Interjú

„A papi hivatáshoz kell egy adag vagányság” – interjú a Központi Papnevelő Intézet rektorával

Dr. Martos Levente Balázs atyával, a Központi Papnevelő Intézet rektorával eddigi pályájáról, a 21. századi papképzés aktuális kihívásairól, valamint az Egyetemi templomhoz fűződő viszonyáról beszélgetünk.

Rektor atyával a közelmúltban több interjú is készült, elsősorban közvetlenül a NEK után, hiszen Ferenc pápa látogatásakor az atya kísérte a Szentatyát budapesti tartózkodása idején. Két hónap távlatából hogyan tekint vissza az Eucharisztikus Kongresszusra? Volt olyan gesztusa a Szentatyának, ami különösen emlékezetes marad az atya számára?

Amilyen csendes az Oltáriszentség jelenléte, olyan lelkes és zajos volt a kongresszus. De ez így nagyon szép volt! Jézus a felebarátaink iránti szeretetben is jelen akar lenni. A kongresszus sokszínűsége, jó előadásai, ugyanakkor a napok folyamán egyre mélyülő lelkülete derűs emlékként éltet a mai napig. Ferenc pápa látogatása sajátos módon megkoronázta, kiemelte az egész heti eseményt.

Bennem mélyen megmaradt derűs figyelme, az a sajátos elmélyültség, amellyel egy-egy találkozásba, közös imádságba is be tudott lépni, jelen tudott lenni.

Nem gondoltam, hogy az iránta mutatkozó érdeklődés olyan erős lesz, hogy abból nekem is kijut…

Fotó: MTI/Miniszterelnökség/Botár Gergely

2019 szeptemberétől a Központi Papnevelő Intézet rektora, korábban éveken keresztül tanított hittant Szombathelyen, majd a Győri Hittudományi Főiskolán, sokrétű tapasztalata van a teológiai oktatás, illetve a papképzés területén. Tartja még az ottani családokkal, hívekkel a kapcsolatot, hogy élte meg a pesti szolgálati hellyel járó változásokat? 

Hála Istennek, a korábbi kapcsolatok nem szakadtak meg teljesen, de azért átalakulnak. A szociológusok szerint talán mintegy 200 emberrel vagyunk képesek aktív, kölcsönös és személyes kapcsolatban lenni tartósan, így aztán a kapcsolataim egy része elhalványul, és teret ad azoknak, amelyekre most figyelhetek. Ez a papi „vándor élet” része. Különbözőek vagyunk, de ami engem illet, élénken élem mindkettőt: a vágyat állandó és mély kapcsolatokra, személyességre, ugyanakkor szabadságra, változásra. Budapest két év után még egy kissé talányos számomra. Igaz, ez a két év a vírusjárvány miatt különleges mindenkinek. A nagyvárosban előtérbe kerül a folytonos döntés: a sok lehetőség közül kivel, mivel, miért akarok együtt lenni. A fizikai közelség és elérhetőség csak egy dolog. Engem mindenesetre egy kissé riaszt az a személytelenség, amely az ittlétet olykor jellemzi. Szeretem az esti fényeket, de szeretném a várost nappal ugyanolyan szépnek, az embereket barátságosnak és ismerősnek látni.

Van egy izgalmasan hangzó bizottság, a Pápai Biblikus Bizottság, amelynek Ön is a tagja. Mit érdemes erről tudni?

Húszan vagyunk benne a világ minden részéről. A pápa, illetve nevében a Hittani Kongregáció prefektusa bizonyos munkafeladatokat ad a bizottságnak. A 2019-2024-es időszakra a szenvedés-betegség témát kaptuk. Most ezen belül keressük, milyen aktuális üzenete van a Bibliának, hogyan igazít el a kinyilatkoztatás írásos üzenete az emberi szenvedés megannyi formájával kapcsolatban. Jelen pillanatban az ötletgyűjtés zajlik, hogy következő, áprilisi római tanácskozásunkon már konkrétabban előre haladhassunk. Ami engem illet, még éppen csak végére jutottam az előző, igencsak testes, több mint 300 oldalas dokumentum fordításával és kiadásával kapcsolatos munkáknak. Ez magyarul idén szeptemberben jelent meg Mi az ember? címmel.

És mi az ember?

Az ember Isten képmása, olyan lény, aki képes szeretni, alkotni, felelősséget vállalni, történelmet alakítani. Hivatása, életének igazi lehetősége és kötelessége is egyben, hogy kibontsa, amit Istentől kapott. A dokumentum egyébként a címével is éppen azt hangsúlyozza, hogy az ember titkot hordoz, magánál többre utal. Szerintem nagyon izgalmas, ahogy újraolvassuk a teremtéstörténet több mint kétezer éves szövegeit, igyekszünk tisztába tenni néhány régi értelmezési kérdést, de közben hozzácsapunk egy sor újat, életről és halálról, szexualitásról, munkáról, konfliktusokról, családról.

Mit üzen Ön szerint ma a Szentírás a fiataloknak a hitről és a reményről?

Azt hiszem, a Szentírás a különböző életkorúakat is más-más módon szólítja meg, de az alapkérdéseink valójában újra meg újra visszatérnek. Ilyenek, mint mitől vagyunk értékesek, hogy mi az életünk, a küzdelmeink célja, hogy érdemes-e és hogyan kell szeretnünk másokat,.

A hit és a remény fiatalon talán erősebben kapcsolódik az élet projektjéhez.

Ahhoz a nagyszerű vágyhoz, hogy találjunk igazi és értékes elköteleződést, tennivalót, s egyben társat vagy társakat, akikkel együtt ezért a nagy és értékes célért küzdhetünk. A hit tehát egyfajta értelmi keretet biztosít, mégpedig talán a legtágasabbat, hiszen a földi célok mellett egyenest örök reményre nyit meg. Azt mondják, a kamaszok meg akarják váltani a világot. A keresztény hit azt mondja, a Megváltó igen kedveli bennük ezt a nagy szívet, és munkatársaivá teszi őket. A fiatal felnőttek pedig elindulnak ezen az úton, megtanulnak szeretni. Mélyen megszerethetik egymást és talán magát Istent is.

Milyen tulajdonságokra van szüksége egy papnak a mai időkben, amikor a hit egyre fogyatkozik. A papképzés képes arra, hogy válaszokat adjon a jelenkor kihívásaira?

A mai kultúra egyik kulcsfogalma a változás. Eleink sokkal állandóbb világban éltek, és azt tartották nagyra, ami régi és nem változik. Ma ezzel szemben azt hangsúlyozzuk, hogy állandó rugalmasságra, a változás, növekedés, fejlődés képességére van szükség. Bizonyos értelemben a hitünknek is velünk kell változnia. Számomra ez a legfontosabb: akkor tudok hűséges lenni a hit tartalmához, ahhoz, akiben és amiben hiszek, ha közben én magam alakulok. Ezt kéri tőlem az élet, erre kényszerít szinte a változó emberségem. Úgy látom, hogy a papképzésben még inkább csak keressük annak a módját, hogyan tudjuk felkészíteni és biztatni a növendékeinket, hogy a kezdet lelkesedését ne a stagnálás és elidegenedés váltsa fel, hanem tudatosan a kapcsolat, a fejlődés, a növekedés vágya.

A jövő egyházának melyek lesznek a legnagyobb kihívásai?

Ami engem illet, nem vagyok „jövőkutató”. Tanulom, hogy ne a múltban éljek, és merjem azt az Urat felfedezni, aki velünk van minden nap. A társadalmi változások szinte mindenünnen más-más módon hatnak ránk még Európán belül is – most az Európai Unió országainak eltérő valláspolitikájára gondolok. Az értelemkeresés, a végső kérdésekre és a spiritualitásra való fogékonyság még mindig sokakat jellemez. Kétségtelen, nagy kérdés és kihívás az egyház számára, hogyan kapcsolódjon ehhez a többnyire egyéni és magán, vagyis individuális irányultságú fogékonysághoz. Ferenc pápának igaza van, amikor a mai emberek egyik súlyos betegségeként a közönyt jelöli meg. Különös, hogy az embert és a közösségeket gyakran a nélkülözés tanítja meg arra, hogy mi a fontos és értékes. Ha megtanuljuk, mi az, ami minket éltet, közelebb jutunk ahhoz is, hogy éltessünk és inspiráljunk másokat. Nekem ez a „mustármag reménye”.  

Fotó: szakkollegium.martinus.hu

Mivel bátorítja a papi hivatást érző fiatalokat?

Úgy gondolom, hogy a papi hivatás még mindig egy nagyon konkrét módja annak, hogy értelmes életet éljünk, másokat szeressünk és másoktól szeretetet kapjunk. Sokoldalú, személyes és közösségi projekt, amelyik egy sor különleges élethelyzetre rányit, ha elfogadjuk a kihívásait. Kell hozzá egy adag vagányság – de ez mindannyiunkban ott van. Kell hozzá egy adag alázat – ez meg napról napra növekszik. Jézus azt mondta a tanítványainak: „Íme, én veletek vagyok minden nap…” Jó ezt megtapasztalni. Mégpedig úgy is, hogy tudom, Jézus a legkevésbé sem irigy: szívesen velem van azokban is, akik papként és emberként szeretnek és elfogadnak.

Ki tudna emelni néhány konkrét élményt, amely különleges módon megérintette eddigi pályája során?

Egy szemináriumi nyitott napon még Győrben azt kérdezte egy fiatal, mi a legszebb a papi életben, mikor vagyunk a legboldogabbak. Egy kollégám azt válaszolta, amikor a régi tanítványok, a korábbi életszakaszokból ismerős emberek újra itt vannak, amikor láthatom, mivé lett az élete azoknak, akikért én is élni igyekeztem. Mélyen egyetértek ezzel a véleménnyel. Amikor néhány éve elköltöztem Szombathelyről, alaposan megsirattuk egymást: könnyeztem a búcsúzáskor én, könnyeztek a barátaim, a hívek… Régi hittanosok, felnőtt férfiak és nők, ott zokogtunk. Mindez bizonyos értelemben abszurd, szinte komikusnak is tartható. De mélyen emberi is, azt hiszem. Szabad embernek lenni. Isten megszenteli a barátságot, az összetartozást, elmélyíti a kapcsolatokat. Tavaly meg is eskettem az egyik „ott zokogó” volt hittanost. Akkor végre megint nevettünk, teljes szívből…

Rendszeresen mutat be szentmisét az Egyetemi Kisboldogasszony templomban, amely nemrég újult meg. Ennek a templomnak a szószékén hangzott el Prohászka Ottokár utolsó szentbeszéde, itt működik évtizedek óta a híres Don Bosco Ének- és Zenekar, és a templom ad otthont egy újabb kezdeményezésnek is: minden vasárnap este 7-kor a PPKE volt és jelenlegi hallgatói és oktatói számára Ön celebrálja az „Alumni-misét”. Rektor atya számára mit jelent az Egyetemi templom múltja és mi a jelentősége ennek a kezdeményezésnek?

Ha őszinte vagyok, először is be kell vallanom, hogy híveket keresek ebbe a templomba.

Pontosabban fogalmazva azt keresem, mi a küldetése most ennek a nagy múlttal büszkélkedő templomnak, és hogyan nyithatom meg jobban azoknak, akik ma megfordulnak a környéken.

Hiszen átalakult a világ, éjszakára elnéptelenednek a belvárosok, a régiek többnyire kiköltöznek, és a műveltség meg a hit terjesztésének is sokféle új módja van. Én mégis hiszek abban, hogy ki kell tisztítani a régi kutakat. Így merült föl a gondolat – eredetileg néhány lelkes pázmányos tanárban –, hogy szólítsuk meg az egyetem régi és mai polgárait, és hívjuk őket a vasárnap esti misére. Hátha tudunk egymással és Istennel úgy találkozni, hogy az erősítse a régi szálakat egyetemisták, tanárok, hívek között. Most már sokaktól hallottam, hogyan jöttek be vizsgák előtt imádkozni a templomba, hogyan kapcsolódik egy-egy életfordulójuk ehhez a helyhez. Az a vágyam, hogy ennek a kereső, Istenben bízó hitnek és emberségnek otthont tudjunk adni.

Martí Tibor

Borítókép - Fotó: Youtube
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás