Így zuhantam ki az én Csodaországomból

Mindig nagy örömmel osztjuk meg azokat az írásokat, amelyek a saját életetekről szólnak, és amelyek mindannyiunk számára elgondolkodtatóak, felemelőek. Névtelenségét kérő vendégszerzőnk élete akkor omlott össze, amikor édesapja bejelentette, hogy már nem szereti édesanyját. Nehéz volt, de mégis volt ereje erőt venni magán, és bízni abban, hogy érdemes pozitívan tekinteni a saját jövőjére. Az írás eredetileg a 20on.hu oldalán jelent meg.

Sokféle hit van a világon. Még ha valaki azt mondja nem is hisz semmiben, biztosan van valamilyen meggyőződése, ami rajta tartja az útján, amit helyesnek vagy éppen hasznosnak gondol. Lehet az Istenbe, a sorsba, a szerelembe vetett hit, valami mindenkit hajt előre, és valami mindenkinek fogódzó a nehéz időkben. Azonban az élet olykor próbára tesz. Akkor, ha nem emeljük tekintetünket a kellő magasságba, könnyen elveszíthetjük ezt a hitet.

Jómagam azok közé az emberek közé tartozom, akik idealistán, rajongva hisznek. Hiszek Istenben, hiszek az igaz, örökké tartó szerelemben, a házasság létjogosultságában és abban, hogy lehet egy nő egyszerre feleség, anya, független és sikeres munkavállaló. Megvan a gyerekkoromban minden, ami táplálta ezeket a hiteket, a boldog és kiegyensúlyozott családi háttér, az esti gyertyafényes imádságok lélekmelengető meghittsége és a személyes kapcsolat Istennel. A vágyakozás érzése a kirakat előtt, mikor a tenyerem az üvegre tapasztva próbáltam mélyebbre nézni, hogy a leghátsó esküvői ruhát is lássam. Mert én diplomás, fiatal anya leszek, aki 23 évesen férjhez megy, 25 évesen szül, sok gyermeke lesz, de tudós is lesz, kutató. De persze a család a legfontosabb és Isten, mert ez az én védőhálóm, ami megtart, bármi történik is. Ezt a hitet átmenekíttettem az általános iskolai csúfolódók hadán, a kamaszkori bulizásokon, az egyetemi szétzuhanásokon, fájdalmas szakításokon azért, hogy itt törjön össze, a felnőttségem küszöbén.

hirdetés

A védőhálóm egyszerre kiszakadt és én Alice, kizuhantam Csodaországból.

Nem voltam felkészülve rá, hogy 24 évesen az életem egyedül kezdem el. Annyira egyedül, amilyenre még a legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna. Néhány hónapja már egyedül laktam Kecskeméten, ami egyébként is megviselt. Nem bírom a magányt, még sosem volt külön szobám azelőtt, nemhogy egy lakás ahol csak a saját lélegzetem hallom éjszakánként. Persze van egy lakótársam, a lakás túlsó felében, de az nem ugyanaz. Azt gondoltam ennyi idősen férjnél leszek, rendezgetem, csiszolgatom össze az életem valakivel. Meglesz a diplomám és álmaim munkáját végzem, de ahhoz képest másfél éves alkotói válságban szenvedtem (szenvedek) pedig csak a szakdolgozat hiányzik. Messze kerültem a barátaimtól, mert az én szakterületemen nem terem babér az ország minden pontján. Már éppen kezdtem megszokni, hogy a gyermekkor kivetett magából egy idegen városba, az első munkahelyre mikor egy vasárnap, a mise után édesapám a kezét tördelve elém állt és megadta a kegyelemdöfést. Kimondta azt, amire az életemet tettem volna fel, hogy nem történik meg soha: már nem szereti az anyámat, van valakije és én erről nem beszélhetek senkinek. Anyu már tudja, a négy testvérem közül még nem mindenki. Egy ideig marad, de nem tud lemondani az új szerelemről.

Az én édesapám, az én bátor, erős, végletekig erkölcsös és Istent mindennél többre tartó édesapám. Nem sokkal utána, felrúgott minden elvet, ami szerint élt és ami szerint nevelt engem, a testvéreimet és ami alapján édesanyám azt gondolta, hogy az ő szerelmük örök és megkérdőjelezhetetlen. Én pedig ott maradtam magamban a haragommal, a félelmemmel a kétségbeesésemmel, ott a felnőtt életem küszöbén, ahol hirtelen elvették tőlem a reményt Istenben, az örök szerelemben és abban, hogy a magam szerencséjének vagyok a kovácsa. Mert hogyan kovácsoljam, ha az, akiben a legjobban bízom, a munka felénél hozzám vágja a maga üllőjét? Hogyan hagyatkozzak egy olyan Istenre, akinek a követői ilyen és ehhez hasonló, vagy rosszabb tettekre képesek? Hogyan bízzak a férfiakban, ha az, akiben a legbiztosabb voltam egész életemben, magamra hagyott? Akárhogyan néztem, ötven százaléknál nagyobb az esélye annak, hogy 40 éves koromra egy elhagyott nő leszek: mert túl sokat dolgozom a munkámban, amiért öt évig gyötörtem magam egy egyetemen, vagy mert éppen már nem vagyok elég ambiciózus, hanem unalmas lettem, vagy mert nem fogytam le szülés után, vagy nem állok éppen hancúrra készen, ha a szomszéd szobában hány a gyerek.

Így tört hát össze az én ideálom és vele törtem én is. Borzalmas hónapok jöttek, a barátommal való addig sem kiegyensúlyozott kapcsolatom teljesen instabillá vált, a munkámban nem tudtam koncentrálni, a szakdolgozatomat nem tudtam írni. Éjszakákat sírtam át, befestettem a hajam és a szétdobált gyógyszerek között ülve az üres lakásban azon gondolkoztam, hogy biztosan megháborodtam. Aztán elkezdtem felülbírálni mindent, ami szerint addig éltem, és amit helyesnek tartottam. Vesszen, pusztuljon, íme én egy új kor gyermeke vagyok!

De azt hiszem a csalódás miatt nem szabad kidobnom azt, ami érték. Egyetlen tévedés miatt nem válhatok meg egy egész értékrendszertől, hiszen attól még lehet jó. Persze, mostanában, fél évvel a történtek után is sokszor kérdőjelezem meg magamban ezeket és biztos vagyok benne, hogy a feldolgozás nagy része még előttem áll, de talán kezdek egyre tisztábban látni. Az Urat nem ítélhetem meg az emberek tettein keresztül. Az apám sem tökéletes, akit annak hittem, hanem ember, aki a szabad akaratából választott rossz utat. A rossz út pedig sosem az Úr akarata, akárhányan lépnek/lépünk is rá. A szerelemért pedig megéri kockáztatni, akárhányan buknak is el benne, ha csak kevés is az esélye, megéri. Mert léteznek bátor, erős, csodálatos férfiak, akik kitartanak melletted – egyet már biztos ismerek 🙂 – és akik ki tudják szeretni belőled a jót. Emberek hibákkal, okoznak sérüléseket és mi is okozunk nekik sok fájdalmat. De nem csodálatosabb-e bizonytalan ideig, lobogó szenvedélyben élni szeretve, mint egyedül félni örökké?

Így hát hiszek, hiszek rendületlen.

(Forrás: 20on.hu)

Ebben a rovatban olvasóink írásait gyűjtjük össze. Ha te is szívesen osztanád meg életed történetét, akkor küldd el az info@777blog.hu címre. A publikálás jogát fenntartjuk.

hirdetés