Szemle

A mártírhaláltól sem félt Molnár Mária, a csendes-óceáni szigetek lánglelkű misszionáriusa

Molnár Mária kalandos életet élt, megjárta a frontot, utcalányok lelkigondozója volt Győrben, végül Isten a melanéziai emberevő bennszülöttek földjére szólította őt. A Képmás magazin cikkét szemlézzük.

,,Nyugodt volt az életem. Megnyugtatott a tenger, az emberek nyugalma, de legfőképpen az a tudat, hogy Isten állított ide, és itt is otthonom van” – írta Molnár Mária. A református ápolónőnek számos útleírása maradt ránk a távoli és csodálatos vidékről, a vad és ismeretlen Óceániáról. De mit keresett egy magyar nő a kannibálok földjén?

Molnár Mária 1886-ban született a Dunántúlon, egy református molnár lányaként. Mikor a családja Budapestre költözött, egy vegytisztító üzemben vállalt munkát, ami sorsfordító szerepet töltött be az életében. Itt került kapcsolatba a Bethánia Egylet, egy Amerikából indult protestáns mozgalom magyar ifjúsági missziós szervezetével. Hatásukra otthagyta munkahelyét és belépett a budapesti Filadelfia Diakonissza Egyletbe. Ekkor kezdett nővérként tevékenykedni és az I. világháború kitörését követően rövid időn belül a frontra vezényelték. Áldozatos helytállásáért kétszer is kitüntették, egyszer Vöröskereszt Érdeméremmel, egyszer pedig Koronás Ezüst Érdemkereszttel.

A háború után Győrben vállalt szolgálatot, ahol gyülekezeti diakonisszaként tevékenykedett. A legkiszolgáltatottabbak társaságát kereste: öngyilkosságot megkísérlők, utcalányok és a börtöncellák lakói között végzett lelkigondozói szolgálatot. 1925-ben Németországba utazott, hogy nyelvtudását fejlessze. Ekkor még nem vonzotta a missziós tevékenység, úgy gondolta, a saját hazájában van szükség rá. Azonban mindig kereste az útmutatást, hogy megtalálja, Isten mit kíván tőle, hová szólítja őt:

nincs borzasztóbb annál, ha valaki nem ott van, ahova Isten állította”

-fogalmazta meg. Németországban találkozott Friedrich Deopke, a csendes-óceáni Admirális-szigeteken található német misszió vezetőjével. A hallott élmények nagy hatást gyakoroltak rá, azonban félve adta be a jelentkezését. „Hangsúlyoztam benne, hogy nem akarok kimenni, csak azért pályázom, mert rettegnék, ha Isten engem Mánusz szigetén keresne, és én Budapesten lennék, de nem kevésbé félek attól, hogy ha Isten Magyarországon keresne, és én Mánusz szigetén vagyokˮ vallott kétségeiről. Nem félt az ismeretlentől, csak attól, hogy esetleg nem Isten akaratát teljesíti.

Az akkor már negyvenes évei elején járó diakonissza először nem kapta meg az engedélyt az utazáshoz, mivel a jelentkezés felső korhatára a 30 év volt. Nem adta fel azonban, még úszni is megtanult, így kitartását látva végül engedélyezték számára a missziós tevékenységet. Kibocsátó istentiszteletén így búcsúzott:

„Csak annyit kérek tőletek, testvéreim: imádkozzatok értem. Nem azért, hogy a tengerbe ne dobjanak, hogy az emberevők fel ne faljanak, hanem hogy mindvégig megmaradhassak hűségesen Krisztusom oldalán.”

Több mint 6 hetes hajóút után 1928. február 15-én ért partot Mánusz szigetén, melyet azonnal a szívébe zárt és otthonának tekintett. A szigetet ekkor 14 ezren lakták, 100-200 fős, pálmalevelekkel borított cölöpházakból álló falvakban. Alig 15 évvel az érkezése előtt a helyi férfiak még rituálisan megették legyőzött ellenségeik húsát, ő azonban nem félt, mert tudta, hogy Krisztus vele van. Néhány hónap után a közeli Pitilu szigetére helyezték, innen a környező szigeteket is látogatta. Gyerekeket tanított, betegeket gyógyított, varró-, ének- és bibliaórákat tartott. A bennszülöttek között csodaszámba menő gyógyító tevékenysége és gitárja népszerűvé tették őt a helyiek között, akik „Miszisz Doktor”-nak nevezték. Pár hónap magyarországi látogatást leszámítva 15 évig élt a bennszülött közösségekkel. Megtanulta a nyelvüket, fordított nekik a Bibliából (Márk evangéliumát például a bennszülöttek nyelvén magyarázta) és hatására sokan megtértek közülük, és meg is keresztelkedtek.

Küldetésének és életének korai végét a II. világháború kirobbanása okozta. Bár a japán megszállók eleinte kímélték a missziós nővéreket, 1943-ban ismeretlen okból, talán félreértésből vagy a katonai veszteségek miatti bosszúvágytól fűtve, összegyűjtötték a külföldieket, köztük Máriát is, egy romboló fedélzetén és a nyílt tengeren kivégezték őket, majd holttesteiket a tengerbe dobták.

Áldásos tevékenysége azonban mély nyomot hagyott a helyiekben, leányiskolát neveztek el róla és emlékét a mai napig őrzik.

Értékes hagyatékát a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteménye őrzi. 

Életéről dokumentumfilm is készült, melyet itt lehet megtekinteni. 

forrás: kepmas.hu, reformacio.ma, refgyo.hu, 

 

képek forrása: elbidaprojekt.hu

Ne feledd, a megosztással evangelizálhatsz!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás