Miért lehet az, hogy körülöttünk egyre többen harcolnak nap mint nap mentális betegségekkel, ám ez a keresztény körökben mégsem látható? Miért érzik azt sokan, hogy rejtőzködniük kell? Fájó tapasztalatok, rengeteg történet és Isten Szentlelke. E három inspirált arra, hogy írjak erről a jelenségről.
Az van, hogy félek a haláltól. Igen, keresztényként. Nem divatos ezt kimondani, szinte látom magam előtt a felvont szemöldököket és értetlen, esetenként szigorú tekinteteket. Mi az, hogy hívőként félsz a haláltól? Hogy lehetsz ennyire kishitű?
A helyzet az, hogy nem attól tartok, hova kerülök a halálom után. Magától a haláltól félek. A kontrollvesztéstől. A tehetetlenségtől és a kiszolgáltatottságtól. Ezer okra vezethető vissza, hogy miért alakult ki bennem ez. De most kevésbé magamról, sokkal inkább erről a – ma még – tabutémáról szeretnék írni.
Miért kínos ezt felvállalni keresztényként?
Miért rejtegetjük, ha félünk a haláltól – vagy bármitől?
Jézus azt mondta, Ő sem ítélni jött a világra, hanem hogy életünk legyen, túláradóan bővelködő életünk. Akkor mi miért ítélgetjük egymást? Miért rosszabb keresztény az, aki fél valamitől? Miért kevésbé értékes ember az, akinek elakadásai vannak vagy szorong? Persze ezt így nem mondja ki senki, pláne nem egy vasárnapi istentisztelet előtt/után. De a nonverbális kommunikáció, a kimondott szavak nélküli szavak sokat elárulnak.
Sok keresztény barátom, ismerősöm küzd mentális problémákkal. Szoronganak, pánikbetegek, depressziósok, munkamániások, anorexiások és még ezer más lelki gubanc, mindennapokat megkeserítő nehézség. Ettől ők kevesebbek? Ettől kevésbé keresztények? Na, álljunk csak meg, ez így nagyon nem oké!
A világban, a nem hívők körében szinte már divat a mentális nehézségekről beszélni, az emberek sajnos gyakran önmagukat diagnosztizálják a neten talált információk alapján. Ez sem túl jó, de legalább az utóbbi években megindult egy folyamatos párbeszéd – a nyilvánosságban és a közösségi platformokon is – ezekről a lelki eredetű problémákról.
Ezzel szemben, ha körülnézek a keresztény világban, mit látok? Problémájukat takargató, „ha rosszul vagyok vagy távol érzem magam Istentől, inkább el sem megyek vasárnap” gondolkodású embereket. Tudom, mert én is közéjük tartoztam.
Soha nem mertem volna kimondani a lelkipásztoromnak, hogy épp óriási hitkrízisben vagyok vagy nem értem Istent és haragszom Rá.
De az abba a közösségbe járó többi embernek sem. Azt pláne nem ejtettem volna ki a számon, hogy igen, rettegek a haláltól. Ahogyan az is „ciki” mind a mai napig bizonyos körökben, ha elmondod, hogy jársz pszichológushoz. Akkor „nincs elég hited”. Akkor emberekbe kapaszkodsz, nem Istenbe. Akkor letértél a helyes útról. Akkor egy roncs vagy, esetleg bolond.
Nem, nagyon nincs rendben, ha ezeket gondoljuk egymásról – vagy akár önmagunkról.
Miért írom most le mindezeket? Azért, mert tiszta szívemből arra vágyom, hogy ez megváltozzon. Hiszem, hogy megváltozhat. Isten segítségével igenis képesek vagyunk a változásra – egyénileg és kollektíven is. Ő nem olyan Isten, aki elől takargatni kellene a „sötét oldalunkat” vagy a legfájóbb sebeinket. Pont az ellentétének ismerem: olyan Istennek, aki mindent lát és mégsem vádol. Hanem szeret. És ezzel a tökéletes szeretettel tudunk meggyógyulni ebből a rengeteg mentális problémából.
Az Ő szeretete képes egyedül kiemelni.
Az Ő szeretete ad biztonságot. Az Ő szeretete űzi ki az összes félelmet (nem egyből, hanem szép lassan), így a haláltól való félelmet is. Az Ő szeretete felemel, bátorít, vigasztal, önreflexióra késztet, de soha sem ítélkezik. Az ítéletet ugyanis Jézus már elvitte a hátán – szó szerint. Nekünk pedig maradt a teljes szabadságba, testi-lelki egészségbe, kiteljesedésbe vezető út. Jó csere.
hirdetés
2 hozzászólás
Sok zavaros gondolat van ebben az írásban. Az, hogy valaki fél a haláltól, az egy teljesen normális emberi ösztön. (Más kérdés persze, hogy ha megnézzük, hogy mi zajlik körülöttünk, akkor inkább az élettől lenne okunk rettegni, semmint a haláltól, de nyilván aki kellően ifjú és tudatlan, az ezt még ismerte fel. Eddig rendben van.) De szorongani tényleg nem kellene semmi miatt egy kereszténynek.
Ettől persze még ki szabad mondani, ha valaki szorong, hiszen ha nem mondjuk ki a problémáinkat, azzal nem fogjuk megoldani őket. Meg aztán idővel úgyis látszani fog.
De ez a kimondás ez ne ilyen coming-out stílusú, dicsekvésbe hajló nyilvános önvád legyen, hanem lehetőleg inkább a barátainknak, szüleinknek, lelki vezetőnek, papnak, stb embereknek mondjuk el, mert ők lehet hogy tudnak segíteni. Ha csak kisugározzuk az űrbe, attól nem lesz jobb. Nem tartanám helyesnek azt, hogy a különféle lelki defektek nyilvános hirdetésének divatját a keresztény körökre is átterjesszük. Hagyjuk csak meg ezt a szórakozást a világ fiainak.
És ne lepődjünk meg azon, hogy mondjuk – ha már ezeket említette – pl. az anorexia, depresszió, pánikbetegség miatt nem vagyunk olyan értékes emberek. Kiváltképp, ha még büszkék is vagyunk ezekre. Ez ugyan olyan marhaság, mint ha egy vak ember azon lenne felháborodva, hogy miért nem veszik fel buszsofőrnek. Mert nem alkalmas rá.
Az ember olyan, hogy a jókedvű, testileg-lelkileg egészséges emberek társaságát keresi, nem a problémásokét. Ők maguk is egyébként! Mi ezen a meglepődnivaló? Már várom, hogy mikor fog valaki engem feljelenteni engem azért, mert például leszögezem, hogy nekem az anorexiás lányok nem tetszenek.
Persze Isten szemében minden lélek ugyanannyit ér, de ez nem jelenti azt, hogy mindnyájan egyforma képességekkel rendelkeznénk, és egyformán erősek, hasznosak, vagy akár egyformán jó keresztények lennénk.
És igenis, aki pszichológushoz jár, az, ha még nem is roncs, de az lesz, csak idő kérdése. Azon tudják a módját… Keresztény ember nem a pszichológussal beszéli meg a problémáit, hanem a pappal.
Az pedig egyenesen eretnekség, hogy Isten soha nem ítélkezik. Ezt honnan veszi a szerző? Nem hallotta még a Hiszekegyet? „…és újra eljön dicsőségben, ítélni eleveneket és holtakat” Milyen felekezetben van a szerző? A Bibliát azért tán csak olvasta, abban is millió helyen szó van az utolsó ítéletről.
Azt helyesen írja, hogy az Isten szeretete képes kiemelni, na de akkor miért akar pár bekezdéssel feljebb pszichológushoz menni? Talán a pszichológusok lennének az isteni szeretet közvetítői?
Na szóval ezt a cikket is felesleges volt megírni, több zavart okoz, mint amennyi igazság van benne.
Kedves F!
Igen a papokkal beszélik meg a lelki problémájukat a ketesztények. De!! Más egy betegség amit pszichiáter vagy pszichológus kezel, vannak mentális problémák, melyekhez a papok nem értenek, mert az betegség, ugyan úgy mintha valaki cukros lenne, azzal nem paphoz megy. És képzeld el hogy papot is ismerek nem is egyet, akit kezelnek pszichiáterek, mert betegek. A pap a lelki üdvödért, a Krisztusban levő és Vele való életedért felelős, ebben vezet és segít, de nem a pszichés bajodat gyógyítja (bár van kivétel a jezsuitáknál van rá példa hogy erre is van képesitése). Szóval ne haragudj, de nem jól látod a dolgot, de általában aki ebben nincs benne az nem is érti. Talán a keresztényeket elkerülik a betegségek? Rák, cukros, magas vérnyomás, stb, stb. Akkor mentális probléma nem léphet fel keteszténynél? Nem vagyunk mentesek a világ, bűneitől, bajaitól, nem vagyunk kivételek, de abban bizhatunk ha valami van nem egyedül kell végig csinálnunk, mint a szegény hitetleneknek. Nekünk is milyen nehéz néha, akkor milyen nehéz lehet azoknak, akiknek nincsen Jézusuk? Isten áldjon! István