„Vannak az életben olyan dolgok, amiket biztosan másképp csinálnék” – interjú Tarlós Istvánnal

Harminc éven át megkerülhetetlen szereplője volt a fővárosi politikának, ebből kilenc éven át volt Budapest főpolgármestere. Az elmúlt évtized egyik legsikeresebb magyar közszereplője, a másfél évvel ezelőtti önkormányzati választási vereséget azonban érezhetően nehezen dolgozza fel – és ezt ő maga sem tagadja. Korábban ritkán beszélt a hitéről, de a 777-nek adott interjújában őszintén mesélt Istennel való kapcsolatáról, a házasságáról és egy több mint huszonöt éves balesetről, amely a mai napig nyomja a lelkét – habár nem tehetett róla. Nagyinterjú Tarlós Istvánnal, Budapest korábbi főpolgármesterével.

A Kossuth Lajos téri irodájában beszélgetünk, de mennyire hiányzik a Városház utca – és a főpolgármesterség?

Ez a pozíció spirituálisan, elfoglaltságban és fajsúlyban is olyan munkát jelent, amelyet nem könnyű egyik pillanatról a másikra elengedni. Azt hiszem szeretett engem az Isten, – és bízom benne, hogy még most is szeret – mert ha a gyakorlati oldaláról nézem, akkor talán jobb, hogy már nem én ülök ott. Mégis elismerem, hogy lelkileg nem könnyű feldolgozni ezt a helyzetet. Azért vígasztal, hogy az utóbbi 75 év során én voltam az egyetlen keresztény-konzervatív főpolgármester Budapesten egy évtizeden át.

Az elmúlt másfél évben kiderülhetett, hogy kik az igazi barátai, és kik azok, akik csak a pozíciója miatt keresték a társaságát. Ez utóbbi mennyire jellemző?

A barát nálam egy kiemelt, fontos kategória. Rengeteg ismerősöm van, elég sok haverom – és kevés barátom. Bennük teljesen megbízhatok, nem kell megválogatnom előttük a szavaimat, és soha nem kell attól tartanom, hogy elárulnak. Voltak olyan emberek, akiknél 2019 októbere után nem számítottam arra, hogy megmarad a jó kapcsolat, de mégis ez történt, ők nem változtak meg, azonnal felveszik a telefont, vagy visszahívnak. Kétségtelenül akadtak olyanok is, akiktől szintén ezt vártam, de mégsem így történt. Van egy harmadik kategória is: velük nagyon jóban voltam, – egészen pontosan ők nagyon jóban voltak velem – de azóta, hogy nem én vagyok a főpolgármester, most is jóban vagyunk, csak nem annyira. Akad néhány olyan ember is, akivel sok jót tettem, mégis elárult – már korábban.

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott, hogy a választásokat követő három hétben meglepően jól érezte magát, utána jött egy nehéz időszak. Hogy van most?

Valóban így történt, hosszabb is volt három hétnél ez az időszak, egészen 2019 karácsonyáig kitartott. Nem akarom letagadni, hogy utána lelkileg olyan lejtőre kerültem, amely az elején nagyon meredek volt, és habár most már lankásabb, még mindig tart. Nagyon nehéz megélni, – és kevesen is élik át –hogy valaki egy olyan pozíciót veszít el hosszú idő után, amely a miniszterelnök után talán a leglegitimebb, ahol sokan keresik, a szavainak országosan is súlya van, miközben egy hatalmas humán infrastruktúrát is irányít. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy túl tudtam magamat tenni ezen, hiszen teljesen megváltozott az életem.

Így utólag az ember sok mindent megért, átlát, de attól még nem egy kellemes érzés.

Több helyen is dolgozom, például a győri Széchenyi István Egyetem – egykori Alma Materem – felügyelőbizottságának elnöke lettem, illetve miniszterelnöki főtanácsadóként is dolgozhatok. Ezek segítenek abban, hogy az ember ne érezze magát teljesen feleslegesnek, de ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor ezek a megbízatások inkább a komolyan vett tudományos diákköri kategóriába tartoznak a főpolgármesteri tevékenységhez képest. Ez még akkor is igaz, ha a szívügyemnek érzem például a győri egyetem sorsát, de a miniszterelnök tanácsadójának lenni is magában felérne egy életpályával.

Fotó: Bodnár Patrícia

Különleges stílust hozott a magyar politikai életbe, amelynek jellegzetessége volt a szókimondása. Hogyan tudta összeegyeztetni ezeket a csatározásokat a hitével?

Sok hibám van, de küzdeni szabad – ezt nem tiltja a mi hitünk sem. Nem tagadom, hogy volt olyan időszak, amikor szinte élveztem is a konfliktusokat. Nem ritkán tudatosan használtam nyersebb hangot. Higgye el, rákényszerültem. Szerettem úgy kommunikálni, ahogy az ellenzék nem szerette, mert ha nem ezt tettem volna, akkor régen bedaráltak volna a politikai süllyesztőbe. Nehezen bírtak velem a kommunikációban, de én soha nem használtam ordenáré kifejezéseket. Hónapokig támadtak például amiatt, mert Kálmán Olgának elmondtam, hogy amit ő nem ért, azt 90-es IQ felett általában érteni szokták. Mondanám, hogy kitértek a hitükből, de abból nehéz lett volna, viszont hibátlanul működött velem szemben a kettős mérce. Vesse össze ezt a mondatomat azzal, ami kifejezéseket jó néhány ellenzéki képviselő megenged magának.

De egy keresztény politikusnak – párttól teljesen függetlenül – nemcsak a másik oldal a mércéje, hanem maga a keresztény tanítás is. Ebből a szempontból nem érzi a felelősségét a közbeszéd alakulásáért?

Ma már nem hiányzik a harc, és belátom, volt felelősségem. Normál politikai és kommunikációs helyzetben olykor egy másik énemet kellett volna elővenni, de a körülmények ehhez nem voltak adottak. Hamar rájöttem, vannak emberek, akik úgy gondolják, hogy „jóért jót ne várj!”

A közéleti kommunikáció mára minősíthetetlenné vált.

Az elmúlt évtizedekben sok mindent meg lehetett tudni a magánéletéről, hogy mennyire szereti a Rolling Stones-t vagy éppen Rejtő Jenő könyveit. Arról, hogy gyakorló katolikus viszont igen ritkán beszélt: azért, mert a hit egy privát dolog, vagy mert soha nem kérdezték erről?

Valóban szeretem Rejtő Jenőt és a Rolling Stones-t is, de eltúlzott dolog ez, a médiában aránytalanul felfújták. Talán szándékosan. A vallás és a hit azonban valahol mindenkinek mélyen a magánügye. Én azért igyekeztem mindig sugallni, hogy milyen értékrendet képviselek. A hit lényege, hogy bízunk abban amit nem látunk, és hiszünk abban, amit nem tudunk. Ugyanakkor éppen a matematika az, ahol az ateisták esélytelenek a hívőkkel szemben. Az, hogy bebizonyosodik hogy van Isten, annak matematikailag nem nulla az esélye, viszont azt soha nem fogják tudni bebizonyítani, hogy Isten nem létezik. Az ember soha nem lesz abban a helyzetben, hogy biztosan állíthassa magáról azt, hogy mindent tud. Érdemes elolvasni Freund Tamásnak a fizikai állandókkal kapcsolatos gondolatait, vagy fontolóra venni a DNS véletlenszerű kialakulásának valószínűségét. Nem akarok senkit meggyőzni, csak megfontolásra ajánlom. A kereszténység ma már egyértelműen védelemre szorul. Alighanem modern szekularizációval nézünk szembe. Gyakorló római katolikusként azok közé tartozom, akik szerint talán még a lassan ezer éves egyházszakadást is érdemes lenne a mai, keresztényellenes világban felülvizsgálni.

Az én életemben túl a neveltetésemen – a legvadabb Rákosi-időben voltam elsőáldozó – volt néhány esemény, amikor közvetlen életveszélyben voltam és irracionális módon menekültem meg. Legalább négy-öt ilyen esetre vissza tudok emlékezni, amelyek közül kettő egészen brutálisan súlyos volt, mai napig sem tudom hogy hogyan úsztam meg. Hosszú ideig a hatásuk alatt voltam, nem nagyon lehetett véletlen, hogy életben maradtam. Ettől persze még igaz, hogy bármikor meghalhatunk.

Elmeséli ebből a kettőből az egyiket?

Elmondom az egyiket, ha ez bárki számára is érdekes. Mielőtt polgármester lettem 17 éven keresztül az építőiparban dolgoztam: nagyon sok csatornát építettünk, művezetőtől a termelési főmérnökig sok pozíciót betöltöttem. Saját két kezemmel is építettem szennyvízcsatornákat, két és fél méteres munkaárokban. Az egyik ilyen építkezésen a kollégámmal guggolva véstük az akna falát, amikor egy munkatársunk az utca másik végéből, körülbelül kétszáz méter távolságból odasétált hozzánk és egy teljesen érdektelen kérdést tett fel. Amikor megszólalt, akkor felálltunk hogy lássuk az arcát, amely néhány másodperccel később teljesen rémültté vált, és csak annyit tudott kipréselni a száján, hogy „Rohanjatok!”. Alighogy kimondta ezt, három-négy méter hosszban és hetven centiméter szélességben az árokpart elkezdett befelé omlani: éppen annyi időnk volt, hogy fel tudtunk rohanni a létrára, a mögöttem szaladó barátom alsó lábszárát alaposan megütötte a több köbméternyi föld. Amikor kiemeltük ezt a földet, akkor találtuk meg a lapátunk maradványát, amely forgácsokban volt. Ha a kollégám váratlanul, egy ilyen érdektelen kérdéssel nem jött volna oda hozzánk, vagy csak egy perccel később indul el felénk, akkor egészen biztosan meghaltunk volna.

Hogyan reagált, miután felfogta, hogy mi történt?

Jéghideg volt a kezem, a többiek fel sem fogták szinte hogy mi történt. Csak arra tudtam gondolni, hogy ez nem lehet véletlen. Nem ezért vagyok hívő, hanem meggyőződésből, és mert mindig az voltam, ez az eset is csak erősíti a hitemet, mert elgondolkodtatott, hogy reálisan mennyi esélyem volt megúszni.

Fotó: Bodnár Patrícia

A már korábban idézett interjújában úgy fogalmazott, hogy „a feleségem biztosan a mennyországba kerül, hogy én oda kerülök-e, az határeset”. Idén 48. házassági évfordulójukat ünneplik már, milyen a kapcsolatuk?

Szeretem a feleségemet, én akartam nagyon elvenni. Amikor az egyetemen megláttam, akkor rögtön valamit elektromosan „kilőtt” felém. Hosszú hajjal, mérsékelt referenciákkal, és viszonylag rosszul öltözötten odasétáltam hozzá és jobb ötletem nem lévén annyit mondtam neki, hogy „El foglak venni feleségül”. Nem vártam meg a válaszát, de a végeredmény mégis magáért beszél: két évvel később elvettem feleségül, van három gyermekünk és hat unokánk. A szüleimhez is erősen kötődtem egyébként.

Ezzel együtt azt mondom, hogy mégsem voltam elég jó gyerek és elég jó férj – legalábbis az én mai mércémmel mérve. Talán apaként nyújtottam leginkább elfogadható teljesítményt, jóllehet erről a feleségemet és a gyerekeimet kell kérdezni. A magánéletemben elég türelmetlen, olykor intoleráns voltam, akivel nehéz volt elboldogulni. Egyébként soha, sehol nem szerettem alulmaradni. Hiába tudja a feleségem, hogy ragaszkodom hozzá, hogy szinte bármit megtennék érte, de mégsem mindig abban a kellő stílusban beszéltem vele, ami a keresztény tanítás alapján elvárható lett volna. A szó „veszélyes fegyver” – énekelte Szörényi Levente – és ez igaz. Hiába gondolja azt az ember, hogy a kimondott szavaknál a tettek súlyosabbak, de az indulatos szavaknak mégis megvan a hatásuk. Ezzel együtt, ha fiatalok néha elcsodálkoznak, hogy ilyen régen ugyanaz a feleségem, azt szoktam felelni, mint Kodály Rákosinak, mikor az új himnuszt akart: „jó a régi”. A házasság nem tréfa dolog. Ezt így is gondolom. Ma is vonzódom a feleségemhez.

Úgy érzi, hogy sokszor bántó volt vele?

Mi a sok? Ahhoz képest, amit megérdemelt volna, ma már azt hiszem. Épp olvasok egy könyvet Szalézi Szent Ferenctől, a Filóteát. Legnagyobb csodálkozásomra éppen ott nyitottam ki az elmúlt napokban, ahol hosszan ír erről: a kimondott szavak és a beszéd súlyáról, arról, hogy milyen hatásuk lehet abban az esetben is, ha nem negatív érzelmek vannak mögöttük és nem tettekben mutatkoznak meg. Ebben a tekintetben nekem mindenképp van restanciám, a feleségemnek pedig nincs.

A feleségem viselkedése, stílusa nagyobb bizonyossággal jogosítja fel arra a reményre, hogy a mennyországba kerülhet.

Sokáig abban az illúzióban éltem, hogy a nyersebb szavaknak nincsen nagy jelentőségük, ha közben a másik ismeri az érzelmeimet. Ez sajnos nem igaz, ezek mindig nagyon bántóak tudnak lenni. Nem lehet mindent túlterheltséggel indokolni. Ő mégsem neheztel rám.

Ezért mondta azt, hogy határeset, hogy a mennyországba kerül majd?

Csak félig szántam tréfának. Istenfélő vagyok, ez komoly. Voltak az életben olyan dolgok, amiket ma biztosan másképp csinálnék. Itt olyanokra gondolok, amik tőlem függtek. Soha nem loptam, nem csaltam, azt hiszem hogy talán halálos bűnöket sem követtem el, de ezt nem nekem kell megítélni. A gyóntatóatyámnak is elmondtam, hogy határeset az, hogy én hova fogok kerülni, de ő nálam optimistább – vagy csak nem akar ijesztgetni….Ám komolyan, gondoljon bele: a tízparancsolatot szigorúan nézve naponta követünk el bűnöket, csak a mai világban azokat  nem is tekintjük bűnnek.

Van viszont egy-két dolog, ami más értelemben bánt. Ez nem azonos az előző kategóriával. A legsúlyosabb egy több mint 25 éve történt halálos baleset, ahol jogi, – és emberi értelemben is vétlennek találtattam. Magam is így hiszem, ma is úgy érzem, hogy egyszerűen semmit nem tehettem. Ha valaki egy bokor takarásából közvetlenül egy autó elé lép, akkor nincs mit tenni. Ettől még a dolog megtörtént. Azóta is együtt élek vele, alig van nap, hogy eszembe ne jutna. Az ellenségemnek sem kívánom.

Ennek a balesetnek – amelyben egy gyermek hunyt el – a feldolgozásában segített a hite?

Amennyire fel lehet dolgozni, igen. Hiszen szándékaimmal ellenkező dolog történt. Főleg vigasztaló, amit a gyóntatóm mondott akkor, amit ha nem haragszik, nem idézek.  A hozzátartozók szemtanúk voltak, nem hibáztattak. Többször is beszéltek velem. Gondolom, nem szeretnek – nem is lenne normális érzés tőlük – de akkor sem voltak sem rosszindulatúak, sem elfogultak. Kerületi polgármester voltam, így egy szinttel feljebb, a BRFK helyszínelt és vizsgálta ki az esetet.

