Interjú

“Új utat választottam” – 23 év után távozik a közmédiától Keresztes Ilona

Keresztes Ilonának gyermekkori álma teljesült, amikor 1998-ban elkezdett a Kossuth Rádióban dolgozni. Tíz éven át felelős szerkesztője volt a Vendég a háznál című műsornak, értékes munkáját mi sem bizonyítja jobban, mint az hogy 2019-ben a közönség szavazatainak köszönhetően Prima Primissima díjat nyert. A sikeres újságíró sokak meglepetésére mégis úgy döntött, hogy biztos munkahelyét elhagyja, mivel úgy érzi, van egy terület, amely különösen fontos számára: ez pedig az életvédelem. Beszélgetés a hazai rádiózás egyik legkiemelkedőbb személyével a szakmáról, búcsúról, a jövőbeli tervekről – és természetesen a kisbabák életének megvédéséről.

„Hivatásomnak tekintem a rádiózást” – nyilatkoztad még korábban egy interjúdban, illetve többször hangsúlyoztad, egy gyermekkori álmod vált valóra azzal, hogy a Kossuth Rádióba kerültél. Éppen ezért lepődtek – lepődtünk – meg sokan, amikor kiderült, hogy 23 év után távozol a közmédiától. Miért?

Valóban igaz, hogy a rádiózás nekem kifejezetten szerelem. A műsoraimban a családi témák érdekeltek leginkább, éppen ezért a „Vendég a háznál” állt hozzám a legközelebb, ezt a műsort igazán szívből és őszintén tudtam készíteni – az elején még „futkosó” riporterként, később pedig már az adások szerkesztőjeként. Pontosan tíz éve vettem át a műsort Horváth Idától, egészen idén nagypéntekig voltam a vezetője. Folyamatosan építettük közösen a csapatot, igyekeztünk hiteles légkört kialakítani, miközben én a megfelelő utódok keresésén és felnevelésén is dolgoztam. Minden napomat úgy éltem meg a rádióban, hogy bármikor kieshetek, nem gondolhatom, hogy az nélkülem nem működik. Most, tíz elteltével eljött az idő a vérfrissítésre. Úgy érzem, úgy egészséges, ha átadom a lehetőséget a többieknek, hiszen tele van a csapat tehetséges munkatársakkal minden korosztályból, akik nélkülem is tudják folytatni.

Távozásom másik oka, hogy nagyon fontos küldetésem az életvédelem, a magzati élet védelme.

Már 20 éve is próbáltam erről műsorokat készíteni, amikor ez teljesen tabutéma volt a közmédiában, nem volt szabad beszélni erről. Az abortuszról igen, a baba élethez való jogáról nem. Mostanra úgy érzem, olyan sok mondanivalóm van az ember méltóságáról, hogy az már nem fér bele a közszolgálati keretek közé. Számomra a közszolgálatiság nagyon fontos érték, amelyre vigyázni kell. Nem tömhetem tele a műsort a szent meggyőződésemmel. Szerettem volna felszabadítani magamat ezen korlátok alól, hogy egy szabadabb térben mozogva, sokkal több felületen és módon tudjak megszólalni.

Hogyan jut el az ember egy ilyen elhatározásig, amikor kimondja magában – majd a főnökének -, hogy le kell zárnia az életében egy ilyen hosszú időszakot?

Eddig a pontig eljutni nagyon nehéz volt. Éreztem belül a feszültséget, a döntés már érett bennem, ugyanakkor jöttek ellenérvek: nekem ez a munka volt a gyermekkori álmom, ami megvalósult. A hallgatók szerettek, a műsor emblematikus volt, minden nap közel félmillió emberhez szólhattam 22 percen át a családról, miközben tiszta szívvel mondhatom, hogy mások nem mondták meg miről beszéljek. Miért „dobom el” magamtól? Ez megmagyarázhatatlan folyamat, amikor belül egyre inkább érzem, majd tudom, hogy mit kellene tennem.

Próbáltam meghallani a Jóisten hangját, Ő vajon mit mond? Meg vagyok győződve arról, hogy a rádiózást Neki köszönhetem. Azzal a belső tudattal próbáltam dolgozni, hogy a műsorokat Ő is hallgatja, miközben a hitemet nem akartam az emberekre ráerőltetni. De fontos volt, hogy meg tudjak állni Isten előtt azzal a munkával, amit leteszek az asztalra. Meg kellett hallanom, mi az Ő szándéka. Sok segítséget kaptam Tőle: húzott egy másik irányba, ahol felszabadíthattam magamat. Éreztem a küldetést, az elhívást, és léptem.

Ebben volt egy kis „civakodás” is Istennel, hogy miért akarja ezt Tőled?

Talán nem civakodás, csak próbáltam megérteni, mi a szándéka velem. Fontos kérdéseket kellett tisztázni, túl azon, hogy miért éreztem Isten hívását ebben a lépésben.

Melyek voltak ezek a kérdések?

Például, hogy mit mondok a hallgatóknak, miért megyek el, vagy a munkatársaimnak, hogy miért hagyom el őket? Vagy Siklósi Bea csatornaigazgatónak, akivel semmilyen konfliktusom nem volt és végig támogatta a munkámat. Nem szerettem volna senkit cserben hagyni vagy megbántani. Végül mindenkinek elmondtam egyenesen azt, ami van.

Leültem a csapatommal a Margitszigeten és megbeszéltük a folytatást. Nyilván megdöbbentek, de értették, hiszen tudták korábban is, mennyire fontos nekem az életvédelem: például 2019-ben a Prima Primissima díjátadón is csak annyit tudtam mondani a színpadon, hogy „azt kívánom, mindenkinek legyen születésnapja”.

A műsort tíz éven át vezetted, a rádióban pedig 1998 óta dolgoztál. Milyen érzések kavarognak benned, amikor belehallgatsz a már nélküled készült adásokba?

Teljesen más füllel hallgatom most, kicsit úgy, mint egy egyszerű rádióhallgató. Mivel nem vagyok benne az előkészületekben, nem ülök ott a szerkesztőségi értekezleten, ezért csak az elkészült „terméket” hallom. Az elején attól féltem, annyira fájó lesz elszakadnom a csapattól, hogy képtelen leszek meghallgatni az adásokat. Szerencsére nem ez történt, minden nap meghallgatom – ha nem élőben, akkor később az interneten. És szurkolok nekik! Szerintem nagyon jók! Persze vannak nosztalgikus gondolataim, hiányzik a csapat – bár időnként beszélünk egymással, nem szakadtunk el teljesen.

Többször beszéltél arról, hogy melyek azok az értékek, amelyeket te szeretnél átadni a hallgatóknak, de mi az, amiben te több lettél azáltal, hogy a rádióban dolgoztál?

Mindenekelőtt megismerhettem a média varázslatos „kulisszavilágát”! Sok műfajban ki tudtam próbálni magamat, több műsor születésében és megalkotásában is részt vehettem. Műsorkészítés kapcsán megszámlálhatatlan embert ismerhettem meg, akikkel enélkül nem találkozhattam volna. Találkoztam a rádiós „nagyokkal”, akiktől rengeteget tanultam. Meglepően hangzik talán, de mindenképp több lettem azáltal is, hogy sok konfliktushelyzetben volt részem, hiszen ezeknek a megoldásait is meg kellett találnom. Sokat tágult a látásmódom, érlelődött a kommunikációm. Akkor is konzervatív-keresztény nő voltam, amikor beléptem a rádióba és úgy éreztem, széllel szemben haladok. Megéltem időnként azt, hogy szembejönnek a folyosón, kikerülnek,  a hátam mögött kibeszélnek. Ezt túl kellett élni. De volt nagyon sok szerethető helyzet, amikor éppen a párbeszéd jelentett sokat a közös munkában.

Fotó: Németh László

Az utolsó adás óta eltelt már néhány hét, talán ennyi idő után már lehet a jövőről is beszélgetni. Hogyan tovább?

A pihenés nagyon kellett, hiszen ez a váltás, elengedés valóban egy gyászfolyamat. Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy – akármilyen közhelyesnek tűnik – amint az ember bezár egy kaput maga mögött, olyan lehetőségek nyílnak meg, amelyekre korábban nem is gondolt. Sok megkeresést kaptam, régebbi élő meghívást is tudok most teljesíteni. Több egyeztetésen is túl vagyok már. Lesznek olyan munkáim, amelyeket fizetésért, és lesznek, amelyeket ingyen fogok végezni.

Ezekben a munkákban mik a közös pontok? A hit? Az életvédelem?

Az a közös, hogy teljesen szabad. Az életvédelem mindenképpen, de a hit is, amiről szívesen beszélek, hiszen minden nap megtapasztalhatom a Jóistennel való életet. Nagy öröm számomra, hogy a jövőben úgy lesz lehetőségem beszélni róla, hogy nyugodtan kimondhatom a gondolataimat, nem kell közben „tojásokon” lépkednem.

Ezek szerint akkor a média világában maradsz.

Igen, újságíróként fogok dolgozni több műfajban. Még sajnos nem beszélhetek részletesebben ezekről a tervekről, de nagyon izgalmas dolgok vannak készülőben.

Ha nem is tudjuk meg a konkrét terveket, de az életvédelemnek alighanem kulcsszerepe lesz. Hogyan látod ennek a szolgálatnak a hazai helyzetét, mennyire nehéz ez a terep?

Húsz évvel ezelőtt nehéz volt, akkor szinte életveszélyes kihívásnak számított, úgy elfújták az embert, mint a pitypang bóbitáját. Mostanra már kevésbé nehéz, de még mindig igen erős a feminista oldal törekvése arra, hogy a nő szabadságát főleg abban lássa, hogy ne kelljen a gyermekét megszülnie feltétlenül.

Az idő is segített az életvédelem ügyének, hiszen most már az ultrahangnak és a tudományos fejlődésnek köszönhetően kezünkben vannak a tények és bizonyítékok, mindenki számára egyértelmű lehet, hogy az anyaméhben egy kis ember éldegél. Az orvostudomány fejlődése és a genetikai vizsgálatok egyre pontosabb adatai ezeket mind igazolják. De nem lehet hátradőlni, mert folyamatosan jönnek olyan újabb ötletek, amelyek az emberi méltóságot érzékenyen érintik, ezekről pedig el kell tudnunk mondani, mi a gond velük.

Sokan az abortuszt egy vallási kérdéssé egyszerűsítik le, nem pedig egy emberi jogi témaként kezelik. Számukra mi az életvédők üzenete?

Számomra az sem a vallási kérdés, hogy nem verem meg a gyerekemet vagy nem akasztok fel egy macskát a kerítésre. Ez természetes, alapvető emberi humánum. Ha a csirkeembriókra vigyázni kell és az oroszlánfókák vemhességét kerítéssel kell megvédeni, akkor a világ legtermészetesebb dolga ezt a védelmet az emberbabáknak is megadni. Pontosan azért hoztuk létre a Fiatalok az Élet Szolgálatában közösséget, hogy ne érzelemből vagy dogmatizmusból érvelgessünk az élet mellett, miközben nem  pontosan tudjuk, hogy miről beszélünk, hanem tanuljuk meg, hogyan lesz az ember.

Egyre több szakterületről vannak előadóink, akik szívesen beszélnek az élet védelméről – gyakran olyanok, akik eddig azt hitték, hogy a szakmájukban egyedül képviselik ezeket az értékeket. De kiderült, sokan vannak, csak nem mertek róla eddig beszélni: például számtalan szülész-nőgyógyász van, akik nem végeznek abortuszt, de nyilvánosan nem merik felvállalni ezt, és a munkahelyükön is nyomás alatt vannak.

Mivel nagyon érzékeny területről van szó, ezért rengeteg indulatot tapasztalni – mind az életvédők, mind a feministák oldalán. Hogyan lehet szeretettel és a mindenkinek kijáró tisztelettel viszonyulni azokhoz, akik egy olyan alapvető kérdésben gondolkodnak teljesen máshogy, mint az emberi élet kezdete?

Nincs jogunk véleményt alkotni arról, hogy milyen ember az, aki az abortusz mellett dönt vagy azon gondolkodik. Mint ahogy arról sem lehet pontos tudásunk, , mennyire jó ember egy több gyermekes anyuka. Nekünk nem az a feladatunk, hogy bárkinek az emberségéről ítéletet mondjunk, ez a Jóisten dolga. A mi küldetésünk a baba hangjának felhangosítása.

A társadalom legcsendesebb, legvédtelenebb kisebbségének képviselete.

Az abortuszon gondolkodó nőkön látszik az az iszonyatos félelem, amit a nem kívánt terhesség okoz. Szinte roskadoznak alatta, márpedig egy olyan emberbe nem rúgsz bele, aki így érez, hanem átkarolod, szereted, és megérted a helyzetét. Pont most kísértünk imában és támogatásban egy gimnazista lányt, aki végül elvetette a babát, majd érettségizni ment. Nagyon megrázta az egész közösségünket az eset, de azt el kell fogadnunk, hogy a döntés az övé. Mi csak szeretjük és elmondjuk neki, amit a szabad döntéshez tudia kell. Ítélkezni felette nem szabad, nekünk támogatni kell őt és a babát is.

Volt egy lány a közösségünkben, aki már elvégezte a képzésünket, amikor megtudta, hogy az édesanyjának korábban abortusza volt. Többen voltak testvérek, belegondolt abba, hogy egyikőjük nem született meg. Később felhívott az édesanyja és megköszönte nekem ezt a közösséget, mert korábban félt a lánya reakciójától. Megdöbbentette, hogy milyen szeretetteljesen és támogató módon tudta fogadni ezt a fájdalmas hírt.

Fotó: Déván a Fiatalok az Élet Szolgálatában csapatával

Ez azért is érdekes felfogás, mert a keresztény oldalak kommentjeinél az abortusz körüli vitákban úgy repülnek a „gyilkos” jelzők, hogy csak pislogunk…

Ez nagyon nagy baj. Meggyőződésem, hogy a szeretet nem kegyetlen, nem gyűlölködik. Ezekben a megnyilvánulásokban kifejeződik az életpárti emberek mély elkeseredettsége, ami sokkal nagyobb mértékben van jelen a társadalmunkban, mint gondolnánk. Nagyon sokak számára emészthetetlen az abortuszok gyakorlata itthon és szerte a világban. Az erős kifejezések a tehetetlen düh jelei. A FÉSZ-ben éppen ezért külön képezzük a fiatalokat arra, hogyan beszéljenek, milyen szavakkal fejtsék ki az érveiket, és hogyan fejezzék ki a támogató szeretetüket. Aki abortuszra megy, nem gyilkos. Nem úgy gondolkodik, hogy a gyerekét öli meg, hanem egy borzalmas krízisből sírva, futva, néha négykézláb menekül. Az igaz, hogy az abortusszal megszakítjuk egy kis ember életét, de ez nem azonos azzal, hogy valaki szándékában gyilkos lenne. Erre tanítani kell az embereket, mert a két dolgot nehéz szétválasztani, és borzasztó nagy károkat okozhatunk a meggondolatlan mondatokkal.

Mint ahogy azt is meg kell tanulni, hogyan reagálj azokra a gyalázatos üzenetekre, amelyeket azért kapsz, mert kiállsz az élet védelme mellett. Ez is állandó tapasztalat sajnos. Szeretném, ha ebben a témában nem az agresszív indulatok vezetnék a párbeszédet.

„Hivatásomnak tekintem a rádiózást” – ezzel a gondolatoddal nyitottuk a beszélgetést. Ha kicserélem a rádiózás szót az életvédelemre, akkor is megállja a helyét a mondat?

Az újságírás marad. De az igaz, hogy ez a legfontosabb a számomra. Hiába beszélünk sok mindent az emberről, ha közben nem mondjuk ki az alapvető igazságot a létünkkel kapcsolatban. Ha megengedjük, hogy megfogant pici, védtelen életeket – akik a társadalom legcsöndesebb, legkiszolgáltatottabb tagjai – elpusztítsanak, akkor éppen a lényeg maradt el. Nyilván nem mindenkinek az a küldetése, hogy ezzel a témával foglalkozzon, de én szívesen és örömmel teszem. Nekem egy olyan világ az álmom, amelyben nem lesz abortusz. Nem biztos, hogy megérem – sőt, azt hiszem nem fogom – de szeretném elvégezni ebben az építkezésben a saját részemet.

Martí Zoltán

Borítókép - Fotó: MTI/Czimbal Gyula
hirdetés

3 hozzászólás

  • Válasz Tárkányi Ákos 2021. 05. 11. 01:38

    Aki abortuszról jön, az de facto gyilkos. Az más kérdés, hogy van közülük nem egy, akinek fogalma sincs erről. Van olyan is, aki halványan sejti, de annyira összekavarták vagy megfélemlítették, hogy ebbe nem tud vagy mer kellően belegondolni. Sokszor nem a gyermekét megölető anya a fő felelős, hanem a “barátja” (szép kis “barát”), a szülei, az élettársa, a férje vagy a főnöke. Vagy a nőgyógyász, aki a felelőssége teljes tudatában félrevezette őt. És persze objektíve felelős valamennyi ilyen gyilkosságért minden egyes feminista, aki támogatja az abortuszt, és úgyszintén minden egyes baloldali vagy ballib, aki támogatja.

  • Válasz Tárkányi Ákos 2021. 05. 11. 01:51

    Sokan vannak jóhiszemű tévedésben vagy teljes tudatlanságban az abortusz mivoltát illetően (bizonyára az említett baloldaliak vagy feministák közül is sokan). Amit pedig néhány jószándékú életvédő próbál tenni, mint Ilona is, az ahhoz hasonló, ahogyan Magyarországon a népi írók az 1930-as években felhívták a közvélemény figyelmét az agrárproletárok irtózatos sorsára, akik a társadalom 40%-át tették ki, mégis nagyon sokaknak fogalma sem volt a helyzetükről – az értelmiségi elit zömének sem. Ahogyan a fekete rabszolgákét se nagyon ismerték sokan azelőtt, hogy Harriet Beecher Stowe megírta a Tamás bátya kunyhóját.

  • Válasz Tárkányi Ákos 2021. 05. 11. 02:06

    A nők zöme számára valóban bánat és nem öröm forrása az abortusz – az említett súlyos etikai vonatkozása mellett ezért is érthetetlen és indokolhatatlan, hogy miért nincs politikai konszenzus akörül, hogy szociális és kulturális intézkedésekkel a megelőzésére kéne törekedni, a jogi lehetőségének a korlátlanná tételére irányuló törekvés helyett. A nőknek ez nagyon nem jó, de ez senkit nem érdekel a pártok között… És pláne nem a feministák között… Lásd egy szociológiai szakcikkemet, amely ezt a kérdést is adatokkal bemutatja itt, az 57. oldaltól:

    https://ecssz.eu/html/2020/ECSSZ_2020_1_szam.html