Interjú

A Rózsadombról lett a „Nyócker” plébánosa – portréinterjú Michels Antal józsefvárosi plébánossal

Michels Antal atya életében annyi fordulat és izgalmas pillanat van, hogy bármelyik forgatókönyvíró megirigyelné: budai értemiségi családban született, majd egy elitgimnázium osztályából egyedül ő nem jelentkezett egyetemre. Helyette szakács lett, Budapest legelegánsabb szállodáiban főzött – többek között Kádár Jánosra – azonban érezte, hogy valami hiányzik az életéből. Kozma Imre atya hatására papnak ment, hogy utána Kárpátalján segítsen a magyarokon, igen nehéz körülmények között. Hét éve Józsefváros plébánosa, ahol hajléktalanoknak, drogosoknak és a prostítúciót abbahagyó nőknek lett a támasza. Így lett Michels Antal, a rózsadombi fiú a szegények papja.

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, hogy „klasszikus, budai úrigyerek volt”. Hogyan emlékszik a gyermekkorára?

Valóban budai úrigyerekként nőttem fel, hiszen a Rózsadombon, a Pusztaszeri úton laktunk a családommal. Utólag visszagondolva ugyan gazdagok nem voltunk, jómódban éltünk. Édesapám mérnök volt, benne volt az Erzsébet híd újjáépítésében, külön kitüntetésben is részesült. Édesanyám az ELTE-n tanított, teljesen értelmiségi környezetben nevelkedtem. A ferenceseknél voltunk elsőáldozók, bérmálkozók, közben templomba jártunk. Egy védett környezet volt ez – főleg a Józsefvárosból nézve, habár a Trefort Gimnázium miatt sokat jártam a nyolcadik kerületbe. Kiváltságos helyzetben voltunk, mert sokat utaztunk, háromévente jártunk külföldre, bebarangoltuk egész Nyugat-Európát. 

A rózsadombi környékhez tartozik egy gyermekkori élmény, amelyet még interjúban nem is mondtam el soha: az erkélyünkről látni lehetett egy házat a Vend utcában, amely nagyon furcsának tűnt, mert szinte soha nem volt mozgás. Utóbb kiderült, hogy a „Sakál” bujkált ott egy ideig, aki a 20. század egyik leghírhedtebb terroristája volt.

hirdetés

Ezek szerint sokak számára védett volt a rózsadombi környezet! Említette a Trefortot, és ez bele is illik ebbe az idilli képbe: budai család okos gyermeke megy az elitgimnáziumba. Igen ám, de az osztályában Ön volt az egyetlen, aki nem jelentkezett egyetemre az érettségi után. Miért nem?

Azok a lehetőségek, amelyek igazán felmerültek volna, nem igazán érdekeltek. A mérnöki pálya például a matematika miatt nem jöhetett szóba. Gondolkodtam a geológián, az ELTE tanszékére el is mentem, ahol a beszélgetés végén úgy döntöttünk, hogy mindenki jobban jár, ha ez megmarad hobbinak.

Mert nem volt elég a tudása?

Nem, hanem mert nem lehetett belőle megélni. Maga az egyetemi tanár beszélt le róla, hogy jelentkezzem.

A vendéglátás már ekkoriban is vonzotta?

Már sokkal korábban! A szüleim arra lettek figyelmesek, hogy már négyéves koromban az ételt díszítettem, már akkor is szerettem a hasamat, fűszerezni az ételeket. Ezért érettségi után elmentem egy olyan képzésre, amely másfél éves volt és kimondottan gimnazistáknak találták ki. Mellette pedig beosztottak gyakorlatra, a Margitszigeti Grand Hotelbe kerültem.

Fotó: Bodnár Patrícia

Egy lépést még hadd lépjek vissza: mi lett a gimnáziumi osztálytársaiból később?

Vitray Tamás gyermeke, Péter is az osztálytársam volt, ő befutott számítógépes szakember lett. A fiúk közül a legtöbben mérnökök lettek, van olyan, aki az orvosi hivatást választotta. Zakar Péterből ismert történész lett, a lányok közül sokan nyelvészeti irányba mentek el, többen utána külföldre költöztek.

Egyszerre csöppent bele egy luxusszálloda hétköznapjaiba és a munka világába. Hogyan érezte magát a Grand Hotelben?

Szakmailag és emberileg is sok mindent megtanultam, például, hogy hangosan kell köszönni, ha a konyhába belépek, mert én bizony csak magam elé motyogtam valamit. A munka természetesen szokatlan volt, hiszen krumplit és répát pucoltam és szeleteltem, hamar rájöttem, hogy tovább kellene tanulnom. Erre mindenféleképpen jó volt, illetve ki tudtam próbálni, hogy szeretném-e ezt egyáltalán csinálni, hiszen korábban senki nem volt vendéglátós a családban. Feltettem a kérdést, hogy el tudom-e képzelni magamról, hogy vendéglátósként dolgozzam, miután pedig megtudtam a választ, jelentkeztem a Vendéglátóipari Főiskolába. Később Budapest legexkluzívabb helyein dolgozhattam szakácsként, felszolgálóként, majd üzletvezető-helyettesként, többek között a Gellért Szállóban, a Tavernában és az Atrium Hyattben. Sok mindent átéltem, főztem Margaret Thatchernek, Olof Palménak és Kádár Jánosnak is.

Leginkább maga az étterem vezetése érdekelt, de ahhoz, hogy azzal tudjak foglalkozni, a konyha világát és a felszolgálást is ismernem kellett.

Ma már külön egységek dolgoznak azon, hogy a védett személyek hol és mit ehetnek. Ez hogyan nézett ki a ’80-as években? Thatcher érkezése előtt jött valaki a Scotland Yard-tól és megkóstolta, amit főzött?

Most, hogy így mondja, valóban jöttek az érkezése előtt és megkóstolták a menüt. Ugyanakkor ezt nem úgy kell elképzelni, hogy valami szupercsapat kommandós ott termett és elkezdett méricskélni, elemezni.

Volt személyes találkozása ezekkel az ismert emberekkel?

Nem, csak az üvegajtón keresztül lestük, ahogy esznek. Kádár Jánosról köztudott volt, hogy a stíriai metélt a nagy kedvence, onnan lehetett tudni, hogy finomat készítettünk neki, hogy két kockát evett belőle.

Ön ekkoriban mai nyelven szólva a séf volt?

Nem, attól azért messze, én inkább csak kiskuktának mondanám magamat. Érdemes elolvasni Arnold Wesker „A konyha” című drámáját, amely bemutatja azt a kőkemény hierarchiát, amely a konyhában jelen van.

Mennyiben tudja ezt a megtapasztalt hierarchiát papként hasznosítani? Hiszen az egyház is rendkívül hierarchikus.

Amit ebből az időszakból hozok magammal, az nem a hierarchia elsajátítása, hanem maga a vendéglátás fontossága. Az én papságom „alapszíne” a vendéglátós, ez mindig megjelenik azokon a helyeken, ahol szolgálok. Itt, a Józsefvárosban például a szegényekkel való törődés is egyfajta vendéglátás.

Kiskuktaként is jól keresett, hiszen igazán luxushelyeken dolgozott. Viszont az egyik nyaralásánál, Casablancában az óceánt nézve azon kapta magát, hogy valami hiányzik az életéből. Mi volt ez az érzés?

Ott megéreztem a szabadságnak a semmihez sem fogható érzését, azt éreztem, hogy bármit megtehetek az életben. Ezzel viszont arra a kielégítetlenségre is rá kellett jönnöm, amely valójában feszített belülről: hogy nem ad elég boldogságot az, hogy bárhova elutazhatom, hogy jól keresek, hogy mindenem megvan. Mert nem ez jelenti a szabadságot.  Sok mindent láttam és nagyon hálás vagyok a jó Istennek, de ott rádöbbentem arra a belső ürességre, amelyet korábban nem éreztem.

Milyen volt ebben az időszakban az Isten-kapcsolata?

Fiatalként a bátyámmal fellázadtunk az ellen a vasárnapi kereszténység ellen, amelyet otthonról hoztunk, hogy kötelező jelleggel elmentünk minden vasárnap a templomba, de ott is hátul ültünk, gyakran már a mise vége előtt elmentünk. Akkora volt ez a lázadás, hogy a nagy ünnepekre mentem csak el, de különben nem tettem be a lábamat a templomba. Ez az időszak 5-6 éven át tartott.

Egy barátom szólt, hogy tőlünk „egy dombbal” arrébb, Zugligeten egy nagyszerű plébános tart hittanórákat. Gondoltam, hogy egy életem, egy halálom, elmegyek és megnézem, milyen. Annyira magával ragadott, hogy úgy éreztem, valami berobbant az életembe. Megkaptam a választ arra a hiányomra, amelyet éreztem. A pap pont arról beszélt, amire vágytam: a barátságról, a szeretetről, a kapcsolatról és mindezek forrásáról, Istenről. Ott valami átszakadt és rájöttem, hogy amit én Casablancában megfogalmaztam hiányt, az nem más, mint maga az Isten. A plébános pedig egy bizonyos Kozma Imre atya volt…

Én ekkor éreztem meg először a közösség élményét, mert úgy nőttem fel, hogy igazán nem tartoztam egyetlen közösséghez sem. A Trefort kiváló iskola, de inkább mondanám versenyistállónak, mint közösséget összekovácsoló intézménynek. Zugligeten találkoztam először hozzám hasonló emberekkel, akikkel jót lehetett beszélgetni igazán fontos és komoly dolgokról, ez az időszak egy nagy rádöbbenés volt az életre. Azt éreztem, hogy ezt én nagyon akarom.

Ez a nagy akarás miben mutatkozott meg, minden közösségi programra jelentkezett?

Gyakorlatilag mindenre is! Az első vagy második alkalommal hirdették, hogy jelentkezőket keresnek fűnyírásra, majd mozgássérültekkel való foglalkozásra, idős emberek fürdetésére. Én mindenre bejelentkeztem.

Fotó: Bodnár Patrícia

Ismerve az életútját, ez egy nagyon meghatározó élmény lehetett, hiszen ekkor találkozott először elesett, segítségre szoruló emberekkel…

Pontosan, ezek voltak az első ilyen megtapasztalásaim. A közösségünkbe járt egy mozgássérült is, aki jelezte, hogy többen jönnének hittanra abból az intézményből, ahol ő lakik, de ennek fizikai akadályai vannak. Egyből jelentkeztem, hogy szívesen segítek és onnantól kezdve több éven át hoztuk le és vittük fel a mozgássérülteket. Nagyon megható és vidám élmények ezek, még szilveszteri buliba is elvittük őket. A meredeken emelkedő Gábor Áron utcában például azon versenyeztünk, hogy melyikünk tud minél előbb felérni egy sérülttel – akik szintén hihetetlenül jól érezték magukat, mert mi voltunk azok, akikben őszinte társakat, barátokat találtak.

Fiatalok voltunk, és persze hogy mindenből hülyeséget csináltunk, rengeteg mókás élmény kötött össze bennünket.

Mi az, ami hajtotta, vonzotta afelé, hogy ilyen sok áldozatot hozzon értük?

Ez teljesen természetes volt a számomra, egyszerűen csak belülről jött. Persze, hogy én is sokat adtam ezeknek a sérülteknek – vagy a hajléktalanoknak, akiket elkezdtünk felkeresni –, de igazából ekkor kaptak értelmet a napjaim, és ezért én nagyon felszabadultnak és boldognak éreztem magamat. Hatalmas élmény volt megtapasztalni, hogy én is tudok adni valamit az embereknek, persze a szüleimtől mindig megkaptam, hogy mindenkinek segítek, csak otthon nem. (Nevet.)

Megérezte, hogy ez a fajta segítségnyújtás sokkal inkább kézzelfogható, mint a munkája? Hiszen ott a hála az volt, hogy üres tányérok érkeztek vissza a konyhára, míg a közösségében őszintén hálás emberekkel találkozhatott.

Ez nagyon igaz! Az a környezet és életmód, ahogyan felnőttem, sok mindentől megóvott, egy védett burok volt, ahol nem találkoztam azokkal a problémákkal, amelyekre ebben a közösségben felfigyelhettem. Maga a luxusszálloda is egy védett világ, ahova nem szűrődnek be a világ problémái, ahol minden mindig csillog-villog. Itt viszont egy nagyon más élményben volt részem, lehet, hogy szegényebb és elesettebb világra találtam rá, de hálásabbra és szeretettel telire – nekem pedig a burok helyett erre az őszinte szeretetre és közösségre volt nagy szükségem.

Ráadásul nem is volt rákényszerítve, hogy ebből a burokból kilépjen, ez egy saját döntése volt, hiszen akár maradhatott volna kizárólag a luxushotel és a budai család védett környezetében. Feszegette a saját határait is?

Nagyon jelképesnek éltem meg, hogy bármikor, amikor elindultam otthonról, akkor le kellett mennem a hegyről – a Rózsadombról. Ez lett valahol az életem mottója is: lemenni a hegyről, elhagyni a komfortzónát és segíteni másoknak.

Soha nem felejtem el, hogy milyen sokat köszönhetek ennek a hegynek, de tudtam, hogy az élet és a feladatok lent vannak.

Ebben az időszakban a közösségének köszönhetően Istenhez is közelebb került, de itt még nem ismerte fel a papi hivatását. Hogyan eszmélt rá, hogy pap szeretne lenni?

Bizonyos szempontból egy hosszú folyamatnak a része, ugyanakkor meg egy pillanat emléke is. Egyrészt egyre többet tettem a közösségért, imaórákat is vezettem – és ami nagyon fontos élmény volt, hogy elkezdtem ministrálni. Korábban máshol soha senki nem kérdezte meg, hogy szeretnék-e ministrálni.  Már maga az érzés is nagy hatással volt rám, hogy közelebb léphettem az oltárhoz. Jobban kezdtem el figyelni a szentmisékre és elhatároztam, hogy egy mondatot mindig „hazaviszek” a prédikációból. Ezt akkor döntöttem el, amikor az egyik szentmise után egy idős néni megkérdezte tőlem, hogy „Kedveském, miről is prédikált a pap?”. Én meg semmire nem emlékeztem konkrétan, néztem mint hal a szatyorban és olyanokat kezdtem el mondani, hogy „Isten szeret, és hogy Isten jó.” Megszégyenültem magam előtt, és elhatároztam, hogy innentől kezdve egy mondatot mindig magammal viszek.

1989 őszén kispapok jöttek látogatóba hozzánk Zugligetre, az esti szentmise után kérte Imre atya, hogy maradjunk ott beszélgetni velük. Én igazából nem terveztem, de megint csak meggyőzött az egyik barátom, hogy nézzük meg, legfeljebb majd eljövünk. Imre atya beült közénk és a beszélgetés végén külön bemutatta a kispapoknak a jelenlévő zugligetieket. Nagyon izgatott voltam, hogy rólam mit fog mondani, majd, amikor hozzám ért, rám nézett és határozottan ezt mondta: „Gondolkozz el a papi hivatáson!”. Én ott ültem döbbenten, azon gondolkodtam, hogy Budapest legexkluzívabb szállodájában dolgozom, fel sem merült bennem a papi hivatás gondolata, meg sem tudtam szólalni, majdnem elbőgtem magamat. Nem is tudom, hogy mentem haza, azt sem tudtam, merre vagyok.

Korábban tényleg el sem gondolkodott rajta?

Nem, én nem voltam az a saját plüssmackóinak misét bemutató kisgyerek. Eszembe sem jutott az ilyesmi.

Hogyan teltek az elkövetkező hetei ez után a sokkhatású élmény után?

Egy hónapig gondolkodtam Imre atya kérdésén, és mindenen, ami ezzel jár: családalapítás, párválasztás, jövőbeli terveim és céljaim. De ezt egyszerűen nem lehet észérvekkel eldönteni. Feltettem magamnak a kérdést, hogy kicsoda számomra Imre atya?  Számomra ő Isten embere. Akkor viszont mire várok? Így elmentem hozzá és elmondtam neki, hogy jelentkezem a szemináriumba.

Mit szóltak ahhoz a szállodában, hogy a szakácsuk elmegy papnak?

Meglepődtek, mondta a főnököm, hogy az Átrium Szálloda még nem sok papot adott az egyháznak… Budapest legexkluzívabb hoteléből elmenni papnak, nyilván néztek rám nagy szemekkel.

Mennyire szerette a szemináriumi létet?

Nagyon szerettem a szemináriumot, a második évemben volt egy kisebb hullámvölgyem. Felismertem, hogy én egy rózsaszín ködfelhőben érkeztem a papneveldébe, azt hittem hogy a szentek közösségébe csöppentem, ahol földre szállt angyalok fogadnak. Kaptam ott egy-két pofont, amikor rádöbbentem, hogy nem teljesen úgy van ahogy elképzeltem. Fel is tettem a kérdést magamnak, hogy biztosan jó helyen vagyok-e, de rájöttem arra, hogy ennek a ködnek el kellett múlnia, mert Isten szebbet és jobbat akar adni annál. Így a hátralevő éveim a szemináriumban még szebb élménynek maradtak meg, nagyon szerettem ott lenni.

Fotó: Bodnár Patrícia

A Rózsák terénél kezdte el papi szolgálatát káplánként, majd Esztergomban töltött el hosszú időt, utána Kelenvölgyben lett plébános. Utóbbi helyen csak egy évet volt, nem érezte ott jól magát?

Hamar kivertem a biztosítékot, három napja voltam még csak ott, máris odajöttek hozzám a hívek, hogy „Tóni atya, ez egy alvó plébánia!”. Valószínűleg nem tetszett nekik az a lendület, amellyel megérkeztem, de mondtam nekik, hogy én azért jöttem, hogy felkeltsem ezt a plébániát. Nem rajongtak az ötletért! (Nevet.)

Bementem a plébániára és a konyhában nappal is teljesen sötét volt. Csodálkozva kérdeztem, hogy ez hogyan lehetséges, kiderült, hogy az elődöm mogyorófa vesszőket ültetett az ablakhoz, amelyek már a tetőig értek. Nem tétováztam sokáig, első dolgom volt szekercével kivágni az összes mogyorófát és máris besütött a nap.

Kelenvölgy is egy klasszikus budai környezet, ehhez képest döntött úgy, hogy elmegy Kárpátaljára öt évre misszióba. Megint egy nagyon éles váltás, úgy érezte, hogy új környezetre van szüksége?

Nagyon sokat nyaraltam fiatalként Zentán, ezért a határon túli magyarok sorsa különösen is foglalkoztatott. Mit lehet visszaadni abból, amit mi kapunk tőlük, ahogy őrzik a magyarságukat, a hitüket? Ez a kérdés is ott járt a fejemben, amikor elvállaltam a felkérést.

Hogyan fogadták?

Nagyon nagy szeretettel, igazán mindenki örült nekem, egészen különleges érzés volt.

Hamar elsajátította a határon túli magyaroknak az igazán különleges gondolkodását?

Én nem éreztem nagyon másnak, mint az anyaországban lévőkét. Sokkal inkább azt tanultam meg, hogy mit jelent magyarnak lenni, ragaszkodni a nemzeti identitáshoz, a nyelvhez, a kultúrához. Valahogy úgy érzi az ember, hogy igazabb magyarok élnek ott – nem megbántva senkit, aki itt él az anyaországban. Zentán is érdekes volt számomra, hogy úgy éreztem, az emberek jobban összetartanak, mint otthon. Mindig kérdeztem a szüleimet, hogy miért kell útlevél ide, ha ők is ugyanúgy magyarok, mint mi? Mindig rám pisszegtek, hogy maradjak csendben, mert féltek, hogy meghallja egy rendőr! (Nevet.)

A kárpátaljai magyarok a mai napig hálásak Önnek – és ezt nem udvariasságból mondom, hanem tapasztalatból. Rengeteg mindent szervezett, újított, adott az ott lévő embereknek. Mi az, amit Ön kapott tőlük, amit aztán később be tudott építeni a papi szolgálatába?

Azt az egyszerűséget és puritánságot, amely pont ellenkezője volt annak, amit máshol megtapasztaltam. Minden papnak csak javasolni tudom, hogy menjen el Kárpátaljára misszióba, mert nagyon sokat fog tőle kapni.

Egészen máshogy látja az ember az itthoni gazdasági lehetőségeket, átértékeli a gazdagság fogalmát, hogy mit jelent szegénynek lenni és nélkülözni.

Ez egy nagyon riasztó felismerés is valahol…

Abszolút, de néha el kell menni hazulról, hogy jobban meg tudjuk becsülni a dolgainkat. Nekem rögtön belopta magát a szívembe Kárpátalja, a munkácsi líceum, a fiatalokkal való találkozások és a kíváncsiságuk. Mindenbe beavattak, fociztam velük, kirándultunk, igazi közösség alakult ki. Majnek Antal püspök atya ezt követően Beregszászba küldött – én csodálkoztam, mert tudni lehetett, csak három évem lesz ott. De mire eljöttem, lett egy új plébánia, elindítottunk egy új közösséget, lelkigyakorlatos házat, focipályát, játszóteret, családok keresztútját szerveztünk. Még most is szokták mondani a beregszásziak, hogy azóta „nem tudnak leállni”, folyamatosan fejlesztenek.

Hiányzik Kárpátalja?

Nagyon jó volt ott lenni, és gondolkodtam is, hogy maradjak-e még pár évig, de azt is hallottam, hogy itt a főegyházmegyében is nagy szükség lenne az emberre. Fontos, hogy az ember el tudja engedni azt, ami a keze között nőtt fel.

Amikor eljött onnan, akkor már tudni lehetett, hogy Ön lesz Józsefváros – a „Nyócker” – plébánosa. Adott egy interjút egy kárpátaljai lapnak, ahol kerek-perec kijelentette, hogy tíz évre érkezik. Ezt így előre eldöntötte?

Nekem vannak rövid és hosszú távú terveim, hogy mit szeretnék elérni. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy tízéves tervet építettem fel magamban, ebből már hét esztendő eltelt. A főegyházmegye vezetői látták, hogy Kárpátalján én érzékeny vagyok az elesettek és szegények irányába, ez eljutott hozzájuk is. Így amikor visszatértem, akkor behívtak és közölték, hogy Józsefváros plébánosa leszek, nem is nagyon kérdezték, hogy szeretném-e. Én örültem neki, mert nagyon szeretem a Nagykörutat, Budapest szívét jelenti a számomra. A körút másik oldalán jártam gimnáziumba, nem volt ismeretlen a környék.

Egészen biztosan volt egy elképzelése Józsefvárosról, hogy milyen állapotok vannak. Ahhoz képest mit tapasztalt?

Amikor ideérkeztem, már javában zajlott a nyolcadik kerület a rehabilitációja, érezhető volt, hogy kezd kijönni a környék a kátyúból. Az is igaz, hogy én a Corvin-negyedtől sem vagyok teljesen elragadtatva, nem építettem volna ekkora épületeket, inkább a polgári jellegét tartottam volna meg a kerületnek. De érzi az ember azt, hogy egy 21. századi belső városrész épült, egy élhető közeggel.

Fotó: Bodnár Patrícia

Érdekes a felvetése, mert talán egész egyházmegyéken figyelhető meg akkora társadalmi távolság, mint ezen a környéken. A milliós négyzetméterárú lakások szomszédságában mélyszegénységben élő embereket találunk – akik évtizedek óta itt élnek.

Ez egyértelműen jelen van, én is voltam olyan lakásban, amely putrijellegű. Ennek ellenére a rehabilitáció eredményesen megindult – bár kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban erőteljesen megakadt.

Kárpátalján már találkozhatott nagyobb létszámú roma közösséggel, mint ahogy itt Józsefvárosban is. Milyen a kapcsolata velük?

Nagyon érdekes, hogy amikor Józsefvárosba kerültem, akkor a cigányok megkértek engem, hogy ne romázzam őket, mert ők zenész cigányok. Innen nem messze van a Muzsikus cigányok parkja, ez is ezt az identitást erősíti. Velünk együtt élnek, ők is járnak a szentmisékre, találkozunk velük a parkokban, tereken. Mi mindenkin megpróbálunk segíteni, aki hozzánk fordul, nem azért, mert roma, hanem mert embertársunk; teljesen függetlenül a bőrszíntől a segítségére sietünk a bajbajutottnak. A hajléktalanokkal való foglalkozás sokkal jelentősebb, több munkát is igényel. Sajnos a COVID óta nem tudjuk megtartani a hajléktalanok szentmiséjét, de a nővérek továbbra is foglalkoznak velük, hajléktalanhittant szerveznek, illetve a Tömő utcában is részt tudnak venni szentmisén.

Máshogyan kell prédikálni itt, Józsefvárosban, mint ahogy Esztergomban vagy Kelenvölgyben?

Nem feltétlenül, én a prédikációk során mindig figyelek arra, hogy a saját történeteimet és tapasztalatomat belecsempésszem, mert leginkább a személyes példák a hatásosak. De értem a kérdését, valóban, ebben a közegben kevésbé az elméletre van szükség, inkább a gyakorlatra. És beszéd helyett segítségnyújtás kell, ezért is fogunk össze a Karitásszal, mert sok rászoruló család van. Az irodistánk szociális munkás is, ezért konkrétan is tudunk segíteni, kapcsolatunk van az önkormányzattal, a családsegítő szervezetekkel. Látjuk a lakhatási problémákat, a segélyezési gondokat, erőnkhöz mérten igyekszünk ezeken segíteni.

Mennyire viseli meg az, amit személyesen tapasztal? A szegénység, a nincstelenség érzése, hogy embereknek nincs fedél a fejük fölött.

Vannak nehéz pillanatok, nem is akarom tagadni. Beregszászon volt egy hajléktalan, aki annyira leitta magát, hogy télvíz idején véletlenül rossz ajtóhoz feküdt – nem a megszokott helyére – és megfagyott. Ez nagyon fájt és bosszantott is. Utána a rendőrök kopogtattak be hozzám, hogy van-e esetleg mikrobuszunk, hogy a halottat elszállítsuk? Mondtam nekik, hogy nekem csak egy kisautóm van, sajnos nincs. Végül egy szekérrel vitték el egy pokróccal letakarva. Ezek azért nagyon kemény történetek, nyilván megviselnek.

Hogyan lehet a legügyesebben segíteni az elesetteken?

Lehet, hogy meglepő lesz, de a legnagyobb segítség, ha időt szánunk rájuk és beszélgetünk velük. Ez fontosabb, mint a pénz és a ruha. Emberszámba venni a másikat. Vannak olyan kezdeményezések, hogy fogadjunk örökbe egy állatot – ez nagyon jó,

de elsőként talán örökbe kellene fogadnunk egy hajléktalant, akivel rendszeresen beszélgetünk és segítünk.

Ha tényleg tíz évre tervez Józsefvárosban, akkor ez az időszak hamarosan véget ér. Meggyőzhetetlen?

A plébániát és a templomot felújíttattam, közösségi tereket hoztam létre, amiket elterveztem, azoknak a kivitelezésével jól haladok. Tényleg tíz évre terveztem idejönni, de a jó Isten pontosan tudja, hogy hol kell majd a segítségem. Fog küldeni jelet és arrafelé fogok indulni, mindig nyitva hagyom az ajtómat, hogy oda érkezzem, ahol a legnagyobb szükség van rám.

Soha nem érzi magát magányosnak?

Szerintem a magány az Isten nélküli állapotot jelenti, akkor igazán magányos az ember, amikor nem érzi Isten jelenlétét. Mivel tudom, hogy mindig velem van, nem vagyok magányos.

Ha valaki odalépett volna Önhöz, amikor az óceán partján állt és a boldogságát kereste, hogy elmondja, milyen élet vár Önre, aligha hitte volna el. De milyen volt megélni ezeket az élményeket?

Unokabátyám azt szokta mondani, hogy a kisgyermekek 7-8 éves korukban megálmodják – elképzelik a sorsukat és ezt aztán később elfelejtik. Én nem felejtettem el, mert nekem az volt a vágyam, hogy kalandor lehessek. Ennél kalandosabb életet pedig aligha élhetnék így, Kárpátalján keresztül, a Józsefvároson át; és még ki tudja, mennyi minden vár rám. Isten kalandora lettem, és ez engem nagy boldogsággal tölt el. Azzal a boldogsággal, amelyre vágytam az óceán partján.

Martí Zoltán

Borítókép - Fotó: Bodnár Patrícia
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás