Miért lehet az, hogy körülöttünk egyre többen harcolnak nap mint nap mentális betegségekkel, ám ez a keresztény körökben mégsem látható? Miért érzik azt sokan, hogy rejtőzködniük kell? Fájó tapasztalatok, rengeteg történet és Isten Szentlelke. E három inspirált arra, hogy írjak erről a jelenségről.
Az van, hogy félek a haláltól. Igen, keresztényként. Nem divatos ezt kimondani, szinte látom magam előtt a felvont szemöldököket és értetlen, esetenként szigorú tekinteteket. Mi az, hogy hívőként félsz a haláltól? Hogy lehetsz ennyire kishitű?
A helyzet az, hogy nem attól tartok, hova kerülök a halálom után. Magától a haláltól félek. A kontrollvesztéstől. A tehetetlenségtől és a kiszolgáltatottságtól. Ezer okra vezethető vissza, hogy miért alakult ki bennem ez. De most kevésbé magamról, sokkal inkább erről a – ma még – tabutémáról szeretnék írni.
Miért kínos ezt felvállalni keresztényként?
hirdetésMiért rejtegetjük, ha félünk a haláltól – vagy bármitől?
Jézus azt mondta, Ő sem ítélni jött a világra, hanem hogy életünk legyen, túláradóan bővelködő életünk. Akkor mi miért ítélgetjük egymást? Miért rosszabb keresztény az, aki fél valamitől? Miért kevésbé értékes ember az, akinek elakadásai vannak vagy szorong? Persze ezt így nem mondja ki senki, pláne nem egy vasárnapi istentisztelet előtt/után. De a nonverbális kommunikáció, a kimondott szavak nélküli szavak sokat elárulnak.
Sok keresztény barátom, ismerősöm küzd mentális problémákkal. Szoronganak, pánikbetegek, depressziósok, munkamániások, anorexiások és még ezer más lelki gubanc, mindennapokat megkeserítő nehézség. Ettől ők kevesebbek? Ettől kevésbé keresztények? Na, álljunk csak meg, ez így nagyon nem oké!
A világban, a nem hívők körében szinte már divat a mentális nehézségekről beszélni, az emberek sajnos gyakran önmagukat diagnosztizálják a neten talált információk alapján. Ez sem túl jó, de legalább az utóbbi években megindult egy folyamatos párbeszéd – a nyilvánosságban és a közösségi platformokon is – ezekről a lelki eredetű problémákról.
Ezzel szemben, ha körülnézek a keresztény világban, mit látok? Problémájukat takargató, „ha rosszul vagyok vagy távol érzem magam Istentől, inkább el sem megyek vasárnap” gondolkodású embereket. Tudom, mert én is közéjük tartoztam.
Soha nem mertem volna kimondani a lelkipásztoromnak, hogy épp óriási hitkrízisben vagyok vagy nem értem Istent és haragszom Rá.
De az abba a közösségbe járó többi embernek sem. Azt pláne nem ejtettem volna ki a számon, hogy igen, rettegek a haláltól. Ahogyan az is „ciki” mind a mai napig bizonyos körökben, ha elmondod, hogy jársz pszichológushoz. Akkor „nincs elég hited”. Akkor emberekbe kapaszkodsz, nem Istenbe. Akkor letértél a helyes útról. Akkor egy roncs vagy, esetleg bolond.
Nem, nagyon nincs rendben, ha ezeket gondoljuk egymásról – vagy akár önmagunkról.
Miért írom most le mindezeket? Azért, mert tiszta szívemből arra vágyom, hogy ez megváltozzon. Hiszem, hogy megváltozhat. Isten segítségével igenis képesek vagyunk a változásra – egyénileg és kollektíven is. Ő nem olyan Isten, aki elől takargatni kellene a „sötét oldalunkat” vagy a legfájóbb sebeinket. Pont az ellentétének ismerem: olyan Istennek, aki mindent lát és mégsem vádol. Hanem szeret. És ezzel a tökéletes szeretettel tudunk meggyógyulni ebből a rengeteg mentális problémából.
Az Ő szeretete képes egyedül kiemelni.
Az Ő szeretete ad biztonságot. Az Ő szeretete űzi ki az összes félelmet (nem egyből, hanem szép lassan), így a haláltól való félelmet is. Az Ő szeretete felemel, bátorít, vigasztal, önreflexióra késztet, de soha sem ítélkezik. Az ítéletet ugyanis Jézus már elvitte a hátán – szó szerint. Nekünk pedig maradt a teljes szabadságba, testi-lelki egészségbe, kiteljesedésbe vezető út. Jó csere.
hirdetés
