A Papp válaszol!

A Papp válaszol – keresztény katona, Isten szerinti szerelem, szerzetesség vagy házasság

A Papp válaszol mostani részében három budapesti olvasónk kérdése került kiválasztásra, akik mindannyian életreszóló döntés előtt állnak: valaki a katonaságon gondolkodik, másikuk azon, hogy elköteleződjön-e a szerelme mellett, a harmadik olvasónk pedig a szerzetességre érez hivatást- miközben már menyasszonya van. A cikk alján te is felteheted kérdésedet Papp Miklós görögkatolikus papnak és családapának!

Anna (Budapest)

Honnan tudhatom, hogy megtaláltam az Isten szerint való páromat? Van egy hívő párom 3 éve. Szeretjük egymást, sokat foglalkozunk a kapcsolatunk építésével, és a gyülekezetünkben sokan kérdezgetik mikor házasodunk már össze. Nekem viszont még nincs békességem a dolog felől. Ez a döntés az egész életemre hatással lesz, és félek, hogy rosszul döntök.

Nagyon örülök annak a jelzőnek, hogy „az Isten szerint való párodat” keresed! A szentségi házasság nemcsak evilági ügy. Nem csak arra szól, hogy biológiai, szexuális, egzisztenciális, humanista szinten együtt működjünk, hanem a végső cél az üdvösség. A szentségi házasság nem egyszerűen polgári jóléti házasság egy kis szentelt vízzel meghintve és némely keresztény szokást gyakorolva. Természetesen fontos a testi-lelki együttműködés, az evilági polgári élet szépsége, a munka és a kultúra kincsei – de a szentségi házasság figyel a legbelsőbb történésre, a krisztusi szeretetben való elmélyülésre, a szentségben való gazdagodásra, a bűnöktől való megtisztulásra. A szentségi házasság egy mély lelki történés is, a föntről való agapé befogadása és megélése. Örülök, ha némelyek látják a komolyan vett szentségi házasság többletét egy szép polgári házassághoz képest.

A házasság hivatás!

Az „Isten szerint való” házastárs természetesen nem jelenti azt, hogy Isten előre eldöntötte, ki kinek legyen a házastársa. Meghagyja a szabadságunkat: csak a szabad szeretet ér valamit. Megígéri önmagát, megígéri kegyelmét, megígéri az üdvösség lehetőségét – de meghagyja a szabad döntést, hogy kivel is szeretnénk az életpályánkat végigfutni. Szóval nem kell várni valami szenzációs jelet, ami megerősítené, hogy a jegyesed „Isten szerint való”. Jézus azt mondaná: gyümölcséről a fát. 3 év alatt láttad önmagad a párod mellett, látod, milyen irányba fejlődtetek, mit hoztatok ki egymásból, mennyire vagytok tanulékonyak és fejlődőképesek. Különösen fontos, hogy családcentrikus-e a másik és hogyan dolgozik, mert ez sok mindent elárul. A házasságba nem abszolút készen vágunk bele, hanem „zölden” – de nagyon szerelmesen. Én azt a kérdést tenném fel: szereted-e az erósz, a filia és az agapé szerelmével? Az eddigi 3 év milyen jövőt vetít előre? (3 év elég az érett embereknek, de egy-másfél év legeslegalább kell, pár hónap nem elég!) A kapcsolatotok gyöngeségein mennyire lehet javítani vagy elviselni? (a bogaraink eltűrhetők, de a bántalmazás nem…) A kívülről látó, és megbízható környezet milyen visszajelzéseket ad? Az imádságban érzed-e Isten bólintását erre a kapcsolatra? Ha ezekre tudsz jól válaszolni, akkor ne halogasd a döntést! S ebben a karantén se hátráltasson: még háborúban is házasodtak! A karantén óvatosságot követel, de nem követeli a házasság elhalasztását.

Azt írod, „félsz”. Ha van is benned félelem, írd le, hogy igazán mitől félsz. Lehet-e a félelem tárgyán dolgozni, reális-e? A félelem mindig megbénít, olykor menekülésre késztet, máskor regresszióba szorít, s a gyerekes énünk jön elő… Félelmünkben görcsösen be akarjuk biztosítani, ami bebiztosítható. Tudom én ezt jól magamról is. Mégis markánsan bebiztosítani életünknek csak a materiális oldalát lehet: ami igazán fontos, személyes, emberi, azt pont nem lehet szorító markolással bebiztosítani. A szerelem, a becsületesség, a kulturáltság, a spiritualitás, a barátság mind-mind ajándékszerűek. A felnőtt lét éppen azzal kezdődik, hogy az ember felismeri ezek ajándékszerűségét, és művészi módon éli ezek „megmarkolhatatlanságát”. Így a legdrágább döntéseinkben mindig van hit, ugrás, ajándékszerűség, bizalom, kockázat. Ettől nehéz, de ettől emberi. Kierkegaard sok helyen írja: a hit ugrásában nem vagyunk egyedül, előtte olyan abszolút hívást kaptunk, ami képessé tesz arra, hogy meg merjük kockáztatni a hit lépését a homály felé is.  


Dénes (Budapest)

Keresztény vagyok, de érdekel a katonaság. Tudtommal az is szociális munka emberek (főként nők, gyermekek) védelme tekintetében. A lelkiismeretem a hivatás ellen tanúskodik, ugyanakkor szívem szerint ezt csinálnám. Védelemből ölni, vagy elszántan gyilkolni nem ugyanaz! Mit mond erre a morálteológia?

A katonai hivatás összetett hivatás. A legvége a fegyverhasználat. A katonai hivatásban fontos a megelőzés, a felderítés, a tárgyalás, a másokkal való együttműködés. Aztán fontos egyáltalán a jelenlétük, az elrettentés, az erő békés felmutatása: az ősi világban koponyákkal rettentették el a támadókat, ma légvédelemmel. Az Egyház is elismeri a békemissziónak, a harcoló felek szétválasztásának, a békés megegyezés támogatásának, a katonai diplomáciának a fontosságát. „Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái” (KEK 2310). A lakosság felé pedig szinte pótolhatatlan az a potenciál, amit a katonáink be tudnak vetni katasztrófa idején: legyen szó havazástól elzárt településről, árvíz esetén a gátak megerősítéséről, természeti és más katasztrófák idején a gyors mentés lehetőségéről. A katonai hivatást úgy fogalmaznám meg, hogy a gyorsan bevethető és a szilárd erő jelenléte. Ebben a perspektívában olyan katonákra van szükségünk, akik valóban szolgálatkészek és hűségesek, képesek az áldozathozatalra (nem kényelmesek…).

A katonák segítésre bevethető potenciálját jelentősen megemeli, ha képzettek, értenek a katasztrófaelhárításhoz valamilyen szinten, ha van szakmai hátterük a sokakat érintő problémák megoldásához, vagy éppen nyelvtudásuk és képzettségük alapján a katonai diplomáciában, a nemzetközi békéltetésben részt tudnak venni. Egy alapos szakmai tudás (mérnök, villanyszerelő, orvos, vízügyi vagy éppen jogi tudás) gazdagítja a katonát, tényleg sokrétűbben be lehet vetni szolgálatkészségét.

A fegyverhasználat az ultima ratio, tulajdonképpen a békés megoldások bukásának a következménye. A békés megoldások a személyes méltóságnak, a közjónak mindig jobban megfelelnek. Ám ha minden békés lehetőség kimerült, akkor elfogadható az erő törvényes alkalmazása (ami nem jogtalan erőszak). A morálteológia nem tart minden fegyverhasználatot gyilkosságnak. A Katekizmus is el tudja ismerni, hogy létezik jogos önvédelem és az ártatlanok jogos védelme, legvégső esetben akár halálos csapás árán is (ha a támadó nem hagy más megoldást, s pl. egy terrorfenyegetés idején ez nem kizárt). „A törvényes önvédelem nemcsak jog, hanem súlyos kötelezettség is lehet azok számára, akiknek mások életét kell védeniük. A közjó védelme megköveteli, hogy a jogtalan támadót ártalmatlanná tegyék. Ezen a jogcímen a közhatalom törvényes birtokosainak joga van a fegyver használatára is, hogy a gondjaikra bízott polgári közösség jogtalan támadóit visszaverjék” (2264) Ilyenkor a fegyverhasználatnak be kell tartani a fokozatokat, kímélni kell a civil lakosságot, a bűncselekmény (rablás, nemi erőszak, kínzás) katonaként is bűncselekmény.

Magyarországon a kommunizmus bukása után újjáéledtek a tábori püspökségek, akiknek a beszámolóit érdemes követni. A tábori püspökök örömmel számolnak be, hogy sok tiszt és katona kér hitoktatást, esketést, keresztelést, szívesen járnak sokan istentiszteletekre, és a katonai misszióban a tábori lelkész buzdításai, személyes beszélgetései még a nemhíőknek is nagyon jól esnek. A keresztény embernek van helye a honvédségnél, oda is vinnie kell az evangélium többletét. Nemrég találtam ezt az imát egy katonai imakönyvből, engem is meghatott az alapvető hozzáállás: „Óvj meg minket minden szükségtelen vérontástól, óvj meg attól, hogy embertelenül bánjak a sebesült vagy fogságba esett ellenséggel. Add, hogy soha ne feledjem, csak a harctéren velem szembenálló katonák az ellenségeim, az ország fegyvertelen lakosai, a sebesültek és a fegyvertelenek ellenben szenvedő testvéreim, akikkel kíméletesen és együttérzőn kell bánnom.”


Krisztián (Budapest)

24 éves vagyok, körülbelül 16 éves koromban merült fel bennem először a szerzetesség gondolata. Sokáig hanyagoltam vagy nem vettem tudomást róla, mert nem gondoltam komolyan, hogy engem erre meghívhat Isten. Voltam szerelmes, volt menyasszonyom is, akivel csodálatos három évet hagytunk magunk mögött, mindent beleadtunk, hogy tisztán és Istennel együtt éljük meg. Minden szépsége ellenére egyre inkább azt láttam és éreztem, hogy ez nem az én utam. Szép volt, jól érzem magam benne, de nem az enyém. Ezt nagyon nehéz volt belátni. A kapcsolatunk utolsó felében engedtem csak igazán teret a szerzetesség gondolatának, elmentem több szerzetesi közösségbe is. Az egyik közösségben találtam rá arra, amire ki tudtam mondani, hogy itt van az én utam. Nagy fájdalmak közepette elmondtam ezt a menyasszonyomnak, aki nagyon nehezen viseli. Úgy érzem, hogy ezzel átvertem és becsaptam őt. A tudat, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki, nem hagy nyugodni. Rossznak érzem magam emiatt és hezitálok. Rajta kívül senkinek nem mertem elmondani, a családomnak sem, mert rettegek attól, hogy őket is ennyire rosszul fogja érinteni. Óriási feszültség van bennem, érzem magamban a sürgetést, hogy lépnem kellene, de egyszerűen nincs bátorságom hozzá. Hogy lehet ezt a helyzetet megfelelően kezelni? És hogy kerülhetném el azt, hogy ezzel a döntésemmel még több embernek fájdalmat okozzak? El lehet egyáltalán kerülni?

Azt én természetesnek tartom, hogy az életéről dönteni akaró keresztény fiatal gondol a házasságra, de mocorog benne a szerzetesség gondolata is. Az én esztergomi ferences atyáim hibának tartották, ha valaki úgy végez a gimnáziumban, hogy nem gondolkodik el komolyan arról: Mi lenne, ha itt maradnék szerzetesnek? Akiben van odaadás, Krisztust tényleg mélyen szeretné követni, aki látott már jó példákat mindkét úton, attól természetes, hogy mindkét úton fantáziál. Ám azt súlyos dolognak tartom, ha ilyen belső hezitálással gyűrűs menyasszonyig jutottál. A jegyesség egy komoly ígéret. A nő nem bútor, akit ide-oda rakhatok. Nem lett volna szabad ennyire sodródnod. Még egyszer: a két útról való töprengés elfogadható, de akkor ne lépj egyik irányba sem nagyon komolyan, ha ez belül még nem igaz.

Ez már így történt, mit lehet tenni? Egy ősi mondás szerint: „jobb félútról visszafordulni, mint rossz helyre megérkezni”. Jobb, hogy őszintén elmondtad a menyasszonyodnak, talán fel kell szabadítani az ígéret alól, hogy ő is szabadon rendelkezhessen az életével. Nem lehet két irányba tárgyalásokat folytatni egymás háta mögött, s majd abba az irányba menni, ami „bejön”. Így nem leszel sem jó házas, sem jó szerzetes. Mindkét életállapotra lobogó szívvel megyünk. Szánalomból nem lehet elvenni a nőt, a házasság szentségébe nem lehet belesodródni gyöngeségből, csakhogy ne okozzak másoknak nehéz perceket. A jó házassághoz úgy közeledem, hogy „bomlok érted”, „nem tudok élni nélküled”, „meggebedek érted”. S nem úgy, hogy félek mindentől, na jó, belemegyek, szánalomból elveszlek… A szerzetesi hivatás is osztatlan és lobogó szívet kíván: nem tudjuk pontosan, hogyan is lesz, de lobogunk a szerzetesi életért!

Látatlanul azt mondom, hogy egy komolyan meghasadt belső világgal meghozott házassági döntés érvénytelen lesz, jobb most felvállalni az őszinteséget.

Ez a munka tűzoltó része. Hosszú távú feladatnak megmarad a személyes fejlődésed útja. Talán komolyabb önismereti képzésre lenne szükséged. Biztosan jó lenne olyan lelkivezető, aki „ismer és szeret” (József A.), hiszen az életed nem egy elrontott élet, hanem egy bizonytalanul kezdő – aminek még lehetnek, sőt hiszem, lesznek jó gyümölcsei. Én vállalnék komoly munkát, megbízást, felelősséget, ami tovább érlelné a döntésképességemet, erősítené a belső és a külső életvitelem harmóniáját. Bármilyen irányba is indul majd az életed, nem veszítesz azzal, ha komollyá teszed a spirituális életed, hétközben is eljársz szertartásra, olvasol néhány teológiai könyvet, s főleg érettebben imádkozol. Azt szoktuk mondani, hogy a mai fiatalok döntésképtelenebbek, lassabban érnek, tovább maradnak a mamahotelben stb., s erről nem csak ők maguk tehetnek. Ha ez így van, a fiatal dolga kettesével szedni az érettség lépcsőfokait, keresni az érését és döntésképességét segítő faktorokat – de nem dolga közben hazudni, ámítani, nagy döntésbe sodródni, másokat megbántani. Kezdd el bátran a tűzoltómunkát és türelemmel az építkezés folyamatát!


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

    hirdetés

    7 hozzászólás

  • Válasz Anni 2021. 01. 13. 22:13

    Köszönöm a kérdezőknek, hogy ezeket én is elolvashattam! S köszönöm a válaszadó papnak! Istenünk áldja őket!

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 14. 07:40

    Annának (is)
    “Isten szerint való párom” Az a helyzet,hogy ha bízol Istenben aki szabadságot adott neked,és amivel illene ezért élned,akkor magadnak kell rátalálnod az igazi párodra. Hiheted ugyan,hogy van egy kimondottan neked dedikált ember, de ezt abban a pillanatban érzed,mikor szerelembe estél.Innentől pedig eszedbe nem jut,hogy ezt vajon Isten neked küldte e vagy sem. Mindenkiben vannak kétségek, de ez természetes. Ha arra vársz,hogy megtaláld az “Isten küldötttét” akkor nem mersz addig lépni,míg nem ÉRZED,hogy ő az Isten küldötte. Tehát Istenre vársz,szokás szerint,mert nem mersz élni az Isten által adott szabadsággal,amit valószínűleg valami lelki sérülés generál benned. Sem magadban,sem Istenben nem tudsz bízni.
    “Az „Isten szerint való” házastárs természetesen nem jelenti azt, hogy Isten előre eldöntötte, ki kinek legyen a házastársa.” Ez az!! Érdemes azon elgondolkodni,hogy egyáltalán mért merülhet fel e kérdés. Mért gondoljuk azt,hogy mindenáron Isten tervével és akaratával kell foglalkoznunk,hogy szinte a szabadság teljes hiányában merünk csak élni,lesve Isten akaratát. Vajon milyen tanítás és annak értelmezése vezetett ide?
    “Meghagyja a szabadságunkat: csak a szabad szeretet ér valamit.” Ez az! Valamiért,nem vagyunk tisztában a szabad szeretet fogalmával,ami rávilágít egy súlyos hibára és tanításra.
    “de meghagyja a szabad döntést, hogy kivel is szeretnénk az életpályánkat végigfutni.” És nem csak itt kapunk ám szabadságot Istentől!! Sajnos ezért nem tudjuk,pedig egyszerű. Isten annyira szeret minket,hogy TELJES SZABADSÁGOT adott nekünk,mindenben. Nem ebben és abban,hanem mindenben. Ezt úgy hívják bizalom,sajnos a kötődési mintáink miatt ebben gyengék vagyunk. Felelősségvállalást is erősíteni kellene,istenképünkről nem is beszélve,bár ott szörnyen lassan tudunk fejlődni.

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 14. 08:16

    A katonaságról írtak nagyon tetszettek,főleg az ima a végén. Úgy gondolom,a stílusa az imának mindig tükrözi a személy moralitását. Ez az erkölcsiség nem vonja automatikusan maga után azt,hogy helyes vagy,hogy jó legyen. Az ima azon túl,hogy kérés Isten felé,tartalmaz egyfajta hozzá állást,amit ha komolyan veszünk,akkor igazán jó.(Feltéve,ha nem azt kérjük Istentől,hogy hozza elénk azt az embert,akit a párunknak szánt,bár kérni mindent lehet)
    “Védelemből ölni, vagy elszántan gyilkolni nem ugyanaz!” És vajon mit szólsz a bosszúhoz, vagy a megleckéztetéshez,esetleg a zsaroláshoz? És ahhoz,hogy milyen arányban legyen a gyilkosság? Emlékszel,mikor Isten kiszabadította a zsidókat a fáraó fogságából? Vajon hányan lehettek,mert az egyiptomi népnek és állatainak minden elsőszülöttje bánta ezt. Ugye ezt hívják úgy,hogy Istennek két mérlege van,egyiken a mi cselekedeteinket méri (ne ölj,mert az bűn) a másikon a sajátját. Ez az erkölcsi hozzá állás nem vall érett személyiségre,sőt példamutatásnak is utolsó. De a legveszélyesebb ebben az,hogy teljesen összezavar bennünket,hisz Jézus a szeretetről és a békéről beszélt,míg Mózes úgy festette le Istent,mint egy hentes mészárost. (Tévedés ne essék,Isten NEM hentes mészáros.)

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 14. 10:41

    “nem gondoltam komolyan, hogy engem erre meghívhat Isten” Nagyon szép kép ez a “meghívás”, de miből gondoljuk azt (itt is),hogy Isten kikerülve a maga adta szabadságot,meghív valakiket valamire? Mert akkor az utcaseprőt, az utcán koldulót,az ácsot és a tanárt is meghívja, de ha nagyon nagyot akarok ütni,meghívja a gyilkost is? Biztos nagyon hasznos azt hinnünk,hogy Isten meghívott valamire, biztosan erősebbnek,határozottabbnak és boldogabbak vagyunk e tudattól,ami végül is nem rossz,hisz (remélhetőleg) jót teszünk magunkkal.
    „jobb félútról visszafordulni, mint rossz helyre megérkezni”. Imádom ezeket. Kérdés,honnan tudod,hogy ahova megérkeznél az rossz,ha még nem érkeztél meg?Tipikusan az a gyönyörű gondolat,amit akkor lehet alkalmazni,ha nem tetszik a cél,ha tetszik,akkor pedig a :a kitartás meghozza gyümölcsét. Mindig olyat találunk,ami nekünk kell.
    “s főleg érettebben imádkozol” (itt az ima értségére utal,ha jól értem) Mióta kell az imádsághoz érettség? Az ima,bármilyen szinten is van az illető, pont olyan,amilyen szinten van az illető. Tehát nem az imát kell értebbé tenni,hanem magunkat. Ha egy imát éretlennek mondunk,az gyakorlatilag azt jelenti,hogy még messze állsz a teljességtől. Így van az istenhiteddel is, nem a hitedet kell korrigálni (hit oktatás nem létezik),az tökéletes,pont olyan amilyen vagy jelen pillanatban. A személyedet,erkölcsödet,tudásodat kell bővítened,a lelki bajaidat pedig felismerned és lehetőleg gyógyítanod.
    Ezeken kívűl nagyon sok szép gondolat volt a válaszokban.

  • Válasz F 2021. 01. 14. 15:18

    Kedves Anna, Kedves Miklós Atya!

    Világosan kellene beszélni! A kérdésből “van egy párom 3 éve” nem derül ki, hogy ez egy hosszúra nyúlt, de tiszta udvarlás, avagy egy világi értelemben véve klasszikus párkapcsolat, tehát egy szexuális kapcsolat is. Legtöbben ugyanis a “párom” szó jelentését így szokták értelmezni.
    Elnézést az indiszkrécióért, nem kell rá válaszolni, nekem teljesen mindegy. Csak azért fontos, mert ha az utóbbiról van szó, akkor eleve nincs is értelme kérdésnek, hiszen akkor az ominózus, egész életre kiható döntés már megtörtént.
    Azért kell erre az értelmezési lehetőségre kitérni, mert ebben az esetben veszélyesen félreérthető az atya válaszában az a mondat, hogy “3 év elég az érett embereknek, de egy-másfél év legeslegalább kell, pár hónap nem elég.” Hiszen ezt úgy is lehet akár értelmezni, hogy “a Papp Miklós is megmondta, hogy a házasság előtt együtt kell élni egy évig”. Nem kell! Sőt.

    Ha tetszik, ha nem, a házasság olyan, mint amikor felszáll egy repülő. Nem lehet előbb óvatosan eldöcögni a felszállópálya végéig, közben vissza-vissza fordulva, aztán majd ott eldönteni, hogy merre tovább. Csak úgy lehet biztonsággal felszállni, ha a pálya elejétől indulunk, és végig teljes gázzal gyorsítunk, és ha már megvan a felszállósebesség, akkor nincs miért tovább gurulni, hanem fel kell emelni a gépet.

    Hiába várnak a párok akárhány évig, és mennek együtt moziba meg nyaralni meg akárhova, sőt hiába élnek akár (a tiltásra fittyet hányva) nemi életet is, abból sem fog 100 százalékos pontossággal kiderülni, hogy egy jövőbeli közös életvitel során milyen lesz a másik illető. Nem fog kiderülni, hogy az a férfi milyen apa lesz majd, az a nő milyen anya lesz majd, és nem fog előre kiderülni az sem, hogy milyenek lesznek 10, 20 meg 40 év múlva. Ez egy vakon hozott döntés , bízni kell az Isten kegyelmében, saját magunkban, és a másikban. Többet nem tehetünk.

    Szintén hiányzik a kérdésből egy igen fontos információ, hogy az a bizonyos párod elvenne-e feleségül. Mert ezt nem részletezted, csak hogy a gyülekezet kérdezgeti. De ez nem a gyülekezet döntése, hanem a tiéd meg az övé, és mindkettő kell hozzá. Ha ő nem akarja, akkor nincs is miről beszélni.

    Ma sajnos a legtöbb férfi nem akar, vagy csak nagyon idős korára akar házasságot kötni. Ez nem feltétlenül azért van, mert a férfiak eleve gonoszok lennének, egyszerűen a túlzott szabadság mellett nem áll érdekükben, és ma már a társadalom sem várja el úgy, mint régen. Egyébként sajnos gyakran a nők sem várják el, hogy feleségül vegyék őket, csak akkor, amikor megöregednek, és szembesülnek vele, hogy már nem kellenek senkinek…
    Ráadásul ismert közhely, hogy keresztény körökben a nők számaránya magasabb, mint a férfiaké, így tehát különlegesen szerencsésnek mondhatod magad, ha találtál egy tisztességes keresztény férfit, akit szeretsz, és aki ezt viszonozza is, és aki el is venne feleségül.

    Mire vársz hát? Ha tizenhárom évig vársz, akkor se fogsz többet tudni róla, csak az időt vesztegeted. Nem élünk örökké! Minden év, amit habozással töltesz, kárba veszett idő. Sokszor hallom hölgyektől, hogy “ugyan már, ráérek arra még”. Ez nagyon súlyos tévedés!
    Kapaszkodjatok meg, egy nagy nőcsábász (nemhívő és liberális) ismerősöm mondta egyszer, hogy “A lányok 16 éves korukban a legszebbek, utána már csak öregszenek”. Ez nem vicc, valóban, ha bevezetünk egy “párválasztási potenciál” nevű mértéket, ami azt mutatja meg, hogy egy adott hölgy mennyire értékes a férfiak szemében, akkor ez az idő függvényében ábrázolva egy meglepően korai maximumot mutat, és onnantól csak lefelé megy. Magyarul, ahogy várakozol, úgy az alkupozíciód csak egyre rosszabb és rosszabb lesz!

    Meg kell még említeni, hogy az atya válaszából fájón kimaradt az, hogy a szentségi házasságnak elválaszthatatlan célja az utódok nevelése, kivéve persze, ha valami önmegtartóztatásra alapuló védőházasságról beszélünk, de manapság ilyenről még nem hallottam, gondolom, itt sem erre vonatkozott a kérdés.
    Nem tudjuk persze, hogy hány évesek a szóban forgó felebarátaink, vagy akár a többi olvasó, de ha fiatalok, akkor könnyen gondolhatják azt, hogy “jaj ugyan már, hát a gyereknek még nincs itt az ideje”. Ezen csak a pontos körülményeket ismerve lehetne tovább vitatkozni, de az biztos, hogy ha a gyereknek tényleg nincs itt az ideje, akkor a szexuális kapcsolatnak sincs még itt az ideje!

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 15. 06:58

    “Ez egy vakon hozott döntés” ” Való igaz,hogy nem tudjuk,milyenek leszünk pontosan 20 év múlva,de azt azért sejteni lehet ,hogy az illetőnek milyenek az alapmotívumai. Mennyire tud együtt érezni,mennyire megbízható, mennyire uralkodó,stb. Persze nem lehetetlen a változás,csak a többség képtelen változni.Tehát a vakság az túlzás. Ettől eltekintve egyet értek sok mindenben.
    “bízni kell az Isten kegyelmében” Ahhoz,hogy belőlem milyen embert neveltek a szüleim és ebben nekem mennyi részem van,mi köze Isten kegyelméhez?
    “Ma sajnos a legtöbb férfi nem akar, vagy csak nagyon idős korára akar házasságot kötni. ” Mert túlságosan önzőek az emberek és nem szeretünk alkalmazkodni. Én + Én -ben gondolkodunk és alig látszik a MI.
    “Minden év, amit habozással töltesz, kárba veszett idő.” Ugye itt inkább a döntésen van a hangsúly,tegnap pedig a „jobb félútról visszafordulni, mint rossz helyre megérkezni”. Mindig alátámasztjuk az elgondolásunkat valami bölcs mondással.
    Jó volt.

  • Válasz filipánics tibor 2021. 01. 15. 11:55

    Valószínűleg azt akartam írni,hogy Én -ben gondolkodunk és nem jelenik meg Te ,tehát nem fog átalakulni MI-vé,mert csupán önmagunkat látjuk állandóan. (szörnyű,hogy miket írok félre)