Fotó:

Egyre gyakrabban tekint már visszafelé?

Persze, hiszen az ember hetven körül már visszafele is tekint. Amúgy is szeretek a múltban élni. Nem értek egyet azokkal, akik azt mondják, hogy csak előre kell nézni. A múltat meg kell becsülni és tanulni kell belőle, mert az életünk része. A múltja minden ember életének elidegeníthetetlen része, nem tagadhatja meg egyik szakaszát sem. Hiába is tenné.

Ismétlem, voltak dolgok, amelyeket másképp csináltam volna, tudok magammal szemben önkritikus lenni. Sosem voltam gyáva ember, de úgy érzem, hogy elég bátor sem. Sokan harcos típusnak mutattak be, de a saját bátorságommal nem vagyok teljesen megelégedve. Nagyon szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy jó családban nőttem fel és jó családom is lett. A Jóisten megengedte, hogy egészségben és biztonságban élhessen a családunk. Azt vehettem feleségül, akit nagyon akartam, olyan pályát futottam be, amilyenről gyerekkoromban nem is álmodozhattam. Még gyerekként is meg kellett harcolnom azért, hogy bekerüljek a focicsapatba, nem gondolhattam, hogy egyszer még Budapest főpolgármestere lehetek. Őszintén hálás vagyok mindezekért. Ami nagyon sért, ha valaki nem nevez önállónak. Azt mérhetetlenül igazságtalannak érzem.

Ha előretekint, akkor mit lát maga előtt? Mennyi ideig szeretne még közéleti szerepet vállalni, látja-e maga előtt a nyugdíjas Tarlós Istvánt?

Már nem vagyok döntéshozó, készítek ugyan anyagokat a miniszterelnök számára, illetve ahogy korábban említettem büszke vagyok a győri egyetemi megbízatásra. Most úgy érzem, hogy azt a munkát szeretném a legtovább végezni. Ha összeszámolom, akkor az jön ki, hogy 49 éve dolgozom már. Édesapám is rengeteget dolgozott, az ötvenes években sokáig éjszakázott is. A családunkban azonban ilyen hosszú időn át még senki nem robotolt. Megtehetném hogy egyik pillanatról a másikra semmit nem csinálok, de azt hiszem hogy képtelen lennék rá. Amikor fiatal voltam, akkor mindig kinevettem azokat az időseket, akik azt mondták, hogy ők nem szívesen mennek nyugdíjba. Nem hittem nekik, de az elmúlt években azonban rájöttem, hogy igazuk volt!

Ha ennyi felelős és stresszes év után az ember egyszer csak vákuumba kerül, akkor nagyon rossz érzés uralkodik el rajta, mégpedig hogy feleslegesnek érzi magát.Sokszor most is úgy érzem, mintha ötödik kerék lennék.

Ennél is jobban félek attól, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor végleg otthon kell maradnom.

Ez egyáltalán nem a pénzről szól, hanem arról az érzésről, hogy az emberre nincsen szükség. Tudom, hogy nem a főpolgármesterség a szubsztanciám, mégis néha kiüresedettnek érzem magam. Azt reméltem, hogy könnyebben fog ez menni. Talán hiúság. Elfutnak mellettem az események.

El sem tudja képzelni, hogy főállású nagypapa legyen?

Nehezen. Olyan hosszú ideig dolgoztam és olyan munkáim voltak, hogy nem tudom mit kezdenék magammal ha nem lenne semmi munkahelyem. Fizikailag valószínűleg nem omlanék össze, talán lelkileg sem, de a közérzetem nagyon megsínylené, ha egyáltalán nem tudnék dolgozni. Az elmúlt tíz év után akkora változás lenne, ami megerőltető nyomást mérne a lelkemre.

Martí Zoltán

Fotó: Bodnár Patrícia

hirdetés