A Papp válaszol – egyház és vakcina, kit lehet megáldoztatni, szex házasság előtt

A Papp válaszol ezen a héten sem maradhat el – ezúttal is három eltérő olvasói kérdésre válaszol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa! Várjuk a te kérdésedet is, amelyet a cikk alján küldhetsz el!

Péter (Veszprém)

Különböző fórumokon olvashatók cikkek arról hogy az amerikai elnököt meg lehet e áldoztatni. Ennek apropóján kérdezném általánosságban, hogy a pap mikor tagadhatja meg, illetve vannak e olyan esetek amikor kifejezetten meg kell tagadnia valakinek az áldoztatását? Van e mérlegelési lehetőség olyan esetekben amikor kételye merül fel?

Az Egyházi Törvénykönyv szerint „Szentáldozáshoz szabad és kell bocsátani minden megkereszteltet, akit a jog el nem tilt” (912. kánon). A Krisztus-hívők egyik alapjoga és alapkötelessége, hogy szentáldozáshoz járuljanak. Megtagadása csak igen súlyos indokból lehetséges, megalapozott okok alapján. A latin egyházjog azokat tiltja el a szentáldozástól, akik ki vannak közösítve (hitehagyás, eretnekség miatt), akiket egyházi tilalom sújt (pl. korábban az Eucharisztiát meggyalázta, erőszakot követett el a pápa ellen, részt vett abortuszban, tagja nyíltan egyházellenes társulatnak), valamint makacsul kitart nyilvános és súlyos bűnben (915. kánon). Ide tartoznak azok is, akiknek nem rendezett a családi állapotuk: próbaházasságban, szabadszerelemben, élettársi viszonyban, katolikusként csak polgári házasságban élnek, vagy érvényes szentségi házasság mellett új polgári házasságot kötöttek.

A katolikus hívek egymás templomaiban áldozhatnak, így a görögkatolikus és a római katolikus testvérek egymás Liturgiáján járulhatnak Eucharisztiához. Ortodox keresztényt csak akkor áldoztathatunk meg, ha önként kérik és fel vannak készülve; protestáns keresztényt kivételes helyzetben akkor, ha mindazt hiszi az Eucharisztiáról, amit a katolikus Egyház hisz és felkészült – minden esetben kerülve a közömbösség, botrányokozás veszélyét. Aki egyáltalán nincs megkeresztelve, az nem áldoztaható meg. A jogi határokon túl morális és szentségi készület is kell. Az Eucharisztiát sohasem érdemeljük meg, de azért igyekezni kell… Fontos a szentáldozásra felkészülni: állandóan elmélyülni az Oltáriszentség hitigazságaiban, megtartani a böjtöt, imádsággal és illő öltözettel is készülni arra az ünnepi eseményre, hogy Krisztust vendégül fogadjuk a szívünkben (Katekizmus 1387). A készülethez tartozik a súlyos bűnök meggyónása, s általában minden bűn alázatos megbánása.

Ezek alapján azt látjuk, hogy az Eucharisztia vételéhez van egy távolabbi és egy közelebbi készület – s a pap mindkettőért felelős. Amikor egy hívő beállt a sorba és közeledik a szentáldozáshoz, akkor a vélelem ott van, hogy meg kell áldoztatni. Nem ott kérdezzük meg, hogy meggyónt-e, tényleg hiszi-e a katolikus tanítást, megtartotta-e a böjtöt, nem sújtja-e egyházi tilalom – hanem többnyire megáldoztatjuk. Ám ahhoz, hogy a pap nyugodt szívvel ezt vélelmezze, a távolabbi előkészítést kell komolyan vennie: azaz sokat beszélni az Eucharisztia misztériumáról, tartani hittanórákat felnőtteknek és gyerekeknek, igyekeznie kell megismerni a hívei életét, gyóntatási alkalmakat kell tartania stb. Éppen azért, hogy ne a sorból kelljen senkit kiállítani, már a Liturgián kívül komolyan kell venni a hívek felkészítését. Természetesen mégis megtörténhet, hogy pap az áldoztatás előtti pillanatban rákérdez a helyzetre (ezen nem kell megsértődni): talán nem ismer minket, talán nem tud az időközben rendezett dolgainkról, gyónásunkról, vagy (pl. kórházi szobában) nem tudja, ki a katolikus. Lehet olyan helyzet, hogy ott és azonnal nem áldoztat meg, hanem ad egy áldást ránk, s nyitva hagyja a későbbi szentáldozás lehetőségét a tisztázandók után.

Ha politikus jön áldozni, ugyanúgy kell eljárni, mint minden felnőtt embernél. A vélelem ott van, hogy meg kell áldoztatni – felnőtt emberként vélelmezzük a felkészültségét, a gyónását. Ha bárki folytatólagosan bűnben akar maradni, akkor az nem oldozható fel – azaz a fék ott van beépítve, ott kell „kiállítani” a sorból, intim légkörben, nem nyilvános megszégyenítéssel (kiszolgálva a bulvárt). Az Eucharisztia nem erre való. Igen kényesen védeni kell az Eucharisztia méltóságát az átpolitizálás ellen, s az ellen, hogy eszközként akarja bárki is használni az Úr szent ajándékát. Meg kell találni a távolabbi leállító fékeket. Ratzinger-Benedek pápa is ezt tette, amikor több helyen is írt a katolikus törvényhozóknak: ügyeljenek arra, milyen törvényekhez járulnak hozzá. A pápa nem a sorból állított ki senkit, hanem még azt megelőzően, távolabbról adott ki tanítást, és javasolta a kényes helyzetben levő politikusoknak, hogy a lelkipásztorukkal alaposan beszéljék át a helyzetet. Őrizve a szentség méltóságát, de a politikus méltóságát is. A mai morálteológia egyre komolyabban veszi a „bűnrészesség”, a „strukturális bűn”, a „társfelelősség” dimenzióit. A keresztény törvényhozónak, politikusnak csak olyan törvényekhez szabad beleegyezését adnia, melyek az egyre jobb igazságot szolgálják. Aki nyíltan és elkötelezetten állandóan az abortusz, az aktív eutanázia mellett, és pl. a család ellen kampányol, az valóban kimerítheti a súlyos bűnrészességet.

A Szent Liturgián áldást mindenki kaphat. A nagy bűnös, a nem katolikus, sőt, az odatévedt turista is. Ha bárki bármi miatt nem is áldozhat, akkor is járjon csak Liturgiára: a hívő közösségen, a Biblia szavain, a templom épületén és ikonjain, az énekeken és pap személyén keresztül mégiscsak részesülhet Isten szeretetében. Isten üres szívvel senkit nem hagy elmenni, aki őszintén kéri.

Csaba (Dunaharaszti)

A II. világháború után Nürnbergben korrektül rögzítették, hogy kísérleti vakcinákat kizárólag az egyén önkéntes hozzájárulásával lehet beadni. A jelenlegi COVID járvány alatt mindenki átgondolta, hogy felveszi-e a vészhelyzeti engedéllyel rendelkező vakcinát, sokan arra jutottak, hogy nem. Tiszta lelkiismerettel nem tudják aláírni a beleegyező nyilatkozatot, hazudniuk kellene, hogy ezt megtegyék. Nem kötelező oltásról van szó, az egyén saját felelősségére van bízva, hogy hogyan dönt, ebből kifolyólag akár nemet is mondhat. Minden joga megvan hozzá. Eközben kiépül egy rendszer (védettségi igazolvány), ami az állampolgárokat osztályozza aszerint, hogy mennyire együttműködőek. Aki együttműködik, több jogot kap, mint aki nem. A jelenlegi vakcinák valószínűleg biztonságosak, de a rendszer kiépülése után az állam bármikor kényszeríthet bárkit, hogy teljes mértékben ellenőrizetlen oltásokat vegyen fel, mert ha ezt nem teszi meg, kirekeszti.Ilyen mértékű jogtiprásra a II. világháború óta nem volt példa. A jelenlegi helyzetet sokkal veszélyesebbnek tartom a COVID-nál, ezért nem oltakozom.

Az egyház miért hallgat a kérdésben? Hogyan működhetnek együtt a hatalommal, amely a járványra hivatkozva egyre agresszívebben tiporja a legalapvetőbb emberi jogokat?

Azért szeretném ezt a levelet kiragadni, mert olyan sok hamis hang van benne, hogy sajnálom és barátian kimozdítani szeretném mindazokat, akik így gondolkodnak.

Egyrészt a levélben nagyon sok az érzelem, az indulat. Az igazi kérdések kialakulása egy letisztulási folyamat: először érzelmileg hevesen érintenek, aztán alszunk rá sokat, gondolkodunk, barátainkkal megvitatjuk, szakmailag nyomozunk a válasz után, imádkozunk – s mindezek után tud egy higgadt kérdés kikristályosodni. Nagyon tisztelem a nagy kérdésekkel birkózókat! De amíg ezt az utat nem járja be egy kérdező, addig marad a hőzöngés, vádaskodás, hárítás. Sokszor tapasztaljuk, hogy a túl heves érzelmekkel és erős racionalitással előadott érvek mögött sokszor mély seb, perifériára szorultság, szeretethiány, hárítás, komplexusok rejtőznek.

A heves és túl racionális érvek páncélja mögött sokszor szorongás van.

Az istenkérdés területén is ezerszer találkozunk túl heves érzelmekkel, vádakkal, kérdésekkel – és pont nem racionális válaszra van szükségük, hanem ölelésre, közös kávézásra, érzelmi szeretetre, elfogadásra, gyógyulásra. Pár sor alapján én nem tehetem meg, de neked meg kell tenned, hogy a túl heves érzelmeid mögé nézz őszintén, úgy ahogy csak te tudod megtenni. Mi is az én igazi bajom? Miért jönnek ki ilyen sorok belőlem?

Másrészt látunk a levélben egy olyan mentalitást, ami a szakmaiságot csuklóból lesöpri. Ennek is sok rejtett oka lehet. Talán nem csak alkotmányjogi végzettsége nincs, de még semmilyen szakmai végzettsége nincs: akinek van egy szakmai tudása, az tudja, hogy az ő saját szakmájában is micsoda szűrők vannak, míg kialakul egy szakmai igazság, s micsoda dilettáns hozzászólások tudnak érkezni a szakmában járatlanok felől. Akinek van saját szakmai tudása, az el tudja fogadni más szakmák (pl. alkotmányjogászok, virológusok) érvelését. Túl ezen talán hiányzik az alázat erénye, s ez vezethet olyan önfejű személyiséghez, „akinek ne mondja meg senki”. Az ilyen ember még csak alsó fokán jár az önismeretnek és a világ ismeretének, de ha így marad, akkor vele nem lehet sem házasságban, sem munkahelyen, sem demokráciában együttműködni. Az is lehet a háttérben, hogy hallott egy hangzatos vádat „alapjogok jogtiprásáról”, aztán sodródik ezekkel a hangokkal, ideológiákkal, az ilyen szociológiai csoportoknál talál emberi elfogadást (nem kell teljesíteni, nem kell alkotmányjogi vizsgát tenni, csak együtt szidni) – s felfújt önhittségében vagy éppen szellemi szegénységében nem veszi észre, milyen kis csavar egy jól megtervezett ideológiaháborúban.

A világ minden részén alkotmánybírók, jogalkotók, az EU szigorú felügyelete, az alapvető jogok biztosai, ombudsmanok el tudták fogadni az egyéni jogok korlátozását. A világ minden részén az egyéni alapjogok szükséges és arányos mértékben korlátozhatók a közösségi jogok érdekében. Ha ez önkényes, akkor beszélünk diszkriminációról, de ha törvényes és arányos, akkor nem diszkrimináció. „Békeidőben” is van ilyen korlátozás: autót csak az vezethet, akinek van jogosítványa. A közbiztonság, az ártatlanok védelme megköveteli ezt a megkülönböztetést. Az Alaptörvény XX. cikkelyének 1. pontja szerint: „Mindenkinek joga van a testi és lelki egészséghez”. Mások egészséghez való joga erősebb, mint a te mozibajárásod. Szó sincs arról, hogy az állam több jogot adna a beoltottaknak, hanem a szabadságjog-korlátozások alóli engedményekből kapnak többet. Ráadásul a szabadidős létesítmények látogatásában juthatnak több szabadsághoz, nem az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésben (élelemvásárlás, munkavégzés, tömegközlekedés). Érvényesül Arisztotelész igazság-axiómája: akkor vagyunk igazságosak, ha az azonossal azonos módon bánunk (az alapvető szolgáltatásokhoz mindenki férjen hozzá), de a különbözővel különböző módon bánjunk (akinél több a védelem, több szolgáltatáshoz járulhat).

A levélben igazából egyetlen kérdés sincs, még az sem valódi, hogy az „Egyház miért nem szólal meg?” Az Egyház kimondta: erkölcsi felelősség oltakozni (önmagunk és mások védelme miatt is), és szilárd lelkiismerettel szükséghelyzetben a felkínált oltóanyaggal élhetünk. Az Egyház a legfelsőbb szinten megszólalt: a Hittani Kongregáció, Ferenc pápa, és a Pápai Életvédelem Tanácsa szintjén. Katolikusok részéről nem egyszerű mulasztás ennek a meg nem hallása! Másrészt szeretjük, amikor megmondják az Egyháznak, hogy mikor szólaljon fel… Ismét a bizalmatlanság: az Egyház hivatalos megszólalásai mögött szentéletű pápák, püspökök, teológusok, orvosok állnak – tudják ők, mikor kell megszólalni, ám azt meg is kellene hallani.

S még egy bizalmatlanság: „az állam teljesen ellenőrizetlen oltásokat kényszerrel beadathatja”. Honnan ez a szörnyű vád? Bármikor, bármit? Egy ilyen mondattal teljesen komolytalanná teszed magad. Mintha a járványügyi döntéseknél nem lennének felelős emberek, orvosok, családapák. Másrészt Magyarország állama nekem az otthonom, a haza tulajdonképpen kiszélesített nagycsalád és baráti kör (persze van abban mindenféle ember), de az alaphozzáállása egy keresztény embernek a fele”barátiság”. Az állam neked az ellenséged? Olyan sok jó ember van ebben a hazában, még ha nem is mindenki osztja a vallásomat vagy minden etikai meggyőződésemet – de nem gondolom, hogy a megválasztott vezetőinket démonizálni kellene, az állam felé csak a gyanú szemüvegével közeledni, s lappangó agressziót szítani.

Szóval ezeket a valódi kérdés nélküli sorokat azért akartam kiemelni, mert barátian szeretném jelezni: elégtelen ez a szint.

A fejlődéslélektan is beszél a serdülőkori lázadásokról, emberileg is egy ideig el tudom fogadni a tekintélyek megkérdőjelezését, papként féltem és apaként sajnálom a háttérben rejlő túl indulatos szívet – de barátként azt mondanám: gyorsan túl kell lépni ezen a szinten. Húzd ki magad, több vagy ennél. Nagy levegőt kell venni, s a komoly szintek felé lépni egyet – mielőtt ez a sekélyesség a személyiségedet torzítaná, mielőtt évekre bekebelezne valamilyen szélsőséges társaság, mielőtt lemaradnál jó szerelemről és minőségi barátokról. Jelenleg megkérdőjelezel mindenféle tekintélyt (orvosi, alkotmányjogászi, egyházi, állami), ami egy kis ideig eltűrhető. Amitől féltem az ilyen embereket: ha így maradnak, leragadnak a dackorszakban, s 40 évesen is abból csinálnak identitást, hogy minden „konzervatív” tekintélyt elvetnek. Ők maguk sohasem fognak tudni igazi tekintéllyé válni. Keress igazi tekintélyt, nőj fel hozzá, s majd te magad válj tekintéllyé.

Annamária (Budapest)

A barátommal (ő közel 30 éves, én meg pár évvel fiatalabb vagyok) lassan három éve járunk, házasságra készülünk, de még várni szeretnénk vele egy kicsit, mert  nem érezzük magunkat késznek rá. Tisztán éljük meg a kapcsolatot, de az utóbbi hónapokban egyre kevésbé éreztük ezt egészségesnek. Eleinte sokat aludtunk egymásnál, de felhagytunk ezzel, mert én azt éreztem, hogy ha nem fekszünk le, akkor így alvó pajtásokká válunk egymás számára, és egyre kevésbé vonzódtam hozzá szexuálisan. Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával kiderült, hogy ő már csillagokat lát az elfojtott vágyaitól, egyre kevésbé lát vonzónak, hiszen „tiltott gyümölcs” vagyok, és a szemével levetkőztet más nőket. Azt érzem, hogy ez megakasztja a kapcsolatot, és a barátaink sem értik, hogy miért nem fekszünk már le egymással… Mi az az út egy ilyen helyzetben, ami biológiailag is egészséges és a keresztény értékeinkkel is összhangban van.

Minden kapcsolatnak van egy fejlődési íve, ami ha megakad, akkor visszaüt. Ez igaz a házasságkötés előtt is, és utána is. Az ember alaptermészete a haladás, nem a stagnálás. Persze, hogy érzitek: ez így nem egészséges, nem természetes, még csillagokat is láttok… Mindig jönnek az újabb szakaszok a kapcsolatunkban, kinőjük az addigit, már elégtelen és nem boldogít, hiszen „betelt az idő”, megnyílt egy újabb életszakasz. A morálteológus Demmer mindig mondogatta: a biológiához nem szabad úgy állni, hogy annak a határait mindig felül kell múlni, azt mindig le kell győzni, hanem olykor a biológia oltalmaz is, őrzi a természetes növekedés igényét (olykor a túlgondolkodással szemben). Így ha a komollyá váló kapcsolatot nem követi eljegyzés, az eljegyzést esküvő, az esküvőt a gyerekekre s a további tartalmakra való nyitottság, akkor megrekedhet a fejlődésünk. Nagy hiba ekkor, ha a kapcsolatot cseréljük le, ahelyett, hogy lépnénk egyet előre. Nagy hiba, ha engedünk a bűnök csábításának, s tönkre tesszük, ami szép lehetne.

Egyrészt szeretnélek megdicsérni benneteket, hogy komolyak a szándékaitok, fontos a szentségi házasság, az erkölcsi határok megtartása. Másrészt olcsó kifogásnak érzem, hogy „nem vagyunk érettek még”. Természetesen kívülről senki nem mondhatja meg, hogy érettek vagytok-e személyesen, és a kapcsolatotok milyen szinten van. Senkit nem beszélhetünk rá egy házasságra. Ám 28-30 évesen, 3 évi ismeretség után, már több éves szakmai képzettség és munkatapasztalat, bizonyos élettapasztalat után nehéz ezt elhinni. Inkább kifogásnak érzem. Nagyon őszintén beszéljetek róla, hogy ezt az egy érvet kivéve milyen akadálya van még a házasságnak. Talán erre sokat rá lehet húzni? Talán olcsó mentsvár? Talán sokkal mélyebb átbeszéletlen dolog van a háttérben, s ebben könnyű egyetérteni? Talán más szempont a fontos (pl. nagy buli, pénz, szülőktől való elszakadás, szakmai karrier), de ez jobban hangzik?

Nem győzöm oszlatni azt a téveszmét, hogy a házasságkötés pillanatában teljesen készen kellene lennünk. Nem készen kell lennünk, irreális ezt elvárni önmagunktól és a másiktól – hanem szeretni kell egymást (erósszal, filiával és agapéval), s őszintén „igent” mondani egymásra és a házasságra. A házasságkötés pillanata elszánt beállás egy irányba egyvalakivel – s majd ezen a pályán fogunk még érni. De sohasem kezdjük el a házas érésünket, ha nem kezdjük el. Ugyanez igaz majd a gyerekvállalásra is: a biológiai határokat nem lehet önkényesen tologatni, mert még nem vagyunk érettek a szülőségre. Majd a gyerek megérlel a szülőségre. De legyen a karjaitokban.

S még valami: igenis jó dolog élvezni fiatal házasként a fiatalosságot, benne a szexuális kapcsolatot is. Akarjátok már egymásnak ezt nyújtani fiatalon! Emlékszem, a fölöttem járó Pál Feri atya beszélt még kispapként arról: gondolkodott ő a papságról, tologatta a döntést, majd megértette, hogy a jó Istennek fiatal papként is szüksége van rá. Kicsit a házasokra applikálva: akarjátok már egymásnak (és a gyerekeiteknek) a házasság minden örömét fiatalon is adni.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés