Van, amikor az életünk egy-egy területén már képtelennek érezzük magunkat hinni – szinte lebénulunk. De ebből az állapotból is mutat kiutat Jézus! Pontosan hogyan is? Az erről szóló remek írást a TeSó blog oldaláról szemlézzük.
Mindannyiunk életében eljön a pont, amikor nagyon nehézzé válik a hit. Külső és belső körülmények összjátékaként egész egyszerűen megbénulunk, és képtelenek vagyunk bízni abban, hogy valaha is felkelünk, és még képesek leszünk újra járni. Talán valaki megbánt, megsebez, eldob magától, és a padlóra kerülünk. Talán az élet ezernyi baja közül egy vagy több ránk támad, és a szenvedések örvényébe taszít bennünket. Talán magunk alatt vágjuk a fát, és miután földre huppanunk, csak nézünk körbe: a világ halad körülöttünk, mi pedig csendben és sajgó tagokkal meredünk a talajon. Bárhogy is legyen, bármi is vezet el bennünket ebbe az állapotba, végig az „Elég!” és az „Innen nincs tovább!” érzése határoz meg bennünket.
Ez a bénultság, a mozgásképtelenség állapota. Az egészben a tehetetlenség a legborzalmasabb. Szeretnék én tovább menni – de nem tudok. Szeretnék én felkelni, leporolni magam – de nem megy. Szeretnék én mosolyogni, meg „Minden rendben!”-t mondani – de nincs erőm felfelé kanyarintani a szám. Jó lenne hamar kiheverni ezt az esést, mert hát az élet megy tovább, munka, meg család, meg felelősség van – de ezek a külső dolgok mind-mind terhek, és érdemtelennek bizonyulnak arra, hogy össze szedjem magam miattuk.
Nos, ebben a mozgásképtelenségben vajmi keveset érnek az egyébként aggódó és segítő szándékú próbálkozások mások részéről. Minden mentési kísérlet bosszant, minden „Hogy érzed magad?” kérdés csak újabb támadásnak érződik; noszogatásnak, amely csak még nagyobb türelmetlenséget szül a viaskodó lélekben. Mint a csapdába esett állat, aki fenyegetően morog minden jószándékú alakra, úgy érzem magam.
hirdetésAz evangélium egyik legcsodálatosabb története az, amelyben barátok úgy döntenek, hogy dacolva minden nehezítő körülménnyel, odaviszik megbénult társukat Jézus közelébe.
Mindegy, hogy tömeg van. Mindegy, hogy nem lehet odajutni Hozzá, a lényeg az, hogy a barátjuknak szüksége van a gyógyításra. Ami pedig ezután jön, elbűvölő: Jézus „pedig látva hitüket, így szólt: Ember, megbocsáttattak a te bűneid. (…) Neked mondom, kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza!” (Luk 5,20;24) Megdöbbentő, hogy az ágyon fekvő, tehetetlen ember egész idő alatt egyetlen szót sem szól. Egyszerűen csak sodródik az eseményekkel, pusztán passzív elszenvedője mindannak, ami körülötte történik. Jézus nem is az ő hitére tekint, amikor testi-lelki gyógyulásban részesíti, hanem azokéra, akik odavitték őt Hozzá.
A hit kölcsönösségének titkával van itt dolgunk. Merthogy igen, az életben vannak pillanatok, amikor én már senkiben vagy semmiben nem tudok hinni. Teljesen tétlenül szemlélődöm, közönyösen nyugtázom, hogy néhány balek itt imádkozik értem, meg hordágyra rak, holott az egészből tuti biztos nem lesz semmi. Talán még nevetek is naiv próbálkozásukon, amely szerintem eleve kudarcra van ítélve. De ők mennek, tetőt bontanak, utat törnek Jézushoz, és leeresztenek elé.
Látod, így van ez: amikor az én hitem fogyatkozik és képtelen tovább vinni az úton, másoké emel fel és visz oda Jézushoz.
Végtelenül hálás vagyok azokért, akik a bénaságomban nem Jób barátai módjára okoskodnak és próbálják megfejteni az okokat, már-már matematikai pontossággal tűhegyre szedni, mi mikor romolhatott el. Nem beszélnek, csak ott vannak. Nem okoskodnak, csak hallgatnak. Nem akarják megoldani a helyzetet, hanem leereszkednek a bénultságba. Nem hibáztatnak, nem vonnak kérdőre, hogy miért nincs hitem, hanem hisznek helyettem is. Igen, lehet ilyet. Hinni a másikban akkor is, amikor ő már teljesen lemondott magáról. Odavinni őt Jézushoz akkor, amikor neki tapodtat sincs ereje mozdulni. És várni a csodára, az utolsó lépésre, amelyet már csak ő tehet meg: felkelni, venni az ágyat, és hazamenni. Ezután pedig együtt örülni, és a sok hálálkodásra csak ennyit felelni: Ugyan, én semmit sem csináltam!
Homoki Gyula
Forrás: TeSó blog
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás