Pár nappal ezelőtt, szeptember 21-én volt a hála világnapja. Ennek kapcsán jutott eszembe pár gondolat. Rengeteg mindenkinek hálásak lehetünk, kezdve szüleinktől, nagyszüleinktől, majd később házastársunknak, gyermekeinknek, de akár egy ismeretlennek is az utcán. Ezúttal viszont arra a hálára gondolok, amelyet Isten felé fejezhetünk ki nap mint nap.
Hála. Négy betű, mégis egy olyan szó, amely jóval többet jelent ennél, ha rágondolok. Ha arra gondolok, hogy Isten mennyi jót tesz velem, és mennyi kegyelemmel áraszt el, akkor azt tudom mondani, hogy végtelenül hálás vagyok neki ezekért. Sajnos előfordul, hogy az adott pillanatban nem jut eszembe, hogy hálát adjak azért, amit kaptam tőle, pedig milyen egyszerű kimondani, hogy „hálás vagyok neki”!
De vajon miért lehetek hálás egy átlagos hétköznapon? Először is azért, hogy egy újabb nap kezdődött számomra. Hányan örülnének annak, ha csak még egy napot élhettek volna! Aztán azért is hálás lehetek, hogy van mit reggeliznem, még akkor is, ha a reggeli rohanásban sokszor átugrom ezt az étkezést. Sokaknak nem a zsúfolt reggel miatt kell lemondaniuk az étkezésről, amiért nagyon hálásak lennének.
Miután elindult a nap, előfordulhat, hogy azt érzem, a munka hullámai összecsapnak felettem, és nem tudom tartani a lépést a teendők tengerében. Mégis hálás lehetek ezért a problémámért is, mivel – főleg a mostani járványhelyzetben – rengetegen örülnének neki, ha hasonló „gondokkal” kellene megküzdeniük.
A munka után hazaérek és hálás lehetek, hogy vannak, akik várnak otthon. Mennyivel másabb lenne, ha az üres lakásba kellene hazatérnem. Lehet, hogy néha azt gondoljuk a családi nyüzsgésben, hogy „bárcsak egyedül lennék”, de valószínűleg ez csak pillanatnyi felindultságunkban van így, mert sokan hálát adnának, ha lenne olyan, akivel meg tudják beszélni a napjukat, aki meleg étellel és szeretettel várja haza őket.
Az a különleges egy ilyen átlagos hétköznapban, hogy még este, lefekvés előtt is van miért hálát adnom; még akkor is, ha a nap folyamán a fentebb leírtak szerint ezt már számtalanszor megtettem.
Hálás vagyok, hogy van hol lehajtanom a fejem. Hálás vagyok az életért, és hálás vagyok Isten kegyelméért! Amen.
hirdetés
1 Komment
Az első négy sorra reagálva: vajon mért feledkeztünk meg magunkról? Tán bűn lenne magunknak hálásak lennünk? Oly nehéz dolgokban döntünk nap mint nap,mi talán nem érdemeljük meg a hálát? Érdekesen viszonyulunk magunkhoz és a világhoz.
Most pedig az egész cikkre:Istentől az ágyig,szinte minden felsorakozott,hogy a hálámat fogadja,senkinek sem hiányzik valaki? Fent írtam,hogy ÖNMAGUNK -at kifelejtettük.Sajnos az egész cikkben nem jelent meg. Hogyan tudnánk egészségesen hálát adni Istenek és másoknak,ha nem vesszük észre az egyik nagyon fontos személyt,önmagunkat. Mért zárjuk ki magunkat a hálából? Mért hisszük,hogy ez a csodálatos érzés,amit Isten felé küldünk,minket nem illet? Nagyon elgondolkodtató!
Vajon milyen komplexus kell ehhez? Mily kevés önbecsülés?
Én pedig azt mondom,fordulj hálával Isten felé és miután ezt megtetted,adj magadnak is hálát a legnagyobb szívvel. Hisz Te vagy aki végigcsinálta e napot,mások segítségével és másokért.