Nagyvilág

A Befana „igaz” története: egy plébános meséje vízkereszt alkalmából

Vízkeresztkor a Befana, vagyis a jó boszorkány az, aki Olaszországban megajándékozza a gyermekeket. A mese szerint Gáspár, Menyhért és Boldizsár útbaigazítást kért a boszorkánytól, de az nem tartott velük a kis Jézushoz, azonban rájött, hogy rosszul döntött. Ezért azóta is bolyong, és az útjába eső gyerekeket megajándékozza annak reményében, hogy egyikük a kis Jézus. Ezt a történetet írta meg don Giampaolo Perugini, a Santa Gemma Galgani plébánia plébánosa.

Élt egyszer egy Betlehemhez közeli faluban egy fiatal lány, akit Befanának hívtak. Nem volt csúnya, épp ellenkezőleg, nagyon is szép volt, akadtak is kérői bőven. Azonban borzasztó rossz természete volt. Mindig kritizált másokat és rosszindulatú pletykákat terjesztett. Így történt, hogy végül nem is ment férjhez: vagy ő nem volt elégedett a férfiakkal, akik megkérték a kezét, vagy az udvarlók visszakoztak, amikor jobban megismerték.

Befana tényleg nagyon önző volt, és egészen kiskora óta nem segített soha senkinek. Ezen kívül, mondhatni, mániája volt a tisztaság. Szinte mindig a kezében volt a seprűje, és olyan gyorsan mozgatta, hogy úgy tűnt, mintha repülne rajta. Ahogy teltek-múltak az évek, a magány egyre keserűbbé és gonoszabbá tette, olyannyira, hogy a falujában „boszorkányként” kezdték emlegetni. Mikor ez a fülébe jutott, nagyon megharagudott és csúnyán káromkodott. A faluból senki sem emlékezett, hogy látta volna valaha is mosolyogni. Amikor épp nem a házát takarította seprűjével, leült és zoknikat kötögetett. Több száz zoknit készített. Na persze nem azért, hogy valakit megajándékozzon velük! Saját magának kötögetett, hogy megnyugtassa az idegeit és valamivel elüsse az időt, mivel a faluból soha senki nem látogatta meg őt, és ő sem látogatott meg soha senkit. Túlságosan büszke volt ahhoz, hogy bevallja, neki is szüksége lenne egy kis szeretetre, és túlságosan önző volt ahhoz, hogy valakit megajándékozzon a szeretetével. Ráadásul nem is bízott senkiben. Így teltek az évek. Gonoszsága miatt a szépsége is egyre inkább megfakult, és mindenki egyre jobban utálta. Ő pedig minél inkább érezte, hogy utálják, annál csúnyább és gonoszabb lett.

Éppen betöltötte a hetvenedik évét, amikor a falujába egy karaván érkezett. Sok teve és sok ember, többen voltak, mint az egész falu lakossága. Amilyen kíváncsi volt, azonnal észrevette, hogy három díszesen öltözött férfi van köztük, és ahogy hallgatózott, megtudta, hogy királyok. Három királyoknak hívták őket. A messzi napkeletről érkeztek, és azért táboroztak le a faluban, hogy a tevéiket pihentessék, és éjszakai szállást találjanak, mielőtt folytatnák az útjukat Betlehembe. A január hatodika előtti este volt. Magában morogva az emberek ostobaságáról, akik átutaznak a sivatagon és megzavarják mások nyugalmát, ahelyett, hogy otthon maradnának, újra hozzálátott a kötögetéshez. Egyszer csak kopogtattak az ajtaján. Befana gyomra összeszorult, és borzongás futott végig a hátán. Ki lehet az? Soha nem kopogott senki az ajtaján. Ki tudja miért, talán kíváncsiságból, ajtót nyitott. Az egyik király állt előtte. Nagyon jóképű volt, és kedvesen mosolyogva így szólt: „Jó estét asszonyom, bejöhetek?”. Befana mintha lebénult volna, ez a váratlan helyzet zavarba hozta, és mivel nem tudta, mit tegyen, még mielőtt végiggondolta volna, így válaszolt: „Kerüljön beljebb”. A király kedvesen megkérte, hogy hadd aludjon aznap éjszaka a házában, és Befanának nem volt sem ereje, sem bátorsága nemet mondani neki. Ez a férfi annyira kedves és udvarias volt vele, hogy egy pillanatra elfeledkezett rossz természetéről, még azt is felajánlotta, hogy készít neki valamit enni. A király elmesélte neki, hogy miért keltek útra. Egy gyermek látogatására indultak, aki megmenti a világot az önzéstől és a haláltól. Ajándékba aranyat, tömjént és mirhát vittek neki. „Maga is szeretne velünk tartani?” – kérdezte a király. „Még hogy én?!” – válaszolta Befana. „Nem, sajnos nem jöhetek”. Valójában mehetett volna, de nem akart. Még sohasem járt távol az otthonától.

Mindazonáltal örült neki, hogy a király megkérdezte, akar-e velük tartani. „Szeretne valami ajándékot küldeni a Megváltónak?” – kérdezte a király. Na, még ez is… Még hogy ő küldjön ajándékot valakinek, akit ráadásul nem is ismer. De úgy érezte, túlságosan rossz benyomást keltene, ha erre is nemet mondana. Így éjszaka odatett egyet, csupán egyetlen egyet az általa kötött zoknik közül, ahol a király aludt, egy cetlivel, amin a következő állt: „Jézusnak”. Reggel, amikor feljött a nap, úgy tett, mint aki még alszik, míg a király útjára nem indult. Túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy még egy, akár rövid párbeszédet is folytasson vele.

Eltelt harminc év. Befana száz éves lett. Még mindig egyedül volt, de már nem volt gonosz. Az a váratlan látogatás azon a január hatodika előtti estén teljesen megváltoztatta. Időközben a falubeliek is rászoktak arra, hogy bekopogtassanak az ajtaján. Először csak azért, hogy megtudják, mit mondott a király, majd később azért, hogy segítsenek neki a főzésben és a takarításban, mert Befanának annyira fájt a háta, hogy szinte már mozdulni sem tudott. És Befana mindenkinek, aki meglátogatta, egy zoknit ajándékozott. A zoknik szépek voltak, melegek és kényelmesek. Befana néha már mosolygott is, amikor elajándékozott egy-egy zoknit, és ilyenkor már nem is volt olyan csúf, egészen kedves volt az arca.

Mindeközben Galileából hírek érkeztek egy bizonyos názáreti Jézusról, aki harminc évvel korábban született Betlehemben, és mindenféle csodát tett. Az a hír járta, hogy ő a Messiás, a Megváltó. Befana megértette, hogy ő volt az a gyermek, akit neki nem volt bátorsága meglátogatni.

Minden éjszaka, mikor eszébe jutott az az este, a szíve majd’ meghasadt a szégyentől, hogy mennyire szánalmas ajándékot küldött Jézusnak a királlyal: egy üres zoknit… Még csak nem is egy pár zoknit, hanem egyetlen egyet! Sírdogált a bűntudat és a bűnbánat miatt, de ez a sírás egyre jobbá és szeretetreméltóbbá tette.

Később híre kelt, hogy Jézust megölték és harmadnapra feltámadt. Befana ekkor 103 éves volt. Minden éjszaka Jézus bocsánatát kérve sírt és imádkozott. Minden másnál jobban szerette volna valahogy jóvá tenni régebbi önzését és gonoszságát. Annyira szeretett volna egy újabb lehetőséget kapni, de úgy érezte, hogy már túl késő.

Egy éjszaka a feltámadt Jézus megjelent neki álmában, és így szólt hozzá: „Bátorság Befana! Én megbocsátok neked. Még sok évig élni fogsz és egészséges leszel. Az ajándékot, amit annak idején nem hoztál el nekem, elviszed minden gyermeknek. A seprűdön elrepülsz a föld egyik végéből a másikba, és egy édességgel és ajándékkal teli zoknit viszel minden gyermeknek, aki karácsonykor elkészítette a betlehemet és január hatodikán odarakta a három király figuráját. De jól figyelj! A gyermek, aki ajándékot kap, jó is kell, hogy legyen, nem lehet önző… Máskülönben szenet raksz a zoknijába, és reméljük, hogy a következő évben nagylelkűen viselkedik majd”.

És Befana valóban így is tett, és így tesz a mai napig, hogy engedelmeskedjen Jézusnak. Egész évben hihetetlen örömmel köti a zoknikat a gyerekeknek, és január hatodikán édességgel és ajándékokkal megtömve viszi el nekik. Annyira boldog, hogy még a szén is, amit a zokniba tesz, ehető édességgé változik.

 


Ilyenkor kirakodóvásárok, marionett-előadások,  álarcos felvonulások, cirkuszi előadások kerülnek megrendezésre országszerte. Olaszországban január 5-ről  6-ra virradó éjjel érkezik a ronda, de jóságos boszorkány, hogy megajándékozza a gyerekeket. A vékony, öreg, ősz hajú boszorkány a kéményen keresztül jut be a házakba, és a kandallóra akasztott zoknikba teszi a gyerekeknek szánt ajándékát.  A hosszú orrú, seprűnyélen érkező boszorkány története is régi időkre nyúlik vissza. Antik római szokásból alakult ki, mára már kicsit átalakult, és a gyümölcs helyett drágább meglepetésekkel is  megajándékozza a jó gyerekeket. Míg a rosszak szenet kapnak ajándékba. A mese szerint Gáspár, Menyhért és Boldizsár útbaigazítást kért a boszorkánytól, de az nem tartott velük a kis Jézushoz, azonban rájött, hogy rosszul döntött. Ezért azóta is bolyong, és az útjába eső gyerekeket megajándékozza annak reményében, hogy egyikük a kis Jézus.

Forrás: it.aleteia.org

Fordította: Tamási Dorottya

Borítókép: Boonyachoat Boonyakiat | Dreamstime.com
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás