A komolyzene az ember érzelmi húrjait pengeti – interjú a ZeneMűvek alapítóival

Talán mindannyiunkkal előfordult már, hogy a komolyzenei rádiót átkapcsoltuk egy mai slágereket játszó állomásra, vagy hogy egy klasszikus zenei koncerten kicsit elkalandozott a figyelmünk. Két fiatal zenész: Dénes-Worowski Marcell karmester és Seidl Dénes a MÁV Szimfonikus Zenekar trombitaművésze arra vállalkoztak, hogy a komolyzenét minden korosztály számára érthetően és fogyaszthatóan mutassák be. A komolyzene értékéről, mindenkori aktualitásáról, és benne rejlő spiritualitásról beszélgettünk.  

Hogyan alakult ki a komolyzene szeretete az életetekben?

Dénes-Worowski Marcell: A zene szeretetét, és azt, hogy értékként tekintünk rá – sok zenészhez hasonlóan mi is – a családjainkból hozzuk. Sokunkra jellemző a szakmában, hogy tanultunk zenét zeneiskolában, énekeltünk kórusban, jártunk hangversenyekre, és valahogy egyértelmű volt, hogy a komolyzene különleges értéket hordoz magában. Azt hiszem, hogy én ezt sosem kérdőjeleztem meg. Aztán ahogyan a zeneiskolában előrehaladva egyre komolyabb darabokat játszottunk, a komolyzene az önkifejezés eszközévé is vált. Ekkor alakult ki bennem egy egészen közeli, személyes kapcsolódás a zene iránt, és így lett kitüntetett szerepe az életemben. Természetesen a zenetanulásnak is voltak olyan részei, amelyeket én nyűgként éltem meg – a gyakorlást, a szolfézs órákat –, de nem azért, mert magát a zenélést nem éreztem jónak. Én is csak úgy viselkedtem, mint egy normális gyerek, aki játszani és focizni akar, és nem azzal szeretné tölteni az idejét, ami kihívás, feladat, ahol kudarcot lehet vallani. A szüleim az ellenállási hullámokban is kitartottak: nem szerették volna, hogy abbahagyjam a zenélést, de megértették, hogy mint mindennek, a zenetanulásnak is vannak olyan szakaszai, amelyeket a krízis jellemez.

Seidl Dénes: Nálam egy kicsit máshogyan indult a történet. Olyan gyerek voltam, aki különösen nem volt jó semmiben: nem voltam kifejezetten jó tanuló, sem élsportoló, és a trombitálás volt az első dolog az életemben, amiben nagy sikereket tapasztaltam. Ez pedig hatással volt mindenre: jobb tanuló lettem, és rendszerezettebb lett az életem. A zenéhez így sikerélmény kapcsolódott, és azt hiszem, hogy ez alakította ki bennem a vágyat, hogy ezt a világot jobban megismerjem. Egyébként a nagyszüleim és a szüleim rendszeresen jártak hangversenyekre, így az én életemben mindig jelen volt a komolyzene.

hirdetés

Mikor volt az a pont, amikor felismertétek, hogy ezt a komolyzene-szeretetet tovább akarjátok adni?

Dénes: Már konzis diákok voltunk – én a Bartókba jártam, Marci pedig a Szent Istvánba – amikor megismertük egymást. Mindkettőnk szülei tagjai voltak egy-egy közösségnek, és ez a két közösség szervezett egy húsvéti, családos lelkigyakorlatot Leányfalun. Különleges tapasztalat volt, hogy ebben az egyáltalán nem zenész közegben, olyan családok között, akiket egyébként nem a zene köt össze, mi voltunk egyedüli zenészek. Ezen a hétvégén volt egy hosszú beszélgetésünk arról, hogy mit csinálunk, és miért szeretjük a komolyzenét. Itt fogalmazódott meg bennünk az a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha a zeneirodalom, vagy a zenetörténet órán tanult dolgok nemcsak hozzánk, leendő zenészekhez jutnának el, hanem mindenkihez: hiszen ez mindenkire tartozik, csak a közlési módon kell változtatni.

Marci: Konzisként gyakran mentem haza úgy, hogy nagy lelkesedés volt bennem azok iránt a dolgok iránt, amit éppen tanultunk. Ezeket otthon mindig el is meséltem, és édesanyám nagyon nagy örömmel és odafigyeléssel hallgatta: jó volt azt látnia, hogy flow-élményben vagyok, hogy annyira érdekel valami, hogy el is kezdtem tovább adni – akkor még csak neki. Így erősödött meg bennem ez a továbbadás iránti vágy – és talán a készségem is ekkor fejlődött ki hozzá.

Dénes: Hasonló élményeim nekem is voltak. Például, amikor vasárnapi ebéd mellett mutattam a szüleimnek egy-egy zeneművet, és közben lelkesen magyaráztam a paradicsomleves fölött, hogy melyik résznél milyen szólam lép be, mire kell figyelni, stb. Nem zenész közegből érkezve hatalmas volt az az élmény, hogy amivel foglalkozom, az sokkal több, mint amire számítottam: egy teljesen új, színes világ.

Ennek a felfedezése azt eredményezte bennem, hogy ezt a színes világot nem tarthatom meg magamnak, hanem el kell mondanom, akinek csak tudom.

Marci: Ahogy ezzel a gondolattal jártunk-keltünk, azt tapasztaltuk, hogy a lelkesedésünkre van befogadó igény. Gyakran találtuk magunkat abban a helyzetben, hogy egy társaság középpontjába kerülve a zenéről, vagy különböző darabokról meséltünk, és úgy éreztük, hogy jók is vagyunk ebben: előfordult, hogy órákon keresztül hallgattak minket.

Fotó: ZeneMűvek

Hogyan lépett ki ez a lelkesedés egy nagyobb közönség elé? Mik voltak az első ötletek?

Marci: Teljesen partizán módon elkezdtünk előadásokat tartani, amikre elhívtuk a barátainkat, ismerőseinket. Az első ilyen az Adna Caféban volt Komolyzene a mindennapokban címmel. Ez nagyon jól sikerült: mi is jól éreztük magunkat és a közönség is.

Dénes: Ezen az előadáson azokról az ismert művekről beszéltünk, amik körbevesznek minket, de nem figyelünk fel rájuk: mert keveset tudunk róluk, vagy mert nem vesszük észre. Ilyen például a Für Elise a kapucsengőben, a Beethoven 7. szimfóniája minden második filmben, vagy a Zarathustra minden harmadik filmben. Ezeknek a szignálként megjelenő daraboknak az érdekességeit mutattuk be, és bár a közönség egy részének már volt valamilyen kapcsolata komolyzenével, mégis nagy élmény volt nekik, hogy tudtunk új megvilágítást adni egy-egy műhöz.

Aztán az első előadás után rengeteg ötletünk lett, amiket elkezdtünk megvalósítani, és ezek összefogására alapítottuk meg a ZeneMűveket, tavaly májusban. A történetben fontos mérföldkő volt, amikor a MÁV Szimfonikus Zenekar Unokák és nagyszülők hangversenyeiből megcsinálhattunk egyet: Marci vezényelt, én voltam a műsorvezető. Ezután kialakult, hogy melyikünknek mi a szerepe a közös munka során. Szintén a MÁV Szimfonikus Zenekarral együttműködve fejlesztettük tovább a már említett előadásokat, így született meg a Koncert Plusz, ami kifejezetten a fiatalokra fókuszál. A koncert előtt találkozunk velük, és előadást tartunk az elhangzó zeneművekről: belehallgatunk, érdekességeket mondunk róluk, elmondjuk, hogy mire érdemes majd figyelni, stb. Ezután részt veszünk a hangversenyen, aminek a végén a zenészekkel együtt egy pohár mellett megbeszéljük az átélt élményeket. Ez azért fontos, mert így létrejön egy nagyon érdekes kapcsolat a zenekar és a fiatal közönség között, ami szerintem nagyon építő. A zenész tud beszélni a közönséggel, a közönség pedig meg tudja szólítani a művészeket.

 Volt olyan tapasztalatotok, hogy a megértés által valakinek plusz lelki élményt adott a zene?

Marci: A programjainkra sokan járnak, és kevésszer van lehetőségünk igazán mély visszajelzések meghallgatására, de egy személyes élmény eszembe jut ezzel kapcsolatban. Egyszer a közös nyaralásunkra készültem a barátaimnak egy vezetett zenehallgatással, ahol Sosztakovics Kamaraszimfóniáját hallgattuk meg, és én közben meséltem egy történetet. Ez egy-két ember lelkébe nagyon betalált, volt olyan, aki el is sírta magát. Egy olyan megérintődés történt ott, ami valahogy egy spirituális tartalommal való érintkezést okozott, és ez kioldott bizonyos feszültségeket. Bár ezekről a megérintődésekről nem mindig tudunk, de ha minden előadáson, csak egy ember meg tud élni hasonlóan mély élményt, mint amit ezen a nyaraláson láthattam, akkor megéri csinálni.

Dénes: Az ember húrkészletéből a zene az érzelmi húrokat pengeti. Szoktunk azzal kísérletezni, hogy egy film adott jelenetére rávágunk különböző hangulatú zenéket. Elképesztő, hogy mennyire más érzelmeket okoznak ezzel. Ebből következik szerintem, hogy ha egy kicsit értünk a zenéhez, ha megfelelőképpen be tudjuk fogadni, akkor van lehetőségünk megérintődni, és mi azt szeretnénk, hogy a klasszikus zene színes tárházához a lehető legtöbb ember hozzáférhessen. Ennek az útnak az utolsó előtti állomása a zenei élmény, és az utolsó pedig a megérintődés. Onnantól kezdve pedig, hogy a zene megszólít minket, és létrehozza ezeket a folyamatokat, már a befogadóra van bízva, hogy ez a fölütött labda hol pattan le. Nagyon érdekes figyelni arra, hogy mit mozgatnak meg bennünk ezek az alkotások, mert a zeneszerzőknek az volt a céljuk, hogy hatással legyenek az emberekre.

Vannak olyanok, akik úgy vélik, hogy minden műfajnak a szakrális téma a csúcsa. Ez igaz a komolyzenére szerintetek? Valóban erősebb lelki élményt tud adni egy szakrális témájú zene, mint egy nem szakrális témájú?

Marci: Azt gondolom, hogy a művészetek valamilyen módon kapcsolatban állnak a spiritualitással. Ennek nem feltétele az, hogy egy adott műalkotásnak legyen meghatározott tematikája, tárgya, vagy rendelkezzen vallási konnotációval. Egy Mozart hegedűverseny ugyanúgy adhat spirituális élményt, mint egy Lassus motetta, amelynek egyértelműen vallási tematikája van, hiszen egy egyházi szövegre írott kórusműről van szó. A Mozart hegedűversenynek pedig semmi köze nincs a valláshoz, mégis – Dénes hasonlatához kapcsolódva – olyan húrokon játszik, ami közvetlenül a transzcendenshez, az emberfelettihez  van becsatornázva. Szerintem ez a kulcsa a komolyzenének. A tematika, és annak megértése persze segíthet a gondolatokat és az érzelmeket irányítani, de nem ezáltal érinti meg az embert, hanem egy megmagyarázhatatlan jelenséggel. Olvasok most egy könyvet a zene és a nyelv kapcsolatáról, amiben az író megfogalmazza, hogy a zenének van egy rejtély-jellege, amit az ember nem tud nyelvi eszközökkel megközelíteni. Szerintem a tematika nem feltétlen többlet ilyen szempontból, mert a rejtély-jellegben rejtőzik a zene spiritualitása.

Dénes: Szerintem meg kell találni a zenében, hogy merre viszi az érzelmeinket, lelkünket. Ha egy zenehallgatás azt okozza bennem, hogy arra az időre el tudok felejteni valamit, amit az elmúlt két hónapban nem tudtam, akkor arra volt jó, ha pedig megtalálja bennünk a spirituális kaput, akkor pedig arra. A legújabb programsorozatunkban egyébként éppen ezeket az érzelmi folyamatokat szeretnénk élőben a közönség elé tárni, miközben próbáljuk bebizonyítani, hogy minden zenemű lehet aktuális. Ezekre a komolyzenei beszélgetős műsorokra – A Zene Showja – hírességeket hívunk, és a velük való beszélgetés során felmerülő témákra élő komolyzenével reflektálunk. Az elsőnek Berecz Zsombor volt a vendége, és valóban sikerült megmutatnunk, hogy egy vitorlázó élete és az ő élményei, érzései hogyan tudnak megjelenni egy komolyzenei darabban.

Fotó: ZeneMűvek

Ha nem ismerek egy komolyzenei művet, nem tudom, hogy mi a témája, egyáltalán tetten érhető a különbség a vallásos, vagy más tematikájú darabok között?

Marci: Johann Sebastian Bach jutott erről eszembe, akinek rendkívül színes, de nagyon homogén zenéje van. Ha meghallgatjuk a Die Kunst der Fuge szólamait, akkor nem találunk benne kifejezetten spirituális utalást, még az sincs megadva, milyen hangszerekre írta Bach a művet. Ezzel ellentétben, egy kantátájában egyértelműen vallási tartalomról van szó, de a két műnek a zenei szövete egy és ugyanaz. Ugyanarról a tőről ágazik, és a Die Kunst der Fuge szólamaira oda lehetne biggyeszteni a kantáta szövegét. Felruházhatnánk spirituális tartalommal, de nem tesszük, mert nem kell.

Azt gondolom, hogy zene spiritualitásának csak a felhangosítása lehet a szöveg, de nem feltétele, hiszen már benne van.

Dénes: A zeneszerzők legtöbbször érzelmeket akartak átadni. Ezeknek az érzelmeknek a kiváltó okai megváltozhattak, de maguk az érzelmek nem. Amikor egy zeneszerző örömöt, boldogságot, fájdalmat ábrázol, akkor az időtlen, ezekhez bármikor tudunk kapcsolódni, hiszen mi magunk is megéljük őket, nap mint nap. Viszont a kiváltó ok és a megfogalmazási mód változott. Én hiszem azt, hogy a komolyzene tud egy olyan megfogalmazási módot adni, ami teljesen egyedülálló az elmúlt ötszáz évben. Egy négy akkordos pop szám sokat tud adni, de ha meghallgatunk egy komolyzenei szimfonikus zenekari darabot, akkor ott egy kincsesládát találunk. Ha ebbe jó eszközökkel nyúlunk bele, akkor a megszokottól teljesen eltérő, teljesen új érzelmi ajándékokat vehetünk ki belőle. Mi ehhez szeretnénk eszközt adni a hallgatóság kezébe, ezért csináljuk, amit csinálunk.

Varga Mónika

Seidl Dénes trombitaművész, a ZeneMűvek társalapítója 1992. március 4-én született, Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában végezte, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Boldoczki Gábor osztályában szerzett diplomát. Már egyetemista korában a MÁV Szimfonikus Zenekar és a Concerto Budapest tagja lett, vendégművészként további zenekarokban is megfordult. Több nemzetközi és hazai versenyen is sikeresen teljesített. Kiemelkedő tehetségéért 2021-ben Junior Prima Díjjal  jutalmazták.

Dénes-Worowski Marcell nagybőgőművész, karmester, a ZeneMűvek társalapítója 1990. július 2-án született. Karmesteri és nagybőgőművészi tanulmányait a Bécsi Zeneakadémián végezte  zenepedagógiai diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett. Jelenleg a Szent István Filharmónia tagja és az Operaház Zenekarának kisegítő művésze, karmesterként rendszeresen dolgozik az Óbudai Danubia Zenekarral, a MÁV Szimfonikus Zenekarral valamint a Szent István Filharmóniával, a ZeneMűvek alapítója és a Magyar Zene Házának zenepedagógusa.

hirdetés