A Papp válaszol!

A Papp válaszol – A jó ima, keresztény nevelés, álmokban elkövetett bűnök

A Papp válaszol legújabb részében szóba kerülnek a  “gagyi imádságok”; hogyan tudunk a rossz mintákból kitörni és jó szülőkké válni, valamint az is, hogy lehet-e az álmunkban bűnt elkövetni? A cikk alján te is felteheted kérdésedet Papp Miklós görögkatolikus papnak és családapának!

Előd (Nagykálló)

Miklós atya korábban mondta, hogy nőjük ki a „gagyi imádságot”, ami méltatlan Istenhez és önmagunkhoz is. Most sajnos az apukám rákos lett, és azt veszem észre magamon, hogy miközben imádkozom a gyógyulásáért, állandóan hisztizek Isten felé, zsarolom, fogadkozok – és nem igazán tudok kulturáltan imádkozni. A családban mindenki idegei kivannak, hogy kell most jól kérni?   

Mindannyiunk imádságának van egy egyedi drámája a nagy Istennel. Szeretném megmutatni, hogy szerintem milyen 4 lépésben történik a nagyon komoly kérés Isten elé tárása.

A legelső lépésben intenzíven fordulunk Isten felé: jelenléte előtt feldolgozzuk a kérést. Témától és vérmérséklettől függően itt sok minden történhet. Kifejezhetjük felháborodásunkat, amiért ilyen helyzetbe jutottunk, valahogy igazságtalan az egész… Aztán megpróbáljuk Istennel megbeszélni, hogy ez a kérés miért is jó: nem rosszat kérünk és a jóért szeretnénk tisztelettel (ám mégis erőteljesen) kopogtatni. Feltárjuk, hogy tiszta szívvel kérünk, jót kérünk. Akár meg is magyarázzuk Istennek, hogy ez neki is jó. Aztán ígérhetünk: köthetünk vele szövetséget, tehetünk fogadalmat, alátámasztva, hogy komoly a kérésünk. Feltörhetnek a fájdalom könnyei, a miértek erős hangjai, a keserűség arctorzító ráncai. Megvalljuk érdemtelenségünket is: nem vagyunk méltók, nem érdemeljük meg, de mégis… Ez az első szakasz egy erős érzelmi hullámvasút, amiben bizalom és félelem, fogadkozás és kiáltás, mérlegelés és tisztulás is benne lehetnek. Ilyenkor imádkozva a zsoltárokat ráébredünk egy-egy sor súlyos igazságtartalmára, melyeket addig elmormoltunk. Szinte érezzük a másik leheletét, aki ugyanezt imádkozza velünk akármilyen évezredes távolságba is van tőlünk, szinte érezzük a zsoltáros megrendülő belső világát, s mégis hitét. A zsoltáros nagyszerűen kezeli az imádkozó ember mindenféle érzelmét: engedi feltörni, néven nevezi, Isten felé fordítja, s az a hihetetlen, hogy minden zsoltár végére az érzelmek hullámvasútja egy szelíd hitig jut el. A balgák bizalmáig.

Amikor elfáradtunk, szövetségesek után nézünk: kiket is kérhetnénk még meg a közbenjárásra? Megkérjük élő szeretteinket, szentéletűnek tartott nagymamáinkat, papjainkat, hogy imádkozzanak ők is a kérésért. S eszünkbe jut az Istenszülő Mária, kedves szentjeink, elhunyt szüleink, szent papjaink. Elmegyünk egy zarándokhelyre, meglátogatunk egy Mária-kegyhelyet, kimegyünk szeretteink sírjához. Megmozgatjuk a földi és a mennyei szeretteinket, kicsit átadjuk a hangunkat: kérjük őket, hogy járjanak közbe érettünk.

Aztán átadjuk a hangunkat Krisztusnak. Ő az örök főpap: Ő bátorított, hogy kérjünk az Ő nevében. Bármit kérhetünk az Ő nevében, megkapjuk. Már nem az én hangomon, nem is szentek hangján, hanem Krisztus hangján hangzik el a kérés. S ekkor hihetetlen átváltozás történik. Nyugalmat ajándékoz az a tudat, hogy embertestvérünkre, Krisztusra bízzuk a kérést, aki főpapként tárja az Atyaisten elé a kérésünket. Ő tudja, milyen az emberi élet, milyen a gyöngeség, a seb, s milyen fontos az Atya áldása. Ha Krisztusra bízzuk a kérésünket, bennünket is átalakít. Karl Rahner szerint ki tudjuk Krisztussal mondani, hogy „ne az én akaratom legyen meg, hanem a tiéd”, sőt, (s ez a félelmetes), elkezdjük azt is belátni, hogy a kérés ellentéte is valahogyan az üdvösségünkre válhat. Valamiképpen máshogy is jó lehet. Ezen a ponton adjuk tényleg át a kérést, tesszük mintegy a mennyei oltárra a főpappal a kérésünket. Nem vagyunk istenek, van itt még bennünk félelem és fájdalom, mégis nyugalommal tölt el, hogy Krisztusnál nagyobb testvérünkre és közbenjárónkra nem bízhatjuk a dolgot.

Az utolsó lépés, mielőtt elnémulnánk, már csak ennyi: „Uram, irgalmazz!” Mielőtt belejájulnánk az akaratba, mielőtt átadnánk magunkat hittel a „majd valamiképpen jó lesz” bizalomnak, utoljára ennyit mondunk: „Uram, irgalmazz!” Minden lélegzetvételünk sóhajtássá válik, melyben ez az egy fohász ismétlődik – szüntelenül. Ebben benne van az érdemtelenség megvallása, a mégis kiállás a kérés mellett, ugyanakkor az alázat bizalma. Hihetetlenül hosszú út vezet idáig, egyedi dráma, metafizikai küzdelem, s az egészet vezeti egy lappangó húsvéti hit.


Piroska (Budapest)

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon hogy lassan szeretnék gyerekeket, de félek hogy mivel gyerekként elég kemény nevelésben volt részem ahol megtanultam, hogy vagy ütsz vagy téged ütnek, így jó magam is hirtelen haragú lobbanékony és kemény ember lettem. Nagyon verekedős voltam gyerekként és bár sokat javultam félek hogy esetleg mégis nem jól nevelném a gyermekeim (veszekedve türelmetlen). Mit javasol hogyan lehet ezt elkerülni és türelmes jó szülőnek lenni? Illetve a gyermekek számára a szabályokat kialakitani veszekedés és durva büntetés nélkül? Szabad e büntetni? És hogyan? Milyen egy hiteles keresztény nevelés?
 

Nagyon örülök annak, hogy a szülőséget valódi kihívásnak tartja! Haragszom az ilyen mondatokért, ami a nevelésre azt mondja: „jön az magától”, „majd ösztönösen”, „minket is felneveltek különösebb pedagógia-pszichológia nélkül”. Jó dolog, ha önben a gyereknevelés öröme, hivatása és problématudata ébren van, annál igazabb lehet a szülősége. A nevelés nagy művészet: egy falat ártatlan lelket ránk bíz a nagy Isten, s olyan mély nyomokat tudunk hagyni a lelkében, melyek egy életen át segíthetik, de sebesíthetik is. „A világ sem volna elég a könyveknek”, melyeket írni kellene arról, hogyan is kell jól gyereket nevelni. Csak néhány fő vonalat tudok felvázolni.

A legfontosabb, hogy szeressük a gyereket és a szeretetre neveljük.

Persze mindig szem előtt kell tartani, hogy a szeretetnek két módja van, s mindkettő fontos: az elfogadó, irgalmas, átölelő, anyás szeretet, valamint a jóra sürgető, noszogató, olykor kemény határokat húzó, inkább apás szeretet. Mindkét szeretet kell ahhoz, hogy normális és működő felnőttekké váljunk.

Aztán fontos az önismeret és a saját múlt feldolgozása: mindenki múltjában vannak kincsek, melyeket érdemes tovább adni, s vannak terhek, melyeket le kellene tenni. Ha önnek sok terhe van, azt jó lenne egy szakemberrel átbeszélni. A múlt nem hat automatikusan, szabadok tudunk lenni a múltunktól, de csak akkor, ha igényesen (igenis kicsit szakszerűen) feldolgozzuk őket és megbocsátunk. Láttunk mi már borzasztó gyerekkorból kikerülő embert, aki szinte kiéhezte a szeretetet, s tudott jó szülő lenni. Ehhez nem elég a múltról általánosságban beszélgetni, nem elég egy-egy ismerőssel a gyerekekről társalogni, hanem érdemes nevelési szakembert faggatni. Tévedés ne essék: jómagam is rendszeresen kérek tanácsot pszichológusoktól, pedagógusoktól a saját gyerekeim nevelésének nehezebb helyzeteiben. Aki többet kérdez, kevesebbet téved.

Szeretek gondolni az öreg Freud tanácsára, akit megkérdeztek arról, hogy szerinte ki a normális ember (hiszen kisebb-nagyobb „légnyomása” mindenkinek van), s ő azt mondta: az a normális, aki tud szeretni és dolgozni. Szeretem a keresztelőkor is ezt elmondani: akkor neveljük jól a gyereket, ha megtanítjuk szeretni (Istent, a felebarátját és önmagát), valamint megtanítjuk dolgozni (a munkában elképesztően sok erény, kreativitás, hit, kooperáció, kudarctűrés tud összesűrűsödni). Nem tudjuk mit hoz a jövő, de nem tévedünk nagyot, ha szeretetre és munkára neveljük őket.

Aztán fontos szövetségeseket keresni. Nem egyedül kell abszolút jó szülőnek lenni, hanem ehhez először is alkalmas házastársat keresünk. Aztán bevonjuk a nagyszülőket, a rokoni körből a jó hatással rendelkezőket. Óriási szövetséges tud lenni a keresztény óvoda, iskola, ahol ráadásul keresztény szellemiségű kortársakra is talál gyermekünk, s egymást is jóra nevelik.

Végül azt mondom: a nevelés kegyelmi esemény. Isten szeretetének a tolmácsai vagyunk a gyermek felé, jó dolog magával Istennel szentségi, kegyelmi, imádságos kapcsolatban lenni. Szeretem a gyermekeimet az imában, a liturgiában Isten elé vinni, nevelési helyzeteikről ott gondolkodni, s a Lélek bölcsességét kérni. S amikor Eucharisztiához járulunk, azt már nem magányos individuumként tesszük, hanem szülőként, s megkaphatjuk a kegyelmet, hogy a kenyeret és bort megszentelő kegyelem a mi gyereknevelésünkre is hasson szent átalakító erejével.


Dániel (Budakeszi)

Sokszor előfordult, hogy visszatérő bűnömet álmaimban élem át, majd felkelve olyan érzésem van, hogy bűnt követtem el, amit rendszerint meggyónok. Az egyik gyóntató pap azt mondja, hogy ezt nem kell, míg a másik szerint jobb, ha megteszem. Ez sajnos az önkielégítés tartós hiányára vonatkozik, amikor biológiailag, akaratom ellenére következik be a folyamat. Olvastam, hogy „az erkölcs terén kívül esik az álomban bekövetkező orgazmus.”  Nekem viszont kétségeim támadnak ilyenkor, mintha valami vagy valaki össze akarna zavarni, és akadályozza, hogy szentáldozáshoz járuljak. Mi az, ami segíthet, hogy tisztán lássak? Válaszát, és türelmét előre is hálásan köszönöm! Boldog új évet kívánok!
 

A morálteológia régóta tudja, hogy nem minden tettebe mondjuk bele szabadon magunkat, vannak testi folyamatok, melyek nem tudatos és szabad döntés következményei, hanem biológiai folyamatok – így nem beszélhetünk ezeknél sem erényről, sem bűnről. A teológia tehát megkülönbözteti az actus humanus (a humánus, azaz emberi, a tudatos és szabad tetteket) és actus hominis cselekedeteket (úgy is mondhatnánk ezek „a test tettei”). Így vannak olyan tetteink, melyekbe nem mondjuk bele magunkat, melyek nem tudatos és szabad döntés következményei. Ilyen pl. amikor korog a gyomrod a legszebb prédikáció közepette (mert a szentségi böjtöt rendesen megtartottad), s bármennyire kínos, nem kell szégyellni és szó sem lehet semmilyen bűnről. 

Így a morális ítélkezés (és a szégyen, a lelkiismeret-furdalás) alól fel kell mentenünk az olyan folyamatokat, tetteket, melyeket „a test hajt végre”, s nincs benne a szabad akaratunk.

Fiatal fiúknál ilyen jelenség az éjszakai pollutio (magömlés). Ahogy a nőknél a menstruációval jelentkezik be az érett test, úgy a fiúknál a pollutióval. Ez egyszerre öröm, hiszen lassan egyre felnőttebbé válik az ember, másrészt gondoskodó tapintatra szorul. Maga a jelenség egyáltalán nem bűn, ne okozzon lelkiismeret-furdalást, s teljesen nyugodt szívvel járulj szentáldozáshoz. A beköszönő felnőttséged nehogy szorongással töltsön el, hanem az Eucharisztia felé adj hálát érte (természeti népeknél meg is ünnepelték az első magömlést, az érett férfikor kezdetének egyik jelét), és kérd, hogy az Euchariszta a te tested anyagát is segítsen felelősen megszentelni.

Alapvetően az álomvilágért sem vagyunk morálisan felelősek: ez nem egyszerűen a test, hanem a psziché mozgása. Minden álomnak nem kell nagy jelentést adni, vannak „kóbor áramkörök” az agyunkban, nehogy szorongást ébresszünk ott, ahol nem kellene. Az éjszakai pollutióval ébredő szexuális álom inkább actus hominis. Ám a visszatérő álmokkal foglalkozni kell: azért térnek vissza, mert valamit a tudatalattink szeretne feldolgozni. A tudatalatti világába észrevétlenül is lesüllyedhetnek tartalmak, vagy tudatosan is elnyomhatunk igazságokat. Ilyenkor a tudatnak (mert végső soron nem a tudatalatti, hanem a tudat a pilóta!) üzen tudatalatti s az üzenet nyelve mindig szimbolikus (ugyanilyen csatorna lehet az elszólás, az asszociáció stb.). A Teremtő jól találta ezt ki: nem csak a testnek van egy figyelmeztető-öngyógyító mechanizmusa, hanem a pszichének is. Maga az álom tehát nem bűn, bármilyen szexuális vagy gyilkos álmaink is voltak: azokat meg kell fejteni, ki kell bogozni (nem Krúdy Álmoskönyve alapján…). Jung azt mondja: annyi eszünk legyen, hogy „a belső világunkat ne fegyverezzük fel magunk ellen”, azaz aki pornográfiával, horrorral, állandó pszichés feszültségekkel terheli a belső világát, az ne csodálkozzon, hogy ez visszahat.

Az is rendkívül érdekes, hogy aki a mindennapjait körülveszi erős szimbólumokkal (pl. keresztény szimbólumokkal, rítusokkal, gesztusokkal), és meg is éli azok hídszerepét, annak a tudatalattija megtalálja ezt a csatornát, s gyakran nincs szüksége rendkívüli üzenetváltásra, mert a szimbólumok teljesítik a teljességre, a misztériumba való kinyúlást. Kereszténynek lenni EGÉSZséges dolog.


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

    hirdetés

    2 hozzászólás

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 28. 09:43

    Előd
    “nőjük ki a „gagyi imádságot” “állandóan hisztizek Isten felé, zsarolom, fogadkozok” Ha ez a gagyi imádkozás,akkor nem sokan képesek “jól” imádkozni. Tudni kell,hogy Isten felől nincs „gagyi imádság”. Mi felőlünk is csak azért,mert “hisztizés” helyet valami mást kellene csinálnod.
    ” Akár meg is magyarázzuk Istennek, hogy ez neki is jó.” Istennek sem jót sem rosszat nem tudunk tenni. Ő fölötte van ezeknek a fogalmaknak. Ám ha felőlünk nézzük,és az istenképünkhöz alakulunk,akkor valóan lehet jó Neki ami nem mondhatni rossz dolognak.
    “köthetünk vele szövetséget” Mi ugyan köthetünk és szakíthatunk is szövetséget,azért kellemes tudni,hogy inkább Rajta múlik ez és nem a mi illékony és változó hangulatunkon.
    “Megvalljuk érdemtelenségünket is: nem vagyunk méltók” Egyszer majd megértem,mért alázkodunk meg előtte. Mért ne lennénk méltóak? Tényleg jó és örömteli úgy élni,hogy folyamatosan nem vagyunk méltóak valamire? Isten nagysága és csodája nem abban rejlik,hogy felmagasztaljuk őt,Ő ettől függetlenül csodálatos,legyen hát meg ez az érzés bennünk is.
    “Bármit kérhetünk az Ő nevében, megkapjuk.” Nagyon nagyon örülök neki,hogy nem így van. Mert akkor már régen csak a virágok illatoznának a földön. Mindenki tudja,hogy nem így van. Ez a gondolat ugyan úgy erősíti a lelkünket a jóra,mint a rosszra. Másrészről,ha Isten tudja mire van szükségünk,mire fel ez a nagy bizalmatlanság,hogy kérünk tőle. Itt látszik meg,hogy a kérés inkább magunkban koncentrálja az erőt,amit remélhetőleg jóra használunk. A kés is lehet hasznos és halált okozó.
    “Krisztusra bízzuk a kérést, aki főpapként tárja az Atyaisten elé a kérésünket.” Azt a kérést,amit amúgy is tud. Amúgy nagyon szép gondolat,és hasznos is tud lenni (túl szigorú vagyok,azt hiszem).
    Alapvetően jó gondolatokat olvastam,nagyon spirituálisak voltak és néha félre vezetők de nincs nagy baj vele.

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 28. 11:18

    “olyan mély nyomokat tudunk hagyni a lelkében, melyek egy életen át segíthetik, de sebesíthetik is.” Akár hisszük akár nem, ez nagyon kihat az istenképünkre is, ha elgondolkodunk kicsit, rájövünk, hogy ez miatt mindig egy elképzelt Istent imádunk. Elkeserítő igaz? (naná,hogy ne értesz egyet,hisz akkor kiderülne,hogy te sem Istenben hiszel,hanem abban akit annak tartasz.)
    “A legfontosabb, hogy szeressük a gyereket és a szeretetre neveljük.” Ismét az a fránya “leg” fokjel. Nem helyes kiemelni egyet a nagyon sok fontos közül. A szeret nagyon fontos dolog de az önállóság,együtt érzés,jó indulat,becsület,kiállás,érettség,bölcsesség,kötődés,stb is fontosak. Az életünk fontos része a szeretet,de nem szabad minden fölé helyezni. Nagyon sok mindent elárul az emberről,hogy mit tart (leg)fontosabbnak,a vicc,hogy három nap múlva már más lesz a legfontosabb,mert más környezetben használjuk. Ezért vicces a leg. Talán Istenre lehet mondani:Ő a legkisseb és a legnagyobb is egyben.A legokosabb,mert hisz birtokolja az összes teremtménye tudását. Tehát Istennél kapcsolatban megengedhető a leg fokjel használata. Kérdés,hogy mindig vagy legtöbbször? 🙂
    “nem tudatos és szabad döntés következményei.” Mint írtam feljebb,istenképünket sem tudatosan használjuk,csak olykor. Olykorra egy példa: Isten maga a szeretet. Tudatalattinkban pedig teljesen elfogadjuk,hogy Isten bosszú álló.
    Örülök,hogy a pollutio-t említette a Miklós,még képes valaki bűntudatra fakadni miatta.
    “vannak „kóbor áramkörök” az agyunkban, nehogy szorongást ébresszünk ott, ahol nem kellene.” Zseniális gondolat!
    “mert végső soron nem a tudatalatti, hanem a tudat a pilóta!” A tudatalatti nagyon kiváló szolga,de rettenetes úr.Minden butaságra hajlamos de mindent maradéktalanul véghez visz. Azért azt sem árt tudni, hogy pontosan azért nem vagyunk szabadok,mert nem a pilóta vezet,vezetik őt is. Ráadásul a tudatalattira semmilyen frappáns logikai meggyőzés hiába való,ezért nem tudom az istenképedet szebbé tenni,mert neked pontosan az kell,amid van. Azt hiszed az jó,amid van.
    “annyi eszünk legyen, hogy „a belső világunkat ne fegyverezzük fel magunk ellen” Szuper. Ugyan ez igaz a lelki bajainkra,akkor foglalkozzunk vele,amikor ránk támad (azaz befolyásol).
    “Kereszténynek lenni EGÉSZséges dolog.” Vajon másképpen is lehetünk ” EGÉSZség”-esek? Vagy ezzel az egy mondattal kirekesztettünk minden más vallás szereplőit.