Pilinszky esszenciája: a Négysoros – szubjektív versélmény

Az emlékévben felmerült bennem a kérdés, vajon melyik versével lehetne a legjobban kifejezni Pilinszkyt? Bár legfontosabb versének az Apokrifet tartják, és ő maga is ezt szavalta legszívesebben. Mégis, ha Pilinszky esszenciáját kéne megragadni (mi másra törekedhetnék vele kapcsolatba, hiszen ő is mindig a dolgok lényegét próbálta meglátni?), a Négysorost választanám. Minden benne van, amit Pilinszkyről, szerelemről, párkapcsolatról, vallásról, az életről tudni kell. Igen, mindez négy sorban, „pilinszkys” tömörséggel.

A befogadás a vers fizikai érzékelésével kezdődik. A fül 11-10-11-6 szótagú jambikus sorokat hall. Az e hangok adják meg a ritmust és a kissé disszonáns rímet (éjjelek – véremet).
Majd a négy különös eltérő kép kelti fel a figyelmet. Elsőre teljesen össze nem illő képeknek, értelmetlen asszociációknak tűnnek. De ott van a meghökkentés és a mélység is benne, ami azonnal érzékelhető. Az agy azonnal keresi a kapcsolódási pontokat. A huszadik századi ember másképp gondolkodik, amióta a mozgókép megszületett. Az 1+1=3 montázselmélet törvénye alapján jár az agyunk. Vagyis egy dolog meg egy másik dolog egymás utáni képe egy harmadik asszociációját hívja elő. A filmkészítés óta erre más művészeti ágak is alapoznak. Szemünk előtt vibrálnak a képek, és meg akarjuk fejteni az értelmüket.
S közben már hat az érzékekre is. Először szagoljuk, ízleljük, majd lassan elkezdjük emészteni, s végül azt vesszük észre, hogy a részünkké vált, örökre.

„Mindenki táplálékaként,
ahogy már írva van,
adom, mint élő eledelt,
a világnak magam.”
(Parafrázis) 

A Négysoros két korszak határán született. A hosszabb, leíró, könnyebben értelmezhető verseket fokozatosan felváltották a tömör, sűrített sorok. Itt egy-egy konkrét dolgot már nem leír, csak érzékeltet, utal rá.  Pilinszky művészi hitvallásává válik a tömörítés, a sűrítés, a fölösleges szavakat elhagyja, s csak a lényegre koncentrál. Ez már-már filozófia nála. Ha ezt a lényegi jelentést sikerül megragadnia, megpróbálja átadni, ugyanazzal az intenzitással, amellyel ő átéli. Sokszor olyan szópárok jönnek létre, amelyek szinte robbannak a feszültségtől. A Négysoros az efelé tendáló átmeneti időszakban született.
Én is életem egy átmeneti időszakában találkoztam először a verssel. Bár nem teljesen értettem, azonnal megérintett. Az azóta eltelt húsz évben mindig új érzéseket és gondolatokat váltott ki belőlem, és ez a folyamat valószínűleg nem áll meg. Most így tudnám összegezni benyomásaimat a négy sorról:

Alvó szegek a jéghideg homokban

hirdetés

Sehol egy ige, csupa főnév (Vannak, fekszenek?). Nincsen cselekvés, csupán létezés. Ez az örökkévalóság állandósága. Érdekes, hogy szenvedéseinkben az örökkévalóságot éljük meg, akkor nincs idő, csak a fájdalom van. Az örömeink pedig milyen múlékonyak. Másrészt ez az örökkévalóság az eleve elrendeltetés állapota.
A homok önmagában puha, meleg érzetet kelt. De Pilinszky sivatagában jéghideg. Ahogy a világ is lehetne meleg és puha anyaöl mindannyiunk számára, mégis az emberfia milyen számkivetett benne.
Az alvó szegek, akár a partra vetett emberek, öntudatlanul, tehetetlenül fekszenek. Nem, még az sem, csak vannak. A szegek már az első sorban megidézik Krisztust és az Ő szenvedéseit. A kereszt képét sugallják. Az ember is a lét és a nemlét, az idő és az örökkévalóság, cselekvés és állandóság keresztmetszetében él, erre a keresztre van felszegezve a lélek.
A homok, a sivatag sok képet indukál, például a kivonulást. A sivatag az a hely, ahol az ember a világot hátrahagyva találkozhat Istennel. De itt csak hidegség és magára hagyatottság van. Ez a hely a paradicsomból való kivetettség állapotának sivataga.
Ez Pilinszky ereje: egy szóval – homok – érzékelteti a bársonyos melegséget, az anyaölt, a szeretetet, a paradicsomot. Mindazt, ami elveszett, ami lehetne, de nincs. S az ember örök istenkereső magányát azzal, hogy elé teszi a jéghideg jelzőt. A jelzőfelcserélésből (hideg-meleg) születő feszültség azonnal hat, még mielőtt a teljes sort értelmeznénk. Ha belegondolunk, egy irracionális dologgal – jéghideg homok – jobban érzékelteti a valóságot, mint a való világ puszta leírásával (1+1=3).
Ez a jéghideg, ez a fagy, ez a kitaszítottság végigkíséri költészetét.

„Temess karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.”
(Panasz)

Az Istenhez intézett sorok egyik legszebbike.

Plakátmagányban ázó éjjelek

Az örökkévalóság hideg sivatagából hirtelen a jelenkor modern nagyvárosában találom magam. Nincs konkrét alany vagy állítmány, mert valójában nem az éjszakák vagy a plakátok magányosak, hanem az ember. De az elidegenedés olyan fokú, hogy már nincs is alanya. Egy egzisztencialista sem fejezhette ki volna jobban.
Erre a sorra vizionálok egy nagyvárosi utcaképet, éjszakait, kivilágítottat, elmosódott fényekkel, vibráló reklámokkal, színes plakátokkal, amit az eső elmos. Mintha csak egy esőverte ablakon át szemlélném a várost. Akár festés közben leönteném a vásznat, és hagynám elfolyni a színeket, úgy válik enyészetté ez a modern kultúra. Kimerevített, ikonszerű „pilinszkys” kép ez. Ennél tömörebben, pontosabban lehetetlen lenne kifejezni a modern városi ember kiüresedett magányát.
A vibráló fények, a hamis csillogás lerántja a leplet a nagyon fejlettnek és felsőbbrendűnek hitt kultúránkról is. Mert mit ér a technikai fejlődés, ha az ember még magára hagyatottabb benne, mint valaha?

Égve hagytad a folyosón a villanyt
Végre egy ige, egy cselekvés és egy rejtett alany – Te. A magyar nyelv csodája, hogy ezt nem is kell kimondani, ott van benne. Ebben a kiüresedett világban Te vagy az egyetlen, aki cselekszik. Vagy másképp mondva, hogy szerelmes vers legyen – mert azt gondolom, ennél a pontnál azzá válik – , az én világomban Te vagy az egyetlen, csak Te létezel. S most Te is elmentél, itt hagytál. Itt voltál, de már nem vagy itt. A hiányod rosszabb, mint ha soha nem lettél volna. Valójában nem a villanyt hagytad égve, hanem engem hagytál itt, a sötétben, hidegben egyedül kucorgó lényt.
Egy pillanatra megjelent az idő, a cselekvés pillanatára, ami már a múlt. S én itt vagyok elhagyatva a megmerevedett pillanatban, amelyből nem tudok elmozdulni, ez újra az örökkévalóság.
De mégsem felkiáltás, hanem egyszerű kijelentő mondat, vagyis ez eleve elrendeltetett. Ennek meg kellett történnie, de ettől még nem fáj kevésbé. Véleményem szerint ez a keresztény attitűd: felismerni a szenvedésben az eleve elrendelést, Isten akaratát, és ezt nem teherként, hanem ajándékként megélni. A fájdalom ezáltal nem fokozódik, hanem éppen feloldódik.
A senkinek sem világító villany megint csak az elhagyatottságot, a céltalan létezést, a technika hiábavalóságát hangsúlyozza. Továbbra is magány és csend van.

Ma ontják véremet
Ez a sor hirtelen lezárás ritmusban, nyelvileg, jelentésben, amire felkapom a fejem, meghökkent. Eddig volt az üresség, aztán Te meg Én, és most hirtelen megjelennek Ők. Ahogy az életben is a szerelem kábulatából felébredve észrevesszük a körülöttünk lévő világot. A szerelem mikrokozmosz, ahol csak Te meg Én vagyunk, senki és semmi más, de eljön a pillanat, amikor betüremkedik a világ. Csak Te voltál, meg Én voltam, s most itt hagytál az ő prédájuknak.

„Mert aki végképp senkié,
az mindenki falatja.”
(Parafrázis)

Ma – megérkeztünk a jelen időbe. Időutazás egy tölcsérbe, egyre tömörül az idő, mígnem belepasszírozódunk a jelenbe, a testünkbe, az életünkbe, ebbe az örökké tartó jelen pillanatba.
Ma ontják véremet – nem megsebeznek, nem megölnek egyszer, hanem egy végeérhetetlen lassú kivéreztetés lesz. Ez krisztusi lassú kínhalált sugall.
Ma bekövetkezik a végzet. Ez is Jézust juttatja eszembe. A végzetet tudni, előre látni és beletörődni békével. Bízni Istenben és elfogadni az akaratát.
Az elrendeltetett halál előtti utolsó éjszaka magányában és örökkévalóságában él Pilinszky, legalábbis ebből születnek versei, ebből szól hozzánk és Istenhez.
Ez az „Eli, eli lamma sabaktani!” pillanata. Ez a teljes magára hagyatottság pillanata.

Joggal kérdezhetnénk: de hol a megváltás ebben a hideg és üres világban, hol van Isten? Hiszen katolikus költőről van szó. Simone Weil filozófiája lehet a kulcs, amit Pilinszky teljesen magáénak érzett. Szerinte Isten csak ebbe az elkeseredésen, végső magányon és fájdalmon túli ürességbe tud belépni. Csak így lehet hely a számára. Ebben a kiüresedett pillanatban kell várnunk Őt. Nekünk lehetetlen hozzá közelednünk, Ő pedig nem jöhet a mi kicsinyes világunkba, énünkbe, lelkünkbe. Ezért nagyon fontos az üresség (ahova csak szenvedés árán juthatunk). Ha eljön hozzánk, ha megérinti lelkünket, az a kegyelem, a megváltás pillanata.

Számít, hogy életrajzából tudjuk, hogy aznap volt a válópere, felesége elment hozzá előző este, és égve hagyta a folyosón a villanyt? Számít, hogy valóban megtörtént? Mi más lenne a válás, ha nem egy lassú kivéreztetés anyagilag és érzelmileg is? Egyéni érzéstől eljutni az általánosig, szubjektív élményből örök érvényűt alkotni, ez a művészet.
Ennél a versnél is megkülönböztethetünk egy hétköznapi, emberi értelmezési síkot, és egy misztikus, szakrális síkot. A szegektől eljutottunk a keresztre feszítésig. Az állandósult örökkévalóságtól a jelen cselekvő pillanatához. Már látjuk, hogy a versnek íve van, nem szabad asszociációk halmaza. A logikai rendnél erősebb kényszer tartja össze a verssorokat.
Az utolsó sorral az első is kicsit átértelmeződik: szegek – szenvedés, homok – amely felissza a vért. Az első kép a kezdet és a vég, örök körforgás. A verset is lehet egymás után újra és újra recitálni. Nincs vége, körbeér, ahogy az élet is.
Világa akármennyire hideg-rideg, ez nem az egzisztencialisták kiábrándult magánya és céltalansága, hanem az örök várakozás Istenre.

Szerző: Viktória Sándor

hirdetés