Te hajlandó vagy elengedni?

Sokszor makacsul ragaszkodunk valamihez, ami valójában nem visz minket előrébb, de nem vagyunk hajlandóak elengedni. Olvasónk írását osztjuk meg.

Mostanában anyukám sokszor mesélt rólam egy gyerekkori történetet. Elég hisztis gyerek voltam és sokszor makacsul ragaszkodtam ahhoz, ahogy szerintem jól vannak a dolgok. Erős dolog a dac és az akarat, és erre különbözőképpen reagálhat egy szülő. Szeretném elmesélni, hogy az én anyukám hogyan reagált egyszer egy ilyen helyzetre.

Egyszer, amikor hazaértünk valahonnan, nem akartam kiszállni a kocsiból és bemenni a házba. Anyukám próbált kiszedni a gyerekülésből, de nem engedtem. Csak sírtam és azt hajtogattam, hogy én nem megyek be, én itt maradok. Természetesen anyukám nem akart nélkülem bemenni a lakásba, de ebben nem voltam a segítségére. Amikor közeledni próbált, hiszti közben véletlenül megrúgtam, fájdalmat okoztam neki, de nem szándékosan. Végül fizikailag és szimbolikusan is hátrébb lépett és bement nélkülem a házba, de mindeközben egy percre sem vette le rólam a szemét. Az ablakból továbbra is vigyázott rám, figyelt, ahogy én továbbra is hisztizek a kocsiban, de nem közeledett, hanem engedte, hogy lenyugodjak és magamtól akarjak kiszállni a kocsiból és bemenni a házba. Fizikailag nem volt ott közvetlenül mellettem, de lelkileg nagyon is. Ugyanis tudta, hogy mikor kell közeledni. Ha bármi történt volna, gondolkodás nélkül jött volna. Amikor az ablakból úgy tűnt, hogy megnyugodtam (vagyis már nem kapálóztam), kijött hozzám és látta, hogy még mindig sírok, de valahogy máshogy. A dac eltűnt és felváltotta a szomorúság és a kétségbeesés. Kinyitotta az ajtót és csak annyit kérdezett: „szeretnél bejönni?”. És én azonnal, gondolkodás nélkül azt mondtam, hogy igen. Kiszálltam a gyerekülésből és együtt bementünk a házba.

Ez talán csak egy egyszerű gyerekkori történetnek tűnik, de mi lenne, ha átfordítanánk egy kicsit? Ha belegondolunk, nem így viselkedünk gyakran Istennel is? Sokszor makacsul ragaszkodunk valamihez, ami valójában nem visz minket előrébb és nem vagyunk hajlandóak elengedni. Nem akarunk kiszállni a gyerekülésből, pedig annyira nincs szükségünk arra, amit az szimbolizál nekünk. Ahogy Isten közeledni próbál felénk, megrúgjuk és megsebezzük, talán nem is szándékosan, de fájdalmat okozunk neki. Hiszen ő tudja, mire van szükségünk és mi a legjobb nekünk, de nekünk ez nem kell. Fontosabb az, amiről mi úgy gondoljuk, hogy az jó lesz nekünk. Igazából ha belegondolok, fogalmam sincs, miért nem akartam akkor bemenni a házba. Hogy miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy kint maradjak. És sokszor máshoz sem tudom, miért ragaszkodom, amikor nyilvánvalóan csak fájdalmat okoz. És közben ott van mögöttem Isten, aki tudja, hogy mi a jó nekem, és szeretné megadni, de nem tud úgy közeledni, ahogy szeretne.

hirdetés

Mert nem engedem.

Én vagyok az akadálya, hogy segítsen, mert hisztizek, csapkodok, sírok és ellehetetlenítem magamtól. Legalábbis próbálom. Mert Istent nem lehet csak úgy megakadályozni. Hátrébb lép és engedi, hogy kidühöngjem magam. Hátrébb lép, de közben egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Nem közeledik, de bármelyik pillanatban ugrik, ha én közeledem. Nem próbál erőszakosan kiszedni a gyerekülésből, hanem megvárja, amíg én szeretnék kiszállni belőle. Megvárja, amíg én nyújtom felé a kezem. Azonnal jön, amikor úgy látja, hogy véget ért a hiszti. Kinyitja az ajtót és csak annyit kérdez: „szeretnél kiszállni?”. És amikor azt mondom, hogy igen, nem vágja a fejemhez, hogy de sokáig tartott. Nem mondja azt, hogy ő már előre tudta, hogy nem fog előrébb vinni az én akaratom. Nem szid le azért, mert bántottam és fájdalmat okoztam neki. Nem szid le a hiszti miatt. Csak gyengéden megfogja a kezem, megvigasztal és bevisz a házba, hogy megmutassa, ő mit talált ki nekem az általam idealizált gyerekülés helyett.

Azt hiszem, meg kell tanulnom felismerni, hogy mi az, amihez csak én ragaszkodom, de Isten tud helyette jobbat is adni, ha bízom benne. Elengedni, amihez makacsul ragaszkodom és közben csak fájdalmat okoz. De amíg ezt tanulom, Isten újra és újra ott van, hogy segítsen felismerni, mit kell elengednem, és közeledik, ha esetleg megint mást választottam helyette. 

Oláh Nóra

hirdetés