatlant is.
Bár a filmek többsége alapján hihetnénk azt, hogy a házasság olyan, mint egy romantikus film, azonban a valóságban vannak olyan periódusok, amelyek a kapcsolatot erőpróbák elé állíthatják.
Ezért sokkal inkább hasonlítanám egy kalandfilmhez. Ezektől az akadályoktól viszont nem szabad megijedni, mert az a szerencse, hogy ketten – sőt hárman – vagyunk, akik közösen tehetünk a megoldásért. Ugyanis házastársunk mellett Isten is segít bennünket és abban biztosak lehetünk, hogy ha Ő megpecsételte a házasságunkat, akkor Neki az is a célja, hogy egész életünk során támogasson minket. Ezért nem csupán egy darab papír a házasság! És még valami, amit fontosnak tartok kiemelni: nincs korai és kései házasság. Mindannyian mások vagyunk, és lehet, hogy hamarabb, vagy esetleg később találjuk meg életünk párját. A lényeg, hogy bízzuk Istenre magunkat, hogy Ő a legjobbat szeretné nekünk. Imádkozzunk házastársunkért Őhozzá!
hirdetés
1 Komment
Csak a lényeg maradt ki: Ha már az a kérdés, hogy “a mai világunkban” miért fontos, hát azért, mert az egykori keresztény Európa népei a kihalás felé haladnak, márpedig az utódok sikeres felnevelésére a történelem során a család bizonyult a legjobb formának. Ezt (lenne) hivatott a házasság – azaz a felbonthatatlan, keresztény házasság – biztosítani.
Igen ám, de mióta az állami törvények nem ismerik el az egyházi esküvőt – noha az tanúk előtt, írásos formában köttetik, tehát teljesíti a teljes bizonyító erejű magánokirat kritériumait – tehát mióta az állam nem ismeri el a keresztény házasságot, azóta az közjogi értelemben sajnos valóban nem több, mint “egy darab papír”.
Másik probléma, hogy keresztény körökben is, azt látom, sokan – a legtöbben – nincsenek tisztában azzal, hogy a házasság célja elsősorban nem a saját/egymás kedvének keresése, hanem a gyerekek nevelése. Sokan az ilyen buzgó vallásos fiatalok közt hiszik, hogy azért kell megházasodni, hogy végre legálisan lehessen szexelni, és fogalmuk sincs arról, hogy az együttléteknek a gyermekáldás elkerülése érdekében való meghekkelése házasságban is bűn. Az Egyház is az erre vonatkozó saját tanítását olyannyira szégyelli, hogy csak akkor mondja el, ha valaki rákérdez, de még akkor is csak pironkodva. Ez ugyanis nem trendi. Ez olyan, hogy mondjam, ez olyan nagyon boomer dolog… Greta Thunberg csúnyán nézne ránk, ha ezt meghallaná.
Eljutottunk a harmadik kulcskérdésig, hogy ha már gyerekek, akkor ugye egyrészt azokat valahogy fel is kellene nevelni, ahhoz kellene valami egzisztencia, de ugyanakkor meg is kell szülni őket, ehhez pedig praktikus, ha a nő (hagyományosan ugye a nők szoktak szülni) lehetőleg nem túl öreg.
Fentiek fényében három eset van tehát egy házasodni vágyó lány számára: vagy egy vele egyidős, éretlen, saját egzisztencia nélküli fiút választ férjnek, akivel aztán – már ha együtt maradnak egyáltalán – vagy elodázzák a gyerekvállalást, vagy a levegőbe fognak érkezni a gyerekek. Másik lehetőség, hogy 10 évvel idősebb férfit választ, akinek már van egzisztenciája, ezt azonban ma a társadalom egyöntetűen elítéli. Harmadik lehetőség, és ez a legjellemzőbb, hogy a kedves lányok várnak 25 vagy akár 35 éves korukig, és majd utána akarnak családot, amikor már “minden szükséges feltétel megvan hozzá”, csakhogy addigra tipikusan már olyan jól belejöttek a várakozásba, meg a “komoly kapcsolatokba” és a még komolyabb szakításokba, hogy senkihez nem lesznek már képesek kötődni.
Ugye a válás lehetővé tételével kihúzták azt az egzisztenciális biztonságot a feleségek talpa alól, amit régen a házasság jelentett. Így jobb híján minden lánynak előbb diplomát kell szereznie, és karriert építenie, hogy majd el tudja tartani magát és a gyerekeit, amikor elhagyják. A diplomához viszont idő kell, aztán ha valami már beindult, akkor könnyebb azt folytatni, semmint új, ismeretlen dolgokba kezdeni. Így keletkeznek a háromdiplomás 30+ éves vénlányok, akik nem értik, hogy vajon miért nem kellenek senkinek…
Nagy tévedés tehát a cikkben, hogy “nincs túl késői házasság”. Itt nálunk, az úgymond fejlett világban gyakorlatilag minden egyes házasság túl késői. És ezért van az, hogy a családokban átlag 1,7 gyerek van a normális 4+ helyett. És ezért lesz minden gyerek antiszociális és elkényeztetett, ezért nem akar majd fiatal felnőttként elköteleződni, és ezért nem fog idejében megházasodni, és a kör bezárult, a hiba öngerjesztő módon terjed generációról generációra, amíg végül teljesen el nem fogyunk.
És ha még ez nem volna elég nagy baj, közben a világ teljes erővel önti a nyakunkba a liberális propagandát, a nők védelme ürügyén felborítva az évmilliókon át jól bevált nemi szerepeket, démonizálva a férfiakat, megkérdőjelezve és újradefiniálva a házasság mint jogviszony tartalmát, és halálos mérgező ideológiákkal tömve a gyerekek fejét, és már nem csak a médiában, hanem lassan már az iskolákban is.
Minderre az Egyháznak valamit reagálnia kellene, mert a kialakult helyzettel és ezekkel a folyamatokkal szemben a másik oldalon – én azt látom – jelenleg csupán azt az érvet halljuk, hogy “pedig milyen szép dolog az esküvő”. És ez így kevés